Első Filmajánló: Kultfilm: Harcosok Klubja (1999)

Második Filmajánló: Kultfilm: Die Hard 1. – Drágán add az életed! (1988)

Harmadik Filmajánló: Kultfilm: Taxisofőr (1976)

Mai téma: EREDET (2010)
 

Viszonylag új film, de már most elmondhatjuk, igazi kultuszmozinak született. Nyolc Oscar-díjra jelölték (ebből négyet el is hozott), valamint a bevételei megközelítették a Star Wars: Baljós árnyak epizódjának bevételeit, ami azért nem kis teljesítmény, főleg ha azt nézzük, hogy ezeknek az „árnyaknak” már megágyazott egy klasszikus sorozat, az Eredet meg „csak úgy” jött. Azt pedig nagyon jó látni, hogy Hollywood még ennyi év és ennyi szemét után is képes valami újjal előállni. Az elmúlt években már kezdtük azt hinni, hogy végleg temethetjük a tengerentúli filmipart, és be kell érnünk a Végső állomás újabb és újabb „fantasztikus” részeivel, meg a Danger Miami: Attack of Killer Ants-féle csodákkal, pedig, mint azt látjuk, a közönség már az EREDETiség leghalványabb jeléért is hálás szívvel perkál a kasszáknál. Egy szó, mint száz, jött ez a mozi, és jól belerondított a most felvázolt képbe – szerencsére.

INCEPCIÓ

A rendező, Christopher Nolan saját maga írta a film forgatókönyvét, kisebb-nagyobb megszakításokkal nyolc éven keresztül, de az ötlet magva már tizenhat éves gimnazistaként megfogant az agyában, egy kusza álomból ébredve. Történt ugyanis, hogy alaposan megfázott a téli szünet alatt, és egy éjszakát magas lázzal szenvedett végig, ami általában követhetetlen, izzasztó álomképekkel jár együtt. Ezután ötlött fel benne, hogy milyen volna, ha képesek lennénk belopózni mások álmaiba, és ott alakítani a világot, vagy – ha már bent vagyunk – akár meglesni az agya legféltettebb titkait is? Még egy rövid novellát is firkantott ebben a témában, de a kamaszos lelkesedés hamar alábbhagyott, és nem is foglalkozott tovább a dologgal közel másfél évtizeden keresztül. Ám a gondolat nem veszett el, hiszen a magva már el lett vetve, és csak arra várt, hogy végre szárba szökkenhessen.

Szegasztok (direkt írtam g-vel, retro konzolosok előnyben)!

Csütörtökön már írtam pár sort a NoALibi elnevezésű zenekarról (valahogy a nevükről nekem is rögtön a No Thanx ugrott be). Említettem akkor, hogy nem utoljára szerepelnek ők jelen blog hasábjain és most itt is a következő poszt ami róluk szól – részben. Csak azért részben, mert ahogyan GalaxyRose kollegina is említette a kommentjében, a NoALibi-s fiúk is echte ’’elkurvultak’’, átadták magukat a médiának és ahelyett, hogy szerényebb közönség előtt játszanának szívből, inkább szépen széttették a lábukat a gonosz PR-gépezet előtt.

Most már tinikedvencek lettek. Lehet, hogy nincs autotune a zenéikben, de akkor is pont ugyanolyan igénytelen tucatzene mint amilyeneket a VivaTV-n láthattok nap mint nap. De álljunk meg akkor itt egy kicsit. Mik az életképes lehetőségei egy friss, gyorsan fejlődő kis zenekarnak hazánkban? A kilátások alapvetően nagyon rosszak. Hogy pontosan mire is gondolok, arról majd az alanti videó után írok egy kicsit hosszabban is. Lessétek meg, vonjátok le a következtetéseket, és utána folytatjuk tovább:

Srácok, emlékszem még amikor megkaptam az első gitáromat. Arra gondoltam, hogy majd én is híres zenész leszek, hatalmas közönség előtt fogok játszani, és évről évre teszem le az albumokat az asztalra. Ez egy faszság. A gyerek eleinte űrhajós, meg régész szeretne lenni. Aztán ahogy növekszik, úgy nőnek az álmai is. Van egy bizonyos korszak amikor a keblünkre ölelünk olyan álmokat, miszerint mi világhírű rockzenészek leszünk és alapozzuk mindezt arra, hogy van fogalmunk arról, mi is az a G-dúr. Aztán az álmok szertefoszlanak. Rájövünk, hogy az élet nem egyszerű, amit mi gondoltunk annak, az csupán a cukormáz. Édes, illatos, de ha lekapargatjuk akkor felsejlik alatta a valóság. Persze ha az ember valamit igazán akar akkor azt idővel (és kemény munkával) el is tudja érni, de vajon kell ez neki igazán? Feltettem a kérdést, hogy mik is az életképes lehetőségei egy újonnan alakult zenekarnak. Nos, ha valóban nagy ismertségre és sikerre vágyik akkor mindenképpen külföld felé kell nyitnia. Mindezt azért mert idehaza a fogyasztói közönség nagyrész egyszerű zombinépség, tudatmanipulált sereg akiknek az a jó ami a tévé szerint jó, és azt vesznek meg amit a tévé elad nekik előbb fejben.

Ez pusztán marketing srácok, de mélyebben ne is menjünk bele mert majdnem minden nap ezt verem a fejembe a suliban (most is onnan írok). Szeretném az egyik kedvenc hazai zenekarom, a Heaven Street Seven példáját hozni: a srácok annak idején angolul kezdték a dalszövegírást, aztán miután látták, hogy akkor még egyeduralkodók itthon abban a stílusban amit képviselnek, váltottak magyarra (és milyen jól tették). Ők a pozitív példa. Ugyanakkor történetükben ott leledzik a tény, hogy a kezdetek kezdetén bizony angolul nyitottak. Miért? Mert felmérték a lehetőségeket. Ennyi. Tucatnyi olyan zenekart tudnék mondani akik külföldön híresebbek mint itt, pedig a gyökereik ehhez az országhoz kötik őket. A Zagar például sokkal jobban fut Bécsben, vagy Berlinben mint idehaza egy-egy fesztiválos koncerten. Ezek a NoALibi-s srácok is inkább befarsultak, eladták magukat. De ha fenn akarnak maradni a felszínen ebben az országban, akkor bizony ez volt a lehető legkönnyebben járható út számukra.

''Aki hülye, az haljon meg'' – tartja a mondás, de mi van azokkal akik még az átlagosnál is sokkal hülyébbek? Hát ők menjenek valóságshow-ba, ilyen egyszerű az egész.

Augusztus 22-én startolt az Aranypart elnevezésű új agymenés a Viasat3-mon és már most elég szép nézettséget ért el. Aki valaha is olyan mélyre nyúlt a média mocsarának bűzös mocskában mint én, az éles kontrasztot vélhet felfedezni a Viasat3 különféle műsorai és a konkurens csatornák (RTL Klub és TV2) műsorai között. Amíg utóbbiak az öregasszonyokra zúdítják az igénytelenség láváját, addig a Viasat3 mindig is arra törekedett, hogy profi munkát végezzenek minden kezük közül kikerülő adás alkalmával. Profi vágásokat és profi zenét alkottak, mindeközben az igazi babérokat az a ValóVilág aratta le amely nagyjából abból állt, hogy egy vicces kedvű műsorvezető bejelentkezett élőben kb. 5 percre majd 1 órán keresztül összevágott részleteket mutattak a villalakók cseppet sem hétköznapi kalandjaiból.

És ha már ValóVilág, akkor elmondom, hogy hamarosan indul az 5. széria is úgyhogy már előre élesíthetik az sms-küldésre specializálódott telefonjaikat azok akik nem tudnak meglenni VV Alekosz nélkül. Na, pont ők azok akik ízesen káromkodnak ha a sorozat elmarad. De térjünk vissza az Aranypartra, még ha csak képletesen is.

Hiába profi az egész szerkesztőgárda, hiába tökéletes az audiovizuális élmény hogyha maguk a a műsorban lévő szereplők segghülyék. Betettek pár fiút meg pár lányt egy Balatonon lévő szállóba és úgy, hogy természetese az egész be volt kamerázva, nem mellesleg egy kisebb stáb is be-be nézett olykor hiszen a falakon kívüli kalandokat is meg kellett örökíteni. A Mastiff Hungary segédletével készült produkció nem titkoltan a magyar Jersey Shore próbált lenni, tulajdonképpen a benne lévők szellemi szintje csupán egy nagyon kicsit tér el az amcsi kollégákétól.

A South Park óta tudjuk, hogy a Jersey Shore egy emberiség elleni bűntett és bevallom elég kíváncsi lettem mikor megtudtam, hogy a Viasat3 is egy ilyen műsor forgatásába kezdett a nyáron. Az eredmény is pont az lett amilyet vártam: profi munka, de kritikán aluli fiúk/lányok. Sokszor találkozunk itt a blogon is identitászavaros fiatalokkal, hát ezt most már a tévében is meg lehet tekinteni. Buli, pia, szex – tulajdonképpen ezekről szól a műsor. De ezekről szól az élet is, nem? Csakhogy a készítők elkövették azt a hibát, hogy beleépítették a munkát is a valóságshow-ba. A szereplőknek dolgozniuk is kell, a megszerzett pénzt pedig természetesen arra költhetik amire csak akarják. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy az egyik tag (Szandra az Éden Hotelből) már 1 hét után otthagyta az egész bagázst mert neki büdös volt a munka. A jelenleg futó epizódokban is szinte csak azt lehet látni, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – mindenki magasról szarik a munkára, inkább azon filóznak, hogy kivel lehetne összefeküdni.

Túl sok negatív példát mutat tehát a sorozat, de ezeket legalább hihetően teszi. A Folytatás után megtekinthetőek a szereplők, ki-ki a saját maga által írt kis bemutatkozó szövegével. Én speciel jót röhögtem mindegyiken. Érdemes hát kattintani.

Ezzel a zeneajánlóval véget is ér az Arctic Monkeys-korszak a blogon, ugyanis több albumuk egyelőre nincsen (a frontember szólóprojektjeitől eltekintve), a következő nagylemez pedig valamikorra idén nyárra várható. Az előző két lemezről >ITT< és >ITT< írtam részletesebben, most pedig eljött az idő, hogy a sokak által szidott 3. albumot vesézzem ki egy kicsit. Ha végigolvassátok az ajánlót, akkor rájöhettek, hogy végső soron nem egy kurvaszar lemez ez, csak azoktól a fiúktól, akik letettek két alapvetően bivalyerős albumot az asztalra, egész egyszerűen nem ezt várta a rajongóközönség:

Arctic Monkeys – Humbug

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock
• Neo-psychedelia

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffieldi négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey-trip) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug-ra könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak mást vártak a rajongók, és mást vártak a kritikusok. Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén (megjelenés júniusban) már valószínűleg meg is fog találni. Bízzunk benne.

Most már akkor is tovább viszem az Arcic Monkeys vonalat, és a szombati zeneajánlóval le is zárom az ő bemutatásukat. Tudom, hogy eredetileg Rammstein-t ígértem, azonban azzal még lesz egy kis dolgom, és szeretném hogyha Perox kolléga is besegítene majd nekem az ismertetésükbe. Úgyhogy most még Arctic Monkeys (és szombaton is), aztán majd a jövő héttől következnek más zenekarok:

Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Bevált recepten ne változtass – gondolhatták a sheffieldi ifjoncok, és egy kicsivel több mint egy évvel a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not után már le is tették az asztalra a következő nagylemezüket, Favourite Worst Nightmare címmel. A hangzás azért pöpecebb (és művészibb) lett, és nem az a nyers massza, amit az első lemezen lehetett kihallani. Egyáltalán nem volt már alaptalan az, hogy sokan a Beatles-hez hasonlítgatták őket. A felügyelő producerek között ott találhatjuk James Ford-ot is, akit már említettem itt, méghozzá a Klaxons bemutatkozó lemeze kapcsán (Myths Of The Near Future), de a keverésbe besegített Alan Moulder (U2, Depeche Mode, The Killers stb.) is. A végeredmény egy nem olyan szinten odavágós album, mint az előző volt, de még így is fényévekkel verte a mezőny többi tagját a 2007-es évben, nemzetközi sikerét tekintve pedig jócskán felülmúlta a 2006-ban látottakat. Nade, tegyük be végre azt a fránya cd-t: a nyitó Brianstorm egy nagy adag adrenalin-löket, és a dal már az első albumra is simán felkerülhetett volna. A féktelen energia és lendület tehát mit sem változott ezúttal sem. Az anyag első felét a három perc alatt maradó tempósabb szerzemények uralják, majd a központi darabok, és végül a hosszabb, kicsit komplexebb szerzemények következnek. Tehát a felépítés igazán el lett találva – a dalszövegekre pedig semmi panasz nem lehet: a Teddy Picker az egyre gyorsabb futószalaggal dolgozó sztárcsinálókról és lelkesen felkínálkozó áldozataikról szól, majd két dallal később (D Is for Dangerous, és a felettébb pörgős Balaclava) elérkezünk az egyik csúcsműhöz az albumon: név szerint ez a második kislemezdalnak is választott Fluorescent Adoslescent, amely a vad tinikorába visszavágyó nő esettanulmánya. Az ezt követő Only Ones Who Know már dobmentes, és a szintén lassú, melankolikus énekkel dolgozó Do Me A Favour mellett ezek képezik a központi darabokat, melyekről fentebb szóltam. Utóbbi a zene, a szöveg, a hangulat és a lendület nagyszerű összhangja, ezáltal tökéletes indie-rock szám. A This House Is a Circus, és az If You Were There, Beware után megint csak erőre kap a lemez, és előáll a The Bad Thing, amiben olyan szövegek hangzanak el, mint például hogy "Do the bad thing, / Take off your wedding ring". Az Old Yellow Bricks számomra kiemelkedő (amihez hozzájön még a remek szövegeken kívül a fülbemászó refrén is), majd a záró 505 című dalban a frontember még orgonához is ül egy Morricone-filmzenék ihlette lebegős téma erejéig. Tökéletes zárása ez egy tökéletes lemeznek. Az Arctic Monkeys-nak sikerült még magasabbra tennie a saját maga által felállított lécet, és szerencsére nem estek a "hirtelen jött 2. lemez kudarcra van ítélve" kategóriába. Hosszabb pihenő következett ezután, majd 2009-ben kiadták végre a 3. albumukat Humbug címmel, ami olyan szinten osztotta meg a kritikusokat, és a rajongókat egyaránt, hogy a srácok szülei valószínűleg elég gyakran csuklottak. Az Amerika-trip érezhetően nem tett jót a fiúknak, azonban a tény, hogy a szombati zeneajánló témája az az album lesz, már el is árulja azt, hogy nem lett azért olyan égbekiáltóan szar munka a Humbug. Csak más. Nagyon más. De a többit majd szombaton. Most következzen egy remek klipp a Favourite Worst Nightmare albumról:

Múltkor már ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy be fogom mutatni ezt az albumot, és lám, itt is van. Nagy általánosságban részemről eddig csak angolszász zenekarokat mutattam be nektek, és ez ezúttal sem lesz másként, azonban ez a lemez után kitérőt teszek majd Amerika felé is, és a hazai színtérről is hozok majd néhány remek albumot, néhány remek bandától. Ha kedvetek szottyan, és írnátok egy elemzést egy általatok kedvesnek vélt albumról, akkor ne habozzatok azt elküldeni nekünk, és rövid időn belül viszontláthatjátok majd az oldalon (szerkesztőségünk címe jobbra fenn található).

Arctic Monkeys – Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

Kiadás éve: 2006

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
  
• Post-punk revival
  
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Kezdeném azzal a nem elhanyagolandó ténnyel, hogy az Arctic Monkeys jelen sorok közt tárgyalt bemutatkozó albuma 2006 januárjában jelent meg, és nagyon hirtelen a brit zenei történelem leggyorsabban fogyó debütáló lemezévé vált, ezzel felülmúlva az Oasis Definitely Maybe című lemezét. Persze ezt a sikert meg kellett alapozni: a Myspace-nek köszönhetően az Arctic Monkeys már akkor is borzasztó népszerű zenekarnak számított, mikor az album még csak készülő-fázisban sem volt. Küldözgették a demo-kat mindenkinek, és kisebb helyeken léptek fel alkalmanként. Az, hogy később amolyan "Nép Zenekar" státuszt értek el, az annak a 3 ténynek volt köszönhető, hogy: 1. baromi erős dalokat írtak (és írnak a mai napig). 2. elutasították a sztárkultuszt, amivel egyúttal megidézik a korai Oasis "szarunk bele a világba, mi csak bunkó suttyók vagyunk az iparvidékről, de olyan zenét nyomunk, hogy beszarsz" ideológiáját, és 3. az egész album, az elejétől a végéig pengeélesen szól. Pengeéles a gitár, pengeéles a dob. Igen, így kell játszani ezeken a hangszereken. Lélekkel. Fiatalok (az album debütálásakor a legidősebb tag is mindössze csak 20 éves volt) zenélnek fiataloknak, méghozzá olyan módon, hogy a vájt fülű kritikusok is maguk alá élveztek örömükben. Folyékonyan, természetesen szól az egész, karakteresek, de korántsem egyformák a számok: ebben a tekintetben – nemcsak kereskedelmileg – akár komolyan is vehető a Beatles-párhuzam. Nincsenek üresjáratok, és nem tingli-tangli nyálfolyam az egész, mint egy Justin Bieber, vagy – hazai viszonylatban nézve – SP album. Nem, az egész lemez, úgy ahogy van, egy bulizós, bebaszós hétvége története: a nyitó The View From Afternoon az otthoni készülődésről, a From The Ritz To The Rubble a klubokba való bejutás nehézségeiről szól, majd természetesen feltűnik a nő (bocsánat, A Nő) is, és megkezdődnek az esetlen hódítási kísérletek (I Bet You Look Good On The Dancefloor, Dancing Shoes, You Probably Couldn't See For the Lights But You Were Looking Straight At Me, Still Take You Home) is, amelynek a vége természetesen mindig jókora pofára esés. Utána pedig vagy a taxi visz haza (Red Light Indicates Doors Are Secured) vagy a rendőrség (Riot Van). Közben szó esik egy veszekedős párkapcsolatról (Mardy Bum), a fiatalkori prostitúcióról (When The Sun Goes Down, melynek alant látható videoklipjében a Blöff-ből megismert Tommy szerepel), a zenei színtérről (a Fake Tales Of San Francisco a szolgaian másoló pozőr kortársakról, a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But… az együttes sunyi ellendrukkereiről mesél), zárásként pedig a brit bunkó prolik új nemzedékének megítéléséről (A Certain Romance, ami kurvára nem szól semmiről, csak a fiatalok mindennapi, jelentéktelen ügyeiről, és mégis éppen ettől lesz zseniális). Igazi gitárpop ez, és tökéletesen megfelel akár utazáshoz, akár otthoni punnyadáshoz, vagy bulihoz – bármihez jó, mert hangulatot teremt. Külön öröm, hogy az Arctic Monkeys-nak a hirtelen jött siker nem szállt a fejébe, és nem tűntek el a homályban, mint egyszeri szenzáció. Egy évvel később – 2007-ben – már meg is jelent a következő lemezük (Favourite Worst Nightmare), ami legalább ennyire (ha nem még inkább) sikeres lett, és jelöltek a Mercury Prize díjra is. Azt nem mondom, hogy az Arctic Monkeys a hype hatására akkora mérföldkő lenne a zene történelmében, mint a Beatles volt anno, de az Oasis-t simán megközelítették. A szétszívott fejű havert a borítón szerepeltető Whatever People Say I Am, That's What I'm Not viszont megkerülhetetlen album. Ajánlom mindazoknak, akiket egy kicsit is megérint a 21. századi gitárpop/alter.rockzene, és valami igazán igényesre, igazán egyedire vágynak. Megfelelő angoltudás ellenében a dalszövegek még inkább ütnek:

Mai zeneajánlónk közös poszt lesz, ugyanis Peroxiszóma kollega is kiegészíti majd a bemutatást. Ne feledjétek, hogy Ti magatok is ajánlhattok zenei albumokat, mégpedig két módon is: vagy komment, vagy hosszabb elemzés céljából e-mail formájában (a központi címünket már tudjátok fejből). Fontos, hogy a "Tedd be ezt a zenét, mert ez jó!" levelek nem fognak bekerülni, csakis azok, amikhez mellékeltek valamiféle bemutatást, rövid leírást is. Album borítót, és letöltési linket nem kell mellékelni, mert azt majd találunk mi hozzá. No, ennyit az információkról, jöjjön az album:

Kasabian – Kasabian

Kiadás éve: 2004

Kiadó: Arista, BMG, RCA

Műfaj:

• Indie Rock
  
• Madchester
  
• Space Rock
  
• Electronic Rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Talán a múltkor, a Franz Ferdinand-os posztnál nem tértem ki rá bővebben, de hiába indította el az a zenekar a nagy indie-lavinát, nekem a 2004-es évből mégis inkább a Kasabian bemutatkozó albuma lett a favorit. Talán a kevésbé fülbemászó, de mindenképpen sötétebb zenei atmoszférának köszönhető, talán nem, mindenesetre tény, hogy egy meglehetősen fontos, és mindemellett remek albumról van szó. A lemez vegyes fogadtatásban részesült, ám azt többnyire egyetlen kritika sem mulasztotta elmondani, hogy a baggy (a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Manchesterből kisugárzó indie dance-rock) eszes feltámasztásáról van szó. A Kasabian szubbasszusra lüktető, elektronikával erősen megtámogatott feszes, slágeres zenét játszik, sok-sok effekttel, pittyegéssel, szirénahanggal és proli akcentussal bolondított nagyvárosi elektro-rockot. Az albumot nyitó Club Foot lehetne modern köntösbe bújtatott new wave-retro is, és sokaknak ismerősen csenghet például a Goal című filmből, vagy a CSI – Helyszínelők egyik epizódjából. A Processed Beats a Stone Roses-vokálokat akusztikus gitárral, és kézi vezérlésű puttyogásokkal egészíti ki. A dallamos és sodró Reason Is Treason megint máshova téved, a két énekhang izgalmasan egészíti ki egymást, és ekkora már világos, hogy a zenekar hangzásában az effektezett basszusgitár hangsúlyosabb szerepet kap az átlagosnál. Az ambientes, robotikus ütemű I.D. újfent komorabb darab, a kislemezslágerré lett L.S.F. (Lost Souls Forever) pedig szimplán hipnotikus ütemű. Innen egy kicsit áttévedünk a középszer, a töltelék-számok kategóriába (Running Battle, Test Transmission), majd következik a Cutt Off, ami egy baromi erős rockdal, ütős dobbal, és megkapó dalszöveggel. A Butcher Blues utána már nyugodtabb vizekre evez, a záró U Boat pedig egy igen szomorú, mondhatni kesergős szám, olyan mondatokkal, mint "I'm standing with my allies/Sellin' guns to strangers/Still dont let me sin". Aztán csönd. Egészen a bónusz, rejtett számig. A lemez végére megvastagodik a pszichedelikus szál, és itt nem ködös bulizásról, hanem egyenes, piszkos beszédről van szó. Nos, el kell mondani, hogy a Manson-féle gyilkosságokban sofőrként részt vett, majd vádalkut kötött Linda Kasabian nevét saját azonosítására használó banda bemutatkozó albuma megérdemelten lett siker a világ minden táján. A zenészek egy vidéki közösségi farmon élnek, van köztük egy olasz származású tag is (a ritmusgitáros-vokalista Sergio Pizzorno írja a szövegeket, és a szólógitáros Christopher Karloff-fal közösen a zenét is, ahogy a szintetizátorokon is ők ketten osztoznak), flörtölnek a szado-mazó esztétikával, de csak annyira különcök, hogy legyen miről beszélnie a sajtónak, egyébként a tehetségük elvitathatatlan. Mint ahogy elvitathatatlan tény az is, hogy ez a lemez legalább olyan fontos, mint a Franz Ferdinand debütje volt, ugyanabban az évben. A Kasabian azóta is aktív (éppen új lemezükön dolgoznak), és letettek már két albumot az asztalra: a másodikat 2006-ban, a harmadikat pedig 2009-ben. Mindkettőről lesz még szó a megfelelő időben, azonban most következzen egy klassz kis videoklipp a 2004-es albumról:

Peroxiszóma kollega pedig a következő 2 videót ajánlja figyelmetekbe (az L.S.F., és az I.D. videói):

http://www.youtube.com/watch?v=yYYp5-mGQRI

http://www.youtube.com/watch?v=_FtvwLSWBx0

Egy kicsit eltérnék most az eddig általam bemutatott zenekaroktól, ugyanis egy merőben más stílusú, merőben más felállású zenekar bemutatkozó albumát mutatnám be nektek. A The XX minden, csak nem kemény rock. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy aláfestő zene bármilyen szerelmes tevékenységhez, avagy egyszerűen csak alváshoz. Na, majd mindjárt kitérek rá bővebben:

The XX: XX

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Young Turks

Műfaj:

• Indie pop
• R&B

Letöltés: >ITT< – jelszó: brak hasła

A londoni négyes befutása 2009 egyik legnagyobb meglepetése volt. Különféle blogokon terjedtek a számaik, és az emberek – a szaksajtóval egyetemben – egyszer csak azon kapták magukat, hogy várják a teljes albumot. Itt van nekünk 4 tizenéves (2 fiú, és 2 lány), akik nem értenek ugyan a hangszerekhez, de minden amihez nyúlnak, borzasztó profi módon szólal meg. Az inspiráló hatások között egyértelműen kitűnik a Pornography-korabeli The Cure, a Portishead, és a nyirkos, gyötrelmes Joy Divison. Az egész debüt-album hihetetlenül intim módon szólal meg, már rögtön a legelejétől: a nyitó Intro mindössze 2 perc 08 másodperces, de tökéletes bevezető. Csilingelő dallamok, és éteri hangzás, a háttérben sejtelmes vokállal – mondhatni, tökéletes kezdés. A VCR pont ugyanolyan szomorkás, búslakodó dal, mint amilyen az összes többi is a lemezen. Itt vidámság nincs. Mint ahogy napfény sem. Ennyire nyomasztó, depresszív, klausztrofób, komor, ugyanakkor tiszta és tökéletes popzenét csak úgy képes előállítani valaki, hogy intim viszonyt ápol a kilátástalansággal, vagy épp a reménnyel. De mégis annyira hozzád szól, annyira megérint, hogy tulajdonképpen nem is a füleddel hallgatod, hanem a lelkeddel. A Crystalised szintén ilyen, miközben a dal olyan mélységekbe ránt, ahol a dark egyik fő monolitja, a The Cure Seventeen Seconds-a óta nem jártunk. Figyelemre méltó, hogy már maguk a dalok címei is sok mindent elárulnak. Az Islands kicsit poposabb, mint az eddigiek, talán ennek köszönhetően játsszák a kevésbé felkapott rádióadók is (nálunk az MR2-n hallható gyakran). A Heart Skipped a Beat megint csak visszaránt a letargiába, az utána következő Fantasy pedig úgy szól, mintha az énekes (felváltva van női, és férfi vokál) egy rideg barlang legmélyéről énekelne. A Shelter közben már majdnem elalszunk, de a Basic Space tiszta ütemei visszarántanak minket a valóságba. Az Infinity lett a kedvencem az albumról, mert a vége egy nagyon elmés kis pszichedelikus lezárás, egyre jobban hangosodó dallammal, és ismétlődő szöveggel. A Night Time olyan, mintha a csillagok között repkednénk, és megszűnne minden probléma körülöttünk. A záró Stars pedig csak még jobban elősegíti ezt az érzést, és tökéletes módon búcsúzik tőlünk. Igazán ügyes bemutatkozás az XX négy búval baszott, londoni fiataltól. A Drowned in Sound szerint az XX-et hallgatni olyan érzés, mint beleolvasni valaki más naplójába. Egyet értek teljes mértékben. Ennyire intim, ennyire szívhez szóló zenére csak nagyon-nagyon kevés zenekar képes. Egyszerre őszinte és rejtélyes, összességében pedig mindenképp nagyon személyes. Ha ki akarsz szakadni a valóságból 39 percre, ha szeretnéd, hogy a zene egy kicsit megmelengesse a lelkedet, vagy ha csupán megfájdul már a fejed a mai divatos kis sztárocskáktól, akkor ajánlom neked ezt az albumot. Mindenképpen nyugtató hatása van, de azon ne csodálkozz, hogyha a hallgatása közben úrrá lesz rajtad a melankólia.

Vasárnap van emberek, és erre a hétre ez lesz tőlem az utolsó zeneajánló. Nagyon örülök annak, hogy ennyire fut ez az új rovat, és hogy sokatoknak elnyerte a tetszését. Mivel a többiek is besegítenek, egy nagyon változatos, színes skálát sikerült kialakítanunk, amelyen helyet kap a metal-tól kezdve, a rock-on át, egészen az elektronikus zenéig mindenfajta stílus. Pénteken a Blur egyik stílusteremtő albumát veséztem ki (>ITT<), most pedig jöjjön még egy stílusteremtő album, ezúttal 2004-ből:

Franz Ferdinand – Franz Ferdinand

Kiadás éve: 2004

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Post-punk revival
• Indie rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Egy valamit le kell szögeznem már itt az elején: ha nem lenne a Franz Ferdinand, akkor most az MR2-n hallható zenekarok kb. fele nem is létezne. Oké, lehet, hogy ez durva volt, de ha jobban megnézzük, akkor ez az igazság. A 2000-es években Angliában az olyan zenekarok futottak, mint The Strokes, The Rapture, Interpol, Hot Hot Heat, The Libertines, még ha ebből néhány nem is brit banda. Virágzott az újra felkapott post punk, és az alternatív rock. A britpop már halott volt, azonban a szigetországban még így is rengeteg előadó merített belőle (durva, hogy az igazi britpop-felidézést pont egy amerikai zenekar, a The Killers hajtotta végre ugyanebben az évben). Az indie színtér még egyáltalán nem volt olyan sűrű, mint manapság. Ma már teljesen más a helyzet. Minden héten alakul egy indie-banda a szigetországban, majdhogynem úgy nőnek ki a földből, mint a gombák. Ha élhetek egy találó hasonlattal: 2004-ben az indie, mint táncparkett a zenében, még egyáltalán nem volt ennyire túlzsúfolt. Nos, mivel kedves olvasónk, Paca a múltkor feldobta, hogy mindenképp legyen Franz Ferdinand is, ezért most bemutatom nektek a cím nélküli, bemutatkozó albumukat, amely rövid időn belül mérföldkő lett a rockzenében: a nyitó Jacqueline rögtön a csúcson indítja a lemezt. Elsőre hatalmába kerít mindenkit az "ilyen még nem volt!" hatás. A nyugis beszéddel kezdődő dal, kisvártatva teljes sebességre kapcsol, és egy rohadt dallamos, rohadt erős kezdéssel indítja az albumot – a szöveg pedig a filozofálgatás helyett a társas kapcsolatok pszichológiájára koncentrál. A következő dal, a Tell Her Tonight a hatvanas években mártóztat, és itt már a végig jelenlévő játékos humor és a többszólamú vokál is megcsillan. A Take Me Out aztán egy egyszerűen ellenállhatatlan, mindent vivő sláger. Ütős rockszámként indul, majd 50 másodperc elteltével átvált diszkó-punk ritmusra. A The Dark of the Matinée a mai napig a kedvenc számom az albumról (talán ez köszönhető a kiváló videoklipp-nek is), az Auf Achse alatt bárkinek a hátán végigfuthat a hideg, annyira szép szám. A dalszövege pedig annyira eltalált, hogy az embernek okvetlenül is a szerelem ugrik be róla. Az utána következő Cheating On You is tökéletesen teljesíti a kitűzött célt: egyszerre agyas rockzene és folyamatosan táncra serkentő pörgés. A This Fire alatt végre igazán megkínozza a két gitáros a hangszerét, a Darts Of Pleasure pedig megint csak nagyon fülbemászó és tovább árnyalja a lemezen végighúzódó férfi-nő küzdelmet. A Michael szintén sláger (ha nagypofájú akarok lenni azt mondanám, hogy albumon echte minden dal sláger), ami bármelyik indie-discoban a parkettre csábítja a fiatalokat még ma is. Az utolsó előtti, Come on Home-ban az énekes végig nagyon érzelmesen énekel, de tudása legjavát akkor is a záró 40'-ben nyújtja. Az easy-s gitártémákkal ringató dal lá-lá-lázása és könnyed elszabadulása szívmelengető finálé. A borító egyszerű, az artwork pedig a szovjet minimalizmust idézi. Összességében egy kiváló album. Gyorsan hozzáteszem még, hogy akkora elismerést, mint a Frnaz Ferdinand, nagyon-nagyon kevés zenekar kapott anno. A legtöbb szaklap az egekig magasztalta (az NME 10/9-et adott az albumra), már majdnem a "Rockzene Istenei" közé emelte a bandát. Továbbá szintén az NME az év legjobb albumának nevezte, és bekerült a 38. helyre minden idők legjobb 100 lemezének listájára – nem is okvetlenül. Bizony, nekik köszönhetjük, hogy ma virágzik az indie zene, és az indie szubkultúra, holott ők csak egy olyan lemezt akartak összehozni "amire a lányok táncolni tudnak". A Franz Ferdinand egy évvel később letette 2. albumát az asztalra, amellyel ugyan már nem reformáltak meg semmit, de még így is 2005 egyik legjobb, legváltozatosabb produktumát hozták össze. A 3. lemezük 2009-ben jelent meg, merőben új hangzással – mindkét további lemezükről fogok majd írni a megfelelő időben, de most következzen egy remek kis klipp az imént kitárgyalt, 2004-es albumról:

Blur – Parklife

Kiadás éve: 1994

Kiadó: Food, SBK

Műfaj: Britpop

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Ma retro péntek van, ami annyit tesz, hogy egy nem-mai albumot fogok bemutatni nektek. A választásom történetesen a Blur 1994-es, Parlife című albumára esett, viszont nem alaptalanul, hiszen ez az a lemez, amit minden olyan embernek legalább egyszer hallania kell, aki gitárzenével foglalkozik, esetleg gitárzenéről ír. Mi a fene az a Blur? – hangzik fel mindjárt a kérdés. Nos, a Blur egy stílusteremtő zenekar, és a 90-es évek egyik legjelentősebb angol bandája. Röviden. Azzal, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett 1994-ben, végleg aláaknázta a grunge műfaj alatt az amúgy is ingoványos talajt, és nem is olyan meglepő így már a tény, hogy a grunge néhány hónapon belül halott volt. Igen ám, de a romjain felkapaszkodott egy – akkoriban – merőben új, és érdekes műfaj: a britpop. A britpop-ról már írtam ezen a blogon néhányszor, de azt jó, hogyha tudjátok róla, hogy a lényege az, hogy teljes mértékben az angol színtéren élt, s vette ezt alapul, úgymond divatba hozta az angolságot annak idején, és teremtett ellenkultúrát a grunge ellen. Most ez így furán hangozhat, de mindjárt elmagyarázom miről is van szó. Ehhez pedig a Parklife lesz segítségemre. Szóval ’94-ben még merőben más volt a világ. Zenei téren meg főleg. Nyomult az eurodisco, élte virágkorát a gangster-rap, és kapaszkodott fel az elektronika is, egyúttal szépen épült is bele a különféle zenei irányzatokba. Pangás volt az angoloknál, hiszen az akkori nagy nevek kezdtek teljes unalomba fulladni. És akkor (pár héttel Cobain halála után) berobbant a Parklife, amely remekül mutatta be a brit középosztály karikatúráját. A Blur ugyan már azelőtt is adott ki két klassz lemezt, azonban a Parklife volt az, ami meghozta az áttörést számukra, mind a közönség, mind a szaksajtó szempontjából. A Parklife négyszeres platina lett az Egyesült Királyságban.

Végre kezdjük kitolni azt a bizonyos skálát, és az új rovatban megjelentek az olyan zeneajánlók is, amelyek nem csupán az angol-színtérről érkeznek. Perox kollega a nemzeti rock egyik hazai képviselőjét (>ITT<) mutatta be, míg Szögesdrót kollega a folk metal egyik zászlóvivőjét ismertette meg veletek kedd délután (>ITT<), és tegnap is volt tőle egy ajánló (>ITT<). Ez pedig még csak a kezdet. Én továbbra is maradok a brit zenei színtéren, mert elmozdulni onnan nekem nagyon nehezemre esne, lévén, hogy majdnem az összes fizikai formátumú, és letöltött albumom angolszász előadók/zenekarok munkássága. Nos, az idő amúgy is pocsék odakinn (azaz a cikk írásakor még az volt), szóval már csak egy kis délutáni tea, hozzá süti (avagy sült hal), és a kibaszott Mary Poppins hiányzik a teljes átéléshez.

Ladytron: Witching Hour

Kiadás éve: 2005

Kiadó: Island

Műfaj:

• New Wave
• Dream pop
• Electropop

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Az 1999-ben, Liverpoolban alakult kvartett (két lány, és két fiú) a 2001-es 604 című szinti-pop albumával robbant be a műfajba, és vált rögtön az egyik legelismertebb zenekarrá az akkoriban felkapott electroclash irányzat képviselői között. Nagy érdemük, hogy a műfaj rövid időn belül bekövetkezett lecsengése után is képesek voltak a felszínen maradni (egy évvel később egy még jobb, még változatosabb lemezzel rukkoltak elő), azonban az igazi világhírnevet a 3. albumukkal érték el. Kedvenc-kategória nálam a Ladytron, ezért idővel az összes lemezük bemutatásra kerül majd, most azonban vegyük górcső alá a Witching Hour-t, amellyel – ha lehet ilyet mondani – még feljebb léptek azon a bizonyos elit-ranglétrán, és úgy általában 2005 egyik (ha nem A) legjobb lemezét tették le az asztalra. Az első track a High Rise, ami egy nagyon markáns, nagyon eltalált nyitány, és megalapozza a hangulatot a Ladytron talán mindmáig legnagyobb slágerének, a Destroy Everything You Touch-nak, ami sokaknak ismerős lehet már reklámokból, avagy videojátékokból (pl. FIFA). Az International Dateline, a Soft Power és az instrumentális (vokál nélküli) CMYK után megint csak fellendül a hangulat, ugyanis következik az amTV, amit a két lány közül Mira Aroyo énekel ("watching T.V. at 4 am, but that's not when she needs a friend"), aki nem mellesleg bolgár származású (a zenekarnak van jó néhány bolgár nyelven előadott száma is, amik nagyon érdekesen hangzanak elsőre egy angol/magyar nyelvhez szokott hallgató számára). Ezután a kislemezként is kiadott Sugar csak még tovább fokozza a hangulatot, és ez a dal is ismerős lehet sokaknak (ha más nem, például az NFS: Carbon-ból, amelyben a remixe hangzott el). A következő számnál megint csak Mira szólal meg (ezúttal végig bolgárul), és hangzik el tőle egy olyan hatásos electro-attack (Fighting in Built Up Areas), hogy az ember csak pislog, mert ilyet még biztosan nem hallott soha. Bolgár trip-hop? Ha kétséged van afelől, hogy ilyen is létezik, hallgasd meg a számot – nem fogsz csalódni, ezt garantálom. Innentől fogva egy picit leül a hangulat – a The Last One Standing, és a Weekend után helyet foglaló Beauty*2 az igazán említésre méltó már csak. Az utolsó két track (Whitelightgenerator, és All the Way…) pusztán töltelék-számok. A Beauty*2 viszont egy csodálatosan szép, lassú, nyugodt mederben csordogáló, vonósokkal megtámogatott dal, az énekesnő, Helen Marnie előadásában. Komolyan mondom, hogy el lehet olvadni ettől a számtól. Az egyik legjobb nem-sláger dal a lemezen. Számtalan remix készült ezekhez a számokhoz, és nagyon sok helyen hallani lehetett őket (én legutóbb a Tesco-ban hallottam egyet, hát wow). Egy csomó díjat bezsebeltek, és az album előkelő helyet foglalt el minden év végi összesítésben, 2005-ben. Azóta már előzenekarként léptek fel például a Nine Inch Nails, és a Depeche Mode előtt is. A hírnevük, és az elismertségük teljesen jogos, hiszen nagyon kevés zenekar képes előállítani azt a fajta megérintő, szívhez szóló, melegséget magában hordozó, ugyanakkor táncolható hangzást, amit a Ladytron. Mint említettem, a többi lemezük is terítékre kerül hamarosan, addig is álljon itt a Destroy Everything You Touch hivatalos videója, amiben egy csomó érdekesség van, de ennek a zenekarnak még sosem volt olyan klipje, amiben ne lett volna valami furcsaság. Szürrealizmus, és gondolkodásra késztető momentumok hada várja azokat, akik megnéznek egy-egy Ladytron videót:

Vasárnap van, és az eddigi visszajelzések alapján úgy látom, hogy nagyon is bevált ez az új rovat, ergo számíthattok a jövőben továbbra is hasonló ajánlókra, vagy tőlem, vagy olvasóinktól. Szerintem felesleges már leírnom, de azért megteszem: Ti is kedvetekre formálhatjátok ezt a rovatot, bővebb információkat pedig erről >ITT< találhattok.

Klaxons: Surfing the Void

Kiadás éve: 2010

Kiadó: Polydor

Műfaj:

• Alternative rock
• Electronic rock
• Noise rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Csütörtökön már írtam a Klaxons bemutatkozó lemezéről (Myths of the Near Future), és úgy illik, hogy ha már zeneajánló rovat, akkor álljon most itt a banda legutóbbi albuma is – így lesz teljes a kép. Azzal, hogy a fiúk 2007-ben letettek az asztalra egy olyan bemutatkozó lemezt, mint a Myths…, óriási elvárásoknak kellett megfelelniük a továbbiakban. Ők maguk tették olyan magasra azt a bizonyos lécet, amit meg kellett volna ugraniuk a 2. albummal, sajnos azonban ez nem sikerült nekik. Nem lett rossz album a Surfing the Void, egyáltalán nem lett rossz album (az év végi összesített listás posztomban is első helyen végzett), azonban sajnos jócskán elmarad az elődjétől, mind hangzás, mind ötletesség szempontjából. Ez talán annak köszönhető, hogy – állítólag – kiadójuk, a Polydor visszadobta a teljesen kész lemezt, mert szerintük az nem volt elég populáris (Karácsonykor kijött egy ingyenesen letölthető EP, Landmarks Of Lunacy néven, amin a 2008-ban rögzített, eredeti dalok hallhatóak, ezeket elküldöm privátban annak, aki igényt tart rá). Újra kellett tehát venni az egészet. A producer az a Ross Robinson lett, aki már olyan zenekarok munkásságáért felelt, mint a Korn, a Slipknot, vagy a Sepultura. Mondani sem kell, hogy a hangzás miatta lett sokkal, de sokkal durvább, karcosabb, odavágósabb. Míg a 2007-es lemezen ezeket a jelzőket az Atlantis to Interzone, vagy a Four Horsemen of 2012 biztosította, addig itt a címadó Surfing the Void, az Extra Astronomical, vagy az albumzáró Cypherspeed tépik le az ember fejét a helyéről. A hatások ezúttal sokkal inkább tudományosak, mint fantasztikusak: Asimov, Ballard, Clarke, Dick és Lem szelleme végig ott kísért a dalokban. Természetesen akadnak slágerek is az albumon, de azért a csütörtöki posztban bemutatott It's Not Over Yet-et ne várjon senki. Az Echoes, a Valley of the Calm Trees, de főként a Venusia, a Flashover, és a Future Memories azok a számok, amik miatt mégis összeáll az album, kiegészítve a szerintem legjobb dallal, a Twin Flames-el, ami egy gyönyörű szép sci-fi-szerelmesdal – aki nem hiszi, az most megbizonyosodhat róla:

Örömmel látom, hogy sokaknak bejön ez az új rovat, és megígérem, hogy amíg van rá igény, addig folytatódni is fog. Az első hosszabb ajánló már meg is jött a címünkre, amit Csaba küldött be nekünk, és vasárnap kinn is lesz. Tudjátok, hogy albumokat ajánlhattok Ti is, akár komment, de ha hosszabb elemzést írnátok róla, akkor e-mail formájában is. Bővebb infok >ITT<

Editors: The Back Room

Kiadás éve: 2005

Kiadó:

• Kitchenware (UK)
• Fader Label (US)

Műfaj:

• Indie rock
• Post-punk revival

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Az Editors-ról még nem igazán írtam itt, pedig egy, a szívemhez legközelebb álló, számomra abszolút kedvenc, aktuális brit zenekarról van szó. Az már első hallásra is kitűnik, hogy mennyire hasonló a hangzásuk a new yorki Interpol-hoz, azonban az Editors meglépte azt 2009-ben, hogy míg amerikai féltestvérük továbbra is a gitárokat nyüstölte, addig ők sarokba vágták ezeket a hangszereket, és a jéghideg hangzású szintetizátorok felé fordultak. Na, erről majd a megfelelő időben, most álljon itt egy kisebb összegzés tőlem a 2005-ös bemutatkozó lemezükről: sikerült elérniük azt, hogy a szigetországban mindig is nagy tiszteletnek örvendő Joy Division (akikről már írtam itt párszor) öröksége alá táncolható ütemeket, és azonnal ütő riffeket pakoltak, ezáltal ők az Interpol-hoz képest sokkal teltebb és egy fokkal melegebb, néhol poposabb számokat írtak. Inspirációként még megemlíthetjük velük kapcsolatban a The Cure-t, az Echo And The Bunnymen-t, a The Smiths-t, vagy éppen a korai U2-t. Megfelelőbb kezdést a Lights – Blood – Munich triásznál el sem lehetne képzelni – rögtön megragadja a hallgatót, és egészen az utolsó számig (Distance) el sem engedi. A tegnap bemutatott Myths of the Near Future esetében úgynevezett töltelék-számok még egyáltalán nem voltak (a Totem on the Timeline, a Gravity's Rainbow, vagy a Forgotten Works is mind-mind elsőrangú hallgatni valók), azonban az Editors első albumán már becsúszott néhány ilyen: a Fall, vagy az Open Your Arms már egy kissé döcögősebb a többi dalhoz képest, de azért összességében rendben vannak. A fiúk remekül hozzák a nyolcvanas évek elejének, közepének poszt-punk/dark wave gitárzenéjét, a vájt fülű kritikusok pedig egyedül csak a nagyon nyers hangzást kritizálták, de akadt olyan szaklap is, amelyben a dark-disco jelzőt aggatták a szerkesztőgárdára. Akárhogy is, ez az album az egyik legfontosabb mérföldkő lett az utóbbi években, és legalább annyira alap az éppen szárnyukat bontogató poszt-punk zenekaroknak, mint a Blur -féle Parklife az indie-huszároknak. A legerősebb dalok az albumon – a töltelék-számokat kivéve – az olyan remekek, mint a Camera, a Fingers in the Factories, vagy a már fentebb említett Munich, aminek a hivatalos videóklip-jét most megszemlélhetitek itt alant:

Elindult hát zeneajánló rovatunk (bővebben >ITT<), fogadjátok tőlem nagy szeretettel az első albumot. Tudjátok, hogy ajánlókat írhattok Ti is, akár komment, akár e-mail formájában. Várjuk őket érdeklődve. Most pedig következzen végre az album:

Klaxons: Myths Of The Near Future

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Polydor

Műfaj:

• Dance-punk
• Indie rock
• New rave
• Alternative dance

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A Klaxons-ról már írtam korábban is, méghozzá az évösszegző, top10-es zenei listámnál. Teljesen random választottam most ezt az albumot rovatnyitónak, egész egyszerűen csak azért, mert nagyon sokat hallgattam anno, és még ma is fenn van a lejátszómon. Nem is okvetlenül. A londoni együttes első albumát az a James Ford dirigálta aki mögött olyan nevek állnak, mint a Simian Mobil Disco, vagy az Arctic Monkeys. Szokás a new rave jelzőt rájuk aggatni, pedig ezt csupán ők maguk találták ki viccből – a Klaxons annyira széles skálán mozog zenei stílusok szempontjából, hogy lehetetlen őket komolyabban beskatulyázni valahová. A dalszövegek szürrealizmusból, mágikus realizmusból és sci-fi/fantasy ikonográfiából, Burroughs-, Ballard-, Aleister Crowley- és Alfred Jarry-művekből merítenek, és olyan előadók voltak nagy hatással rájuk, mint David Bowie, Brian Eno, a Franz Ferdinand, vagy a minden indie-zenekarnak alapként szolgáló Blur. A dalok mind-mind nagyon jól hangszereltek, és slágeresek. Nem csoda, hogy 2007-ben majdnem minden lehetséges díjat elvittek a különféle zenei rendezvényekről, és a legtöbb online, vagy offline szaklapban előkelő helyen végeztek az év végi összesítésben, ami nem is olyan meglepő, hogyha tudjuk, hogy abban az évben az egyik legbriliánsabb lemezt hozták össze. Szerintem az egész album egy nagyon színes, ezernyi helyről merítő, kozmikus utazás a világűrben, merőben új, ismeretlen világokat feltárva, és tökéletes választás annak, aki nem csak hallgatni szeretné a zenét, hanem mélységeiben megérteni is.

Sziasztok!

Megint visszatért a hideg, borongós idő odakinn, és hát mit csinál ilyenkor az ember egyedül otthon? Nem, nem a Való Világ 4 nevezetű foshalmazt bámulja online, hanem például zenét hallgat (miközben az Agyiszinten lóg, hát naná). Régi olvasóink talán emlékeznek még rá, hogy elég sokszor előhozakodtam zenei témájú posztokkal itt a blogon, de ezek jobbára kimerültek abban, hogy egy éppen aktuális hazai előadót/zenekart savaztam le, és állítottam szembe egy fényévekkel jobb bandával. Szép volt, jó volt, meg minden, csak éppen ma már fogalmam sincs, hogy kik az aktuális kis sztárocskák, mert tv-m is csak azért van, hogy legyen min néznem a Family Guy-t. A Josh & Jutta, meg a Fluor Tomika szerű médiageciket inkább hanyagolom, mert rájuk kár lenne egyetlen egy karaktert is áldozni. Aki igényes zenét akar hallgatni, annak tökéletes lesz ez az újonnan induló rovatunk.

Nemsokára élesedik is az első ajánló, melynek középpontjában egy számomra kedves zenekar valamelyik lemeze fog állni, egy kis körítéssel a magam részéről, amiben elárulom, hogy nekem miért tetszik az album, avagy a zenekar, megszemlélhetitek a borítót, kaptok egy klip-et is, és természetesen letöltési linket is az albumhoz. Letölteni bűn, ezt mindig el fogom mondani, de ma már általános, bevett szokássá vált, ergo teljesen mindegy, hogy megveszed-e eredetiben, és felteszed a polcodra, vagy hogy letöltöd-e, és felteszed a lejátszódra. A döntés mindig egyedül rajtad fog állni. Jómagam belefáradtam már, hogy tucatnyi helyen kutassak egy-egy nekem kellő lemez után, és nagyjából évente mindössze kétszer-háromszor fordul elő velem, hogy eredetiben vásárolom meg az albumot. Fejlődik a világ – nincs mese, lépést kell vele tartani.

A rovatot Ti is kedvetekre formálhatjátok, és itt jönne a lényeg: lehet ajánlani lemezeket nektek is. Ha teszem azt, van egy (vagy több) kedvenced, akkor akár komment (akár e-mail, ha hosszabban szeretnél róla írni) formájában is megoszthatod velünk, és az egyik következő posztban bemutatásra kerül, leírással, videóval, mindennel együtt. A stílus teljesen mindegy: lehet rap, rock, indie, emo, pop, disco, klasszikus, death metal, vagy éppen electro is – mindenkinek megvan a maga ízlése, mindenkinek megvannak a maga kedvencei.

Ha levélben szeretnél zenét ajánlani, akkor a címünk, mint mindig: [email protected]

Teljesen mindegy, hogy milyen jeligét adsz meg, mert úgyis minden egyes beérkező levelet megnézünk, és észre fogjuk venni, ha az a rovathoz kapcsolódik. Ha csak komment formájában szeretnél zenét ajánlani, azt is megteheted: elég ha csak egy leírást adsz arról, hogy számodra miért tetszik annyira a lemez, és dobsz egy linket az egyik klipjükről. A poszthoz, amit majd összeállítok ezekből az információkból, majd vadászok én borító-képet, és letöltési linket is.

Tudjátok jól, hogy a zene mennyire fontos az életben. Nagyon sok mindenben képes segíteni, olykor jobb kedvre, olykor mélabúba taszít, de rendre nagyon fontos érzéseket vált ki. Nem vagyok én sem zenekritikus, sem előadóművész, csupán nagyon szeretem az igényes zenét. Az autotune iszonyatoktól nekem is feláll a szőr a hátamon, de aki ezekre vevő, az úgyis egész nap a VivaTv-t bámulja, és visszajáró vendég a Lady Gaga fórumokon. Bízom benne, hogy sikeres lesz ez az új rovat, és képes leszek a jobbnál-jobb zenéket belecsempészni a Ti hétköznapjaitokba is.

Semmilyen határidő nincs – akkor küldhettek/kommentelhettek be ajánlókat, amikor éppen kedvetek tartja. A rovat mától indul, az első ajánló pedig 18:25-kor élesedik. Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket.