'estét mindenkinek!

Éppen azon bosszankodtam, hogy milyen kár, hogy eladtam a birkáimat meg a kétcsillagos angol pulykámat mivel november 5-én mégsem szűnt meg a Facebook, mert a híres Anonymous hackercsoport nyilván sörözős Counter Strike LAN-partyt tartott, vagy jól betéptek és egymást dobálták leértékelt TDK cédékkel meg ingyenes Lay's termékmintákkal – de amíg ezen méláztam, gondoltam körülnézek már az internet legrejtettebb zugaiban, hogy mégis mi a fene maga az emo stílus egy emós szerint, hiszen nap mint nap jönnek ide ilyen újgenerációs, divatbuzi pózer köcsögök akik talán még Istent is lecsöveseznék ha elébük állna. Sokszor mosolygok azon, amikor ezek a 13-14-15-16 éves droidok megbombáznak minket olyan kommentekkel amikben kifejtik, hogy mi vagyunk a csicskák amiért nem tudjuk, hogy mijazazemó és különben is, bújjunk el de nagyon gyorsan mert szürke kisegerek nem érthetik meg azt a fajta világszemléletet és életfelfogást amelyet ők előszeretettel alkalmaznak. Namost ez egy kurva nagy faszság, de az elejétől a végéig úgy ahogy van. Köbö olyan ez a kortársbeszéd a stílus mellett mintha én a Tankcsapda együttes albumait kezdeném el kivesézni úgy, hogy az életben eddig jó ha összesen 3 Tankcsapda számot hallottam. De ugyanígy szórhatnám a szavakat akármelyik zenei stílusról is amikhez közöm sincs. Mert bármilyen meglepő is, az ide tévedő, magukat emósoknak nevező egyéneknek a 90%-a azt sem tudja, hogy ez a stílus már a 80-as években is létezett és koránt sem azt jelentette, hogy a közösségi oldalakon minél több ismeretlent jelizünk be, hülyén öltözködünk, felsőbbrendűnek érezzük magunkat másoknál és mindent w-vel írunk meg h-val toldjuk meg mert az úgy trendi. Szóval amint éppen nagyban keresgéltem, rábukkantam egy blogra amelyben valami veréb leírja a véleményét magáról a stílusról, néhány al-változatáról és megvan a sajátos véleménye a pózerekről is. Álljon előbb itt az ő személyes eszmefuttatása, aztán majd a poszt végén néhány sorral kiegészíteném én is az olyan divatmajmok számára mint Endi Sixx Alex, Fanná Brutality, Hannah Paranoid, Whatisthegirl, Kirjuh Zero, Hoolie Scene, Alex Scene, Fercsi Diamond, vagy Roolie Dawid Scene nameg a többiek (bocs de most csak pár oldallal lapoztam vissza). Mi az az emo? Erre a kérdésre már másfél éve keressük a választ. Hát, most megadja nekünk egy vasággyal együtt is csupán 40 kilós egyén, aki igazi szakértő a témában.

* A junk culture (tükörfordításban: hulladék-, illetve szemétkultúra) kifejezés Lawrence Alloway amerikai kritikus terminusa még az 1950-es évekből. A kifejezés tartalmát olyan művek kapcsán fogalmazta meg, amelyek a modern tömegtársadalmak fogyasztói által elhasznált tárgyakból, tehát lényegében szemétből készültek. Ezen levelemben viszont nem így, mint egy általános csak a tárgykultúrára vonatkozó kifejezést, hanem mint a tömegkultúra egy jelenségének gyűjtőfogalmát fogom alkalmazni.

Üdv ismét köreinkben,

Tehát mint a rövid leírásból könnyedén kikövetkeztethető, ma úgy döntöttem, hogy a médiából áradó hulladék kultúra hatásairól fogok elmélkedni, remélhetőleg mindannyiunk okulására. Úgy gondolom, hogy a mai médiatrendhez úgy alapszinten sokat hozzáfűznöm nem kell, hiszen mindenki ismeri. A legolvasottabb napilap ugyebár a Blikk, amelynek napi 300.000 példánya a legújabb kimutatások szerint mintegy 1,1-1,3 millió olvasóhoz jut el. A legnézettebb hazai televíziós csatorna az RTL klub, mely örök riválisával, a TV2-vel szintén aggasztóan nagy tömegnek, a magyar lakosság mintegy kétharmadának nyújt napi szinten szórakozást. Miért gond ez? Nézzük csak: A legnézettebb műsoraik egy időben még a két (megjegyzem: kevéssé kártékony) tehetség(telenség)kutató műsor volt, nemrégiben viszont a ValóVilág4 lett az abszolút befutó, amit a 18-49 éves korosztály majdnem 50%-a nézett (és aminek szeptemberben folytatása is lesz). De említhetném itt a celebmagazinokat (az Aktívot, és a szintet a kezdetek óta egyre lejjebb adó Fókuszt), a két egyre intelligensebb magyar tévésorozatot a Barátok Közt-öt és a Jóban Rosszban-t, és még sorolhatnám az okosságokat napestig.

De mi a közös ezekben a dolgokban? Az, hogy igénytelenek. Bár ahogy azt például a 40 milliós játszma adásaiból megtudhattuk a résztvevők is egyre inkább azok. A legyen ön is milliomos nem azért halt meg, mert rossz volt, hanem mert a jelentkezők többsége már annyira színvonaltalan tudással érkezett, hogy be sem hívták az élő adásba. Persze szerintem inkább kvízek legyenek a televízióban, mint VV4, de azért ebben is vannak hibák. Mert ezen „játékok” esetében nem feltétlenül maga az elv (illetve bizonyos kérdések), hanem sokkal inkább a játékosok a kritikán aluliak. Vannak, akik már azt sem tudják eldönteni, hogy a Vörösingesek vezetője akkor Áts Feri, Boka János, Nemecsek Ernő, vagy Geréb Dezső volt, illetve hogy kié a híres szállóige, „Szeretkezz, ne háborúzz!”. Mindezt harmincvalahány évesen állítólag diplomával általános műveltséghez tartozó kérdésben. Persze vannak olyan kérdések is, amikre meg jószerivel senki sem tud válaszolni, de ez meg nyilván azért szükséges, hogy a tévének ne kelljen tízmilliókat fizetnie egy esetleges nyertesnek.

Igen, mert 14 évesen menő a monsteres sapka és a középső ujj mutogatása és erről képet csinálni. Hová fajulnak a mai fiatalok? 

Vannak elkeserítő dolgok ebben az életben, de számomra ez rendre leginkább a fiatal generáció (az agymosott, médiazombi fiatalokra gondolok elsősorban). Srácok, annyit változtak a tinik pár év alatt, hogy azt el nem tudjátok képzelni! Persze, aki nyitott szemmel jár az utcán, az tapasztalhatja maga is, hogy miről beszélek/beszéltem már eddig is párszor: a divat, a trendek, a hírnév, a pia, a drogok, és a szex olyannyira a mindennapi élet szórakoztató cikkeivé váltak, hogy én már kurvára nem is csodálkozom azon például, hogy majdnem minden kis tizenéves gádzsi úgy pózol, hogy egy 24 éves, fiatal nő elbújhatna mögöttük. Továbbá azon sem csodálkozom már, hogy az Éljünk a pillanatnak! életérzés ott tombol a fiatalokban, és a féktelen piálás, és egyéjszakás kalandok viszik előrébb őket (de hol az út vége?). Srácok, ez a generáció nem életképes. Kurva nagyot fognak koppanni a legvégén, de jelenleg még azt sem tudják, hogy pontosan kik is ők. Egyáltalán semmi életcéljuk nincsen, és a jövőjük is pontosan olyannyira az átláthatatlan, fátyolszerű homályba vész, mint az egyéniségük. Nekem ne akarja már senki kézzel-lábbal mutogatva bemagyarázni, hogy ő olyan hatalmas nagy egyéniség, mikor úgy öltözködik/pózol, mint az a celeb, akit példaképének tekint. Hiába na, megvetem a new-generation emósokat, és lenézés van, meg rasszistaság – hát, menjenek Dunának.

Amiért megírtam ezt a posztot (és nem az Éden-sziget folytatásán agyaltam inkább, pedig abból is van még hátra 1 befejező rész) az Rettegett Iván barátom hétfői posztja apropóján történt, melyben Hun Divízió olvasónk levelét olvashattátok (Félresiklott Magyarország – Olvasói levél). Volt ott egy gyökér Anonymous kommentelő, aki be-benyögte Fluor Mizu c. slágerének egyes részleteit. Egy olyan posztban, ami megkövetelte a komoly hangvételt, és a normális, értelmes olvasói reakciókat. Erre ő mit csinált? Jött azzal az agybutító, autotune szarral, ami nem titkoltan az ő személyes kedvence (lefogadom, hogy odahaza Fluor Tomira recskázik titokban). Hát magyar az ilyen? Nem az. Hiszen leszarja a hazánkban uralkodó állapotokat, nagy ívben tesz mindenre, és inkább beírogatja a marhaságait, mert azt hiszi, hogy ez vicces. Hát, pedig nagyon nem az – ha nem egy 7 éves értelmi szintjén álló, aggszűz kis kocka lenne, akkor megértette volna. De nem, ő inkább saját magát járatta le. Sajnos anonimként szólt hozzá, pedig ha regisztrálva lett volna, akkor láthattuk volna az e-mail címét, és már itt virítana róla egy remek kis poszt. Hun Divízió levele ugye sok pontban érintette a cigányságot, és tagadhatatlan, hogy hazánkban a cigánybűnözés az egyik legnagyobb probléma. Viszont úgy látszik a droid Anonymousnak ez sem nagy probléma, hiszen ő vígan elpoénkodott a Mizu bizonyos soraival. Mondjátok rám, hogy gonosz vagyok, de én azt kívánom neki, hogy 10 jól megtermett, tagbaszakadt kancigány verje össze, majd köpje le (csak hogy érezze a törődést), miután minden értéket elvettek tőle. Talán akkor majd kicsit átértékeli a dolgokat.

Üdv, srácok!

Talán néhányan nem értik, hogy miért nincsen ma Éden-szigetes poszt. Nos, nekik elmondanám, hogy nyugalom, jövő héten folytatódik a sorozat, azonban most más dolgokról szeretnék értekezni. A poszt maga sajnos elég búval baszott, de megpróbáltam legalább tavaszi, vidám képeket találni hozzá, hiszen még senki sem köszöntötte itt a szerelem évszakát.

Kedves olvasónkkal, HAGYMAFÁVAL (és Kocsonya barátommal is) már nem egyszer értekeztünk a témát illetően, de tény, ami tény: borzasztó pocsék állapotok uralkodnak manapság a világban, és persze hazánkban is. Olyan szinten korrupt az egész rendszer, és olyan szinten teríti be a tisztességes embert nyakig a szar, hogy az már egyszerűen vicces. Magyarországon az átlagéletkor siralmas (a ranglistán a 27. helyen állunk, csak a három balti ország, valamint Románia, Bulgária, Ukrajna és Oroszország van rosszabb helyzetben). Az emberek élete kilátástalan, és nem is annyira meglepő adat, hogy nagyon sokan követnek el öngyilkosságot évente (egy nap alatt átlagosan hat-hét ember végez magával Magyarországon). Talán sokan jobb létet vártak a kormányváltás után, de attól még, hogy Orbán Viktorci került az élre, egy forinttal sem lett olcsóbb a kenyér. Fletó (fene a pofájába) megmondta anno, hogy el lehet innen menni – na, igen. El lehet menni. Ne is csodálkozzunk azon, ha sok fiatal külföldön próbál szerencsét, mert itt tisztán látja, hogy nem tudja kamatoztatni azt a tudást, amit kemény tanulással megszerzett az évek során. Külföldön pedig nem azt kérdezik tőled, hogy milyen papírod van, hanem azt, hogy mit tudsz.

HAGYMAFÁVAL mindketten ugyanabban a városban élünk, méghozzá Budapesten. Naponta látjuk a töménytelen szart az utcán (ez olykor szó szerint is értendő, mert például néhányan összetévesztik az aluljárót a nyilvános wc-vel), és bizony ez rendre elkeserít minket. De elfojtjuk a dühünket, mert ez van…úgysem tudunk mit tenni. Úgysem tudunk változtatni a dolgokon. Hiszen nem vagyunk mi nagy emberek. Teljesen átlagos fiatal srácok vagyunk, és akár kiállhatnánk a Parlament elé is, hangosan tiltakozni a rendszer ellen, akkor sem történne semmi eget rengető változás. "Apu ökölbe szorult keze vagyok" – hallhattuk a mára már klasszikus idézetet a Harcosok Klubja című David Fincher filmben. Nem mondom, néha velem is előfordul, hogy meglátok az utcán olyan arcokat, hogy ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben odalépnék hozzá, egy atyai pofon kíséretében, hogy szálljon már le végre a magas lóról, és nézzen szét maga körül. És ezzel a hosszú bevezetővel már el is érkeztünk jelen poszt központi témájához: a mai fiatalokhoz. Már napi szinten látok new-generation emósokat, pedig jobbára csak hétvégente utazom sokat, a barátnőm végett. Elbaszott fiatalok ők, akik beálltak a sorba, hogy majd igazi egyéniségekké válhatnak, és megmutathatják a világnak, hogy milyen egyediek is valójában. Két helyen is hibádzik eme tévhit: 1.: 10-ből 9 new-generation emós ugyanazokat a beállásokat (kéz a száj előtt/ujjakkal szív formázása/rogyasztott lábak), beállításokat (felülről fényképezés/kiretusált képek), helyszíneket (fürdőszoba/bevásárlóközpont/vonatsín), és ruhadarabokat (kapucnis pulcsi/Converse cipő) használja mint a többi társa. Ezáltal már bukták is, miszerint ők a valódi egyéniségek, mi meg a szürke kisegerek. Ha az egyikőjük a megszokott terep (mondjuk fürdőszoba-tükör) helyett a Budai várban fotózkodna, akkor már ki is lógna a sorból. 2.: a világ már egyáltalán nem kíváncsi rájuk. Pár éve még eszeveszetten futott ez az egész emó-őrület (köszönhetően a Tokio Hotelnek, avagy nálunk a No Thanx, és az Anti fitness club sajátos befolyásának), de szép lassan kezd eltűnni, kimenni a divatból az egész. Elképzelhető, hogy ezek után végre normális lesz a fiatal generáció?

Sziasztok!

Jó hír azoknak, akik már hiányolták az olvasói leveleket az oldalról, hogy kedves olvasónk, és kommentelőnk, SNUGGLETITS írt egy rövid eszmefuttatást, amit alant olvashattok. Minimális szinten belejavítottam, mert néhol volt egy-két szóközfelesleg, de remélem nem haragszik/haragszol meg érte. A téma teljesen aktuális: a tetoválásokról lesz szó. Jómagam annyival kommentálnám az irományt, hogy egy időben én is komolyan elgondolkodtam azon, hogy varratok egy feliratot az alkaromra, de aztán – mások hatására – hamar letettem eme szándékomról. Egyszerűen nem nekem való. Semmivel sem leszek több ember attól, mert ott díszeleg valami gyönyörűséges felirat/ábra a bőrömre varrva. Egyébként az Agyiszint Szerkesztői Gárda is vállal tetoválást a Főhadiszálláson – Kocsonya, és én lefogjuk a delikvenst, Szögesdrót pedig felvarrja rá a kívánt dolgot, miközben a többiek a háttérből kiabálnak (és közben vad rockzene szól). Ugyanitt fülbelövést, piercing elhelyezést, és a pincében vad elmebetegként őrzött meleg anonim kommentelők segítségével segglyuk tágítást is végzünk. Az árak 10 000-től 45 000-ig terjednek, jelentkezni a szerkesztőség címén lehet e-mailben. Most pedig átadnám a szót SNUGGLETITS-nek, egyúttal megköszönöm neki nagyon szépen, hogy elküldte nekem ezt a levelet:

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Látlelet 1: a néni a pályaudvaron

3/2:

Gyakran szó esik a Facebookról (remek témát választottam megint, igen). Sid kolléga Élet a facebookon posztjait ajánlanám figyelmetekbe, amelyeknek nevében ott található egy igen fontos kis szócska: Élet. És tényleg, egyesek már odáig jutottak, hogy a Facebookon élnek. Köszönhetően a sok remek (remek?) funkciónak már nemcsak olyan profilt készíthetsz, amiből még az is kiderülhet, hogy az édes-savanyú, vagy inkább a csípős-savanyú mártást szereted-e jobban, hanem akár saját farmot is gondozhatsz (Farmville), akár egy komplett várost (Cityville), akár kibebaszott rajos maffia is lehetsz (Mafia Wars)…és sorolhatnám még egy darabig. Ki sem kell menni a kurva kertbe. Megkapálod a földet a facebookon. Kisállat sem kell neked. Ott a Petville. Sosem volt saját cuki kis tigriskölyköd, akit nevelhettél? Na, majd most lesz (Pet Society), és ő biztosan nem fogja leharapni a fél kezed. És ez még mindig csak az Alkalmazások rész volt. Megoszthatsz bármit: akár azt, hogy mi nyomja a szívedet ("az imént szakított velem az a rohadt geci!!!44négy4"), akár azt, hogy elfelejtettél otthonra zsírszegény tejet venni ("elfelejtettem otthonra zsírszegény tejet venni, pedig voltam ma a Tesziben, de elfelejtettem, hogy basszam meg az anyám, de hülye vagyok, elfelejtettem, na lájkoldXD"), akár azt, hogy milyen állagút szartál reggel. Bármit. A csajod éppen a wc-n hány, mert durvára sikeredett az esti party? Kiírnád FB-ra, hogy éppen hány? Lófaszt, fényképezd inkább le, és úgy tedd közzé, akkor garantált a minimum 100 lájk. Aztán, hogy mindezekre ki kíváncsi? Hát mondjuk az olyan ismerősök, akik dettó ilyen, és ezekhez hasonló lényegtelen, mások számára holt érdektelen információkat osztanak meg. Ők izomból tenyerelnek rá a Tetszik (Like) gombra. Félreértés ne essék, én nem ágálok itt most nagyban a Facebook ellen (hiszen nekem is, és még néhány szerkesztőtársamnak is van mind privát, mind Agyiszintes profilja), de engem is rendre elkeserít az emberek hülyesége, amiket a legjobban onnan tudok lekövetni, hogy miket osztanak meg a Facebookon. Már a régen nagy népszerűségnek örvendő iWiW is jól "elfacebookosodott", ezzel remekül be is állt a sorba, és kútba dobta azt, hogy valaha is egy egyedi közösségi oldal váljon belőle. A Myvip-el mi a helyzet? Nem tudom…létezik még egyáltalán? Úgy hallottam a másik My-előtaggal kezdődő site, a Myspace is az utolsókat rúgja. Ez van. Mindenesetre aki Facebookon (fú, de sokszor írtam le ezt a szót ebben a posztban) lakik, az jó úton halad afelé, hogy ha véletlenül valóra válik valamiféle sötét utópia, akkor remekül eléldegél majd benne. Hiába lesz odakinn radioaktív sugárzás, meg felperzselődött városok sötét-vörös fényben úszva, hogyha az említett delikvens számára a világot a virtuális valóság (azon belül is a Facebook) jelenti, és ki sem mozdul szobája magányából. Szép kilátások.

u.i.: ajánlanám a South Park idevágó, Facebookról szóló epizódját minden kedves olvasónknak, amit most itt meg is tekinthettek:

Ezzel a zeneajánlóval véget is ér az Arctic Monkeys-korszak a blogon, ugyanis több albumuk egyelőre nincsen (a frontember szólóprojektjeitől eltekintve), a következő nagylemez pedig valamikorra idén nyárra várható. Az előző két lemezről >ITT< és >ITT< írtam részletesebben, most pedig eljött az idő, hogy a sokak által szidott 3. albumot vesézzem ki egy kicsit. Ha végigolvassátok az ajánlót, akkor rájöhettek, hogy végső soron nem egy kurvaszar lemez ez, csak azoktól a fiúktól, akik letettek két alapvetően bivalyerős albumot az asztalra, egész egyszerűen nem ezt várta a rajongóközönség:

Arctic Monkeys – Humbug

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock
• Neo-psychedelia

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffieldi négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey-trip) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug-ra könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak mást vártak a rajongók, és mást vártak a kritikusok. Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén (megjelenés júniusban) már valószínűleg meg is fog találni. Bízzunk benne.

Most már akkor is tovább viszem az Arcic Monkeys vonalat, és a szombati zeneajánlóval le is zárom az ő bemutatásukat. Tudom, hogy eredetileg Rammstein-t ígértem, azonban azzal még lesz egy kis dolgom, és szeretném hogyha Perox kolléga is besegítene majd nekem az ismertetésükbe. Úgyhogy most még Arctic Monkeys (és szombaton is), aztán majd a jövő héttől következnek más zenekarok:

Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Bevált recepten ne változtass – gondolhatták a sheffieldi ifjoncok, és egy kicsivel több mint egy évvel a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not után már le is tették az asztalra a következő nagylemezüket, Favourite Worst Nightmare címmel. A hangzás azért pöpecebb (és művészibb) lett, és nem az a nyers massza, amit az első lemezen lehetett kihallani. Egyáltalán nem volt már alaptalan az, hogy sokan a Beatles-hez hasonlítgatták őket. A felügyelő producerek között ott találhatjuk James Ford-ot is, akit már említettem itt, méghozzá a Klaxons bemutatkozó lemeze kapcsán (Myths Of The Near Future), de a keverésbe besegített Alan Moulder (U2, Depeche Mode, The Killers stb.) is. A végeredmény egy nem olyan szinten odavágós album, mint az előző volt, de még így is fényévekkel verte a mezőny többi tagját a 2007-es évben, nemzetközi sikerét tekintve pedig jócskán felülmúlta a 2006-ban látottakat. Nade, tegyük be végre azt a fránya cd-t: a nyitó Brianstorm egy nagy adag adrenalin-löket, és a dal már az első albumra is simán felkerülhetett volna. A féktelen energia és lendület tehát mit sem változott ezúttal sem. Az anyag első felét a három perc alatt maradó tempósabb szerzemények uralják, majd a központi darabok, és végül a hosszabb, kicsit komplexebb szerzemények következnek. Tehát a felépítés igazán el lett találva – a dalszövegekre pedig semmi panasz nem lehet: a Teddy Picker az egyre gyorsabb futószalaggal dolgozó sztárcsinálókról és lelkesen felkínálkozó áldozataikról szól, majd két dallal később (D Is for Dangerous, és a felettébb pörgős Balaclava) elérkezünk az egyik csúcsműhöz az albumon: név szerint ez a második kislemezdalnak is választott Fluorescent Adoslescent, amely a vad tinikorába visszavágyó nő esettanulmánya. Az ezt követő Only Ones Who Know már dobmentes, és a szintén lassú, melankolikus énekkel dolgozó Do Me A Favour mellett ezek képezik a központi darabokat, melyekről fentebb szóltam. Utóbbi a zene, a szöveg, a hangulat és a lendület nagyszerű összhangja, ezáltal tökéletes indie-rock szám. A This House Is a Circus, és az If You Were There, Beware után megint csak erőre kap a lemez, és előáll a The Bad Thing, amiben olyan szövegek hangzanak el, mint például hogy "Do the bad thing, / Take off your wedding ring". Az Old Yellow Bricks számomra kiemelkedő (amihez hozzájön még a remek szövegeken kívül a fülbemászó refrén is), majd a záró 505 című dalban a frontember még orgonához is ül egy Morricone-filmzenék ihlette lebegős téma erejéig. Tökéletes zárása ez egy tökéletes lemeznek. Az Arctic Monkeys-nak sikerült még magasabbra tennie a saját maga által felállított lécet, és szerencsére nem estek a "hirtelen jött 2. lemez kudarcra van ítélve" kategóriába. Hosszabb pihenő következett ezután, majd 2009-ben kiadták végre a 3. albumukat Humbug címmel, ami olyan szinten osztotta meg a kritikusokat, és a rajongókat egyaránt, hogy a srácok szülei valószínűleg elég gyakran csuklottak. Az Amerika-trip érezhetően nem tett jót a fiúknak, azonban a tény, hogy a szombati zeneajánló témája az az album lesz, már el is árulja azt, hogy nem lett azért olyan égbekiáltóan szar munka a Humbug. Csak más. Nagyon más. De a többit majd szombaton. Most következzen egy remek klipp a Favourite Worst Nightmare albumról:

Múltkor már ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy be fogom mutatni ezt az albumot, és lám, itt is van. Nagy általánosságban részemről eddig csak angolszász zenekarokat mutattam be nektek, és ez ezúttal sem lesz másként, azonban ez a lemez után kitérőt teszek majd Amerika felé is, és a hazai színtérről is hozok majd néhány remek albumot, néhány remek bandától. Ha kedvetek szottyan, és írnátok egy elemzést egy általatok kedvesnek vélt albumról, akkor ne habozzatok azt elküldeni nekünk, és rövid időn belül viszontláthatjátok majd az oldalon (szerkesztőségünk címe jobbra fenn található).

Arctic Monkeys – Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

Kiadás éve: 2006

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
  
• Post-punk revival
  
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Kezdeném azzal a nem elhanyagolandó ténnyel, hogy az Arctic Monkeys jelen sorok közt tárgyalt bemutatkozó albuma 2006 januárjában jelent meg, és nagyon hirtelen a brit zenei történelem leggyorsabban fogyó debütáló lemezévé vált, ezzel felülmúlva az Oasis Definitely Maybe című lemezét. Persze ezt a sikert meg kellett alapozni: a Myspace-nek köszönhetően az Arctic Monkeys már akkor is borzasztó népszerű zenekarnak számított, mikor az album még csak készülő-fázisban sem volt. Küldözgették a demo-kat mindenkinek, és kisebb helyeken léptek fel alkalmanként. Az, hogy később amolyan "Nép Zenekar" státuszt értek el, az annak a 3 ténynek volt köszönhető, hogy: 1. baromi erős dalokat írtak (és írnak a mai napig). 2. elutasították a sztárkultuszt, amivel egyúttal megidézik a korai Oasis "szarunk bele a világba, mi csak bunkó suttyók vagyunk az iparvidékről, de olyan zenét nyomunk, hogy beszarsz" ideológiáját, és 3. az egész album, az elejétől a végéig pengeélesen szól. Pengeéles a gitár, pengeéles a dob. Igen, így kell játszani ezeken a hangszereken. Lélekkel. Fiatalok (az album debütálásakor a legidősebb tag is mindössze csak 20 éves volt) zenélnek fiataloknak, méghozzá olyan módon, hogy a vájt fülű kritikusok is maguk alá élveztek örömükben. Folyékonyan, természetesen szól az egész, karakteresek, de korántsem egyformák a számok: ebben a tekintetben – nemcsak kereskedelmileg – akár komolyan is vehető a Beatles-párhuzam. Nincsenek üresjáratok, és nem tingli-tangli nyálfolyam az egész, mint egy Justin Bieber, vagy – hazai viszonylatban nézve – SP album. Nem, az egész lemez, úgy ahogy van, egy bulizós, bebaszós hétvége története: a nyitó The View From Afternoon az otthoni készülődésről, a From The Ritz To The Rubble a klubokba való bejutás nehézségeiről szól, majd természetesen feltűnik a nő (bocsánat, A Nő) is, és megkezdődnek az esetlen hódítási kísérletek (I Bet You Look Good On The Dancefloor, Dancing Shoes, You Probably Couldn't See For the Lights But You Were Looking Straight At Me, Still Take You Home) is, amelynek a vége természetesen mindig jókora pofára esés. Utána pedig vagy a taxi visz haza (Red Light Indicates Doors Are Secured) vagy a rendőrség (Riot Van). Közben szó esik egy veszekedős párkapcsolatról (Mardy Bum), a fiatalkori prostitúcióról (When The Sun Goes Down, melynek alant látható videoklipjében a Blöff-ből megismert Tommy szerepel), a zenei színtérről (a Fake Tales Of San Francisco a szolgaian másoló pozőr kortársakról, a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But… az együttes sunyi ellendrukkereiről mesél), zárásként pedig a brit bunkó prolik új nemzedékének megítéléséről (A Certain Romance, ami kurvára nem szól semmiről, csak a fiatalok mindennapi, jelentéktelen ügyeiről, és mégis éppen ettől lesz zseniális). Igazi gitárpop ez, és tökéletesen megfelel akár utazáshoz, akár otthoni punnyadáshoz, vagy bulihoz – bármihez jó, mert hangulatot teremt. Külön öröm, hogy az Arctic Monkeys-nak a hirtelen jött siker nem szállt a fejébe, és nem tűntek el a homályban, mint egyszeri szenzáció. Egy évvel később – 2007-ben – már meg is jelent a következő lemezük (Favourite Worst Nightmare), ami legalább ennyire (ha nem még inkább) sikeres lett, és jelöltek a Mercury Prize díjra is. Azt nem mondom, hogy az Arctic Monkeys a hype hatására akkora mérföldkő lenne a zene történelmében, mint a Beatles volt anno, de az Oasis-t simán megközelítették. A szétszívott fejű havert a borítón szerepeltető Whatever People Say I Am, That's What I'm Not viszont megkerülhetetlen album. Ajánlom mindazoknak, akiket egy kicsit is megérint a 21. századi gitárpop/alter.rockzene, és valami igazán igényesre, igazán egyedire vágynak. Megfelelő angoltudás ellenében a dalszövegek még inkább ütnek:

Sziasztok!

Jó pár hónap terméke ez a levél. Nem régiben találtam Rátok, miközben keresgéltem, hogy egyedül vagyok-e a bánatommal. Fiatal vagyok ugyan (mivel utánanéztek ki küldi a levelet úgyis megtudjátok), de mivel édesanya is, így bánt jó pár dolog. Az utcán gyerekkel sétálva, oldalatokat böngészve rengetek olyan fiatalt, már-már gyereket (mert 12évesen igen is gyerek) látod, akik láttán elborzadok és félelem ül a szívembe...vajon az én kislányom is ilyen lesz? Mindent megteszek, hogy ne. A létező összes figyelmet, szeretetet megkapja...és az én gyenge lelkem nem is tudja ezt másképp elképzelni. De talán még sincs így, hisz ha mindent megkap egy gyerek amire VALÓBAN szüksége van, nem lehet ennyire elfajulva. Nem célom az önfényezés, csupán válaszokat keresek a kérdéseimre... Hogy tudja egy anya, aki tényleg anya elviselni, ha a fia feketére (vagy teljesen mindegy milyen színűre) festi a körmét, vastagon van rajta a smink és egy másik fiúval csókolózik? Milyen apa az, szívesen látja így a fiát, vagy csak szimplán nem érdekli? Milyen szülők azok akik 13-14 éves gyereküket elengedik az éjszakába, tudván, hogy inni, dohányozni esetleg drogozni fognak? Minek kell még történnie, hogy a szülők szeme is felnyíljon és lássák, hogy csemetéjük, az életük értelme tanulás helyett VIVA TV-vel és SP-vel barmolja el az életét...anya vagyok, feleség,háziasszony. És igen mellette tanulok is. Össze tudom egyeztetni...akkor Ők sokan? Miért nem lehet összeegyeztetni az ízlésüket, irányzatukat, egyéniségüket a tanulással? Hiszen nekik még más dolguk sincs...mikor egy gyermek megszületik és az édesanyja először a kezébe foghatja, üdvözli és már az kering a fejében, hogy a gyermeke sikeres egészséges felnőtt legyen...mert ez minden egészséges anya álma. Amikor a lányomra nézek egy angyalt látok. Még picike (1éves) ártatlan és tiszta...és ilyenkor elfog a félelem, hogy Belőle vajon mi lesz? Csak remélni tudom, hogy amit a párommal tudunk Neki adni, értékek, becsület, tisztesség, elég lesz ahhoz, hogy egészséges gondolkodású fiatal felnőtté cseperedjen...

Köszönöm, hogy elolvastátok és elnézéseteket kérem, hogy hosszú lett.

Üdvözlettel: ****** Boglárka

Nemrég kaptuk ezt a Folytatás után elolvasható levelet, egy - mára már - volt emótól. Nem egy összehányt, pár soros iromány, látszik hogy a beküldő nem 2 perc alatt dobta össze, ezért gondoltam, hogy bőven helyet kaphatna az oldalon. Nemegyszer hangoztattam már a véleményemet erről a stílusról az oldal keretein belül - nem akarom válasz gyanánt újból magamat ismételni, akit bővebben érdekel, az elolvashatja a véleményemet Roland levelénél. Érdekes mindenesetre az, hogy mivé fajult ez a "stílus" - ma már a média a meghatározója, a fiatalok a tv-ből merítik az ötleteket, hogy mely ruhákkal, sminkekkel, kiegészítőkkel nézhetnek ki a legtrendibben. Arról meg természetesen magasról szarnak, hogy az ilyen öltözködéssel még a fiúk is rendre úgy festenek, mint a lányok - eltorzult, média-generálta világ ez sajnos, és ez ellen bizony nem sokat tehetünk. Újból csak azt tudom mondani: akiket ma emó címszó alatt tekinthettek meg az iskolákban, aluljárókban, játszótereken, utcákon, stb., azoknak már majdnem teljesen bizonyos, hogy fingja sincs a 80'-as évek végén kialakult emó stílusról. A nagy lófaszt. Tokio Hotel, Anti Fitness Club, meg No Thanx (bocs, ha valamit kihagytam - nem vagyok szakértő): ma már ezek jelölik ki számukra az utat. Láthattátok már azt is, hogy nem lehet elég korán kezdeni (példa a közelmúltból ITT - ehhez kapcsolódó poszt pedig EMITT), és sajnos ma már egyre több fiatal válik emóvá csak azért, mert a suliban látja/tapasztalja hogy sokaknak bejön ez a stílus.

Emlékszem, hogy sokan, sokszor emlegettük itt egy-egy "egyéniség" képeit látva, hogy "ugyan, majdcsak kinövi egyszer!". Ez így van - teljesen ki lehet nőni belőle, csak akarni kell. Én személy szerint még soha az életben nem láttam például egy 40-es éveiben járó, erősen kopaszodó, borostás, piercing-es emót sem. A tinik hóbortja ez az egész, és itt megintcsak a parasztvakító médiát tudom felhozni tettesként: ugyan mennyiben lennének gyökeresen mások a mai fiatalok, ha a 20. század elején egészen másképp alakulnak a dolgok, és sosem találják fel a televíziót? Csak részben - hiszen attól még az internet is hódít világszerte. Remek megoldás, ha valaki minél előbb ráeszmél arra a tényre, hogy az az emó stílus, ami ma a fiatalok körében terjed, egy hatalmas nagy baromság - nem az életérzés számít már, hiszen teljes mértékben divattá vált az egész. Node, nem akarom tovább húzni az időt, hiszen biztosan sokakat érdekel már maga a levél - a Folytatás után már olvashatjátok is:

Ezen írásomban még jobban szemügyre veszem a mai nőideált, mint azt az előző cikkemben tettem. A szépségideál újkori történetét már részleteztem, így ezt a cikket teljesen mértékben a mostani álomnő leírásának szentelhetem. Az előző cikk az egy rövid történeti áttekintés volt, a magyar álomnő 1. De tulajdonképpen egy viszonyítási alapnak is vehetném, mivel ezzel a írással összehasonlítva észrevehetjük, hogy milyen irányban változott az emberek álomnője a régihez képest. Én azt a tanulságot szűrtem le, hogy a kevésbé természetes, ,,nem valódi" irányba tévedtünk, de a véleményalkotást rátok bízom. Az előbb említett, nem természetes ideált lépten nyomom észrevehetjük, elég ha kimegyünk az utcára és ránézünk egy plakátra, veszünk egy magazint, vagy bekapcsoljuk a tévét. A lentiekben több példát is felfogok hozni erre.

Emlékszem régen a Frei Dossziéban volt egy holland üzletember, aki több országban forgalmazott férfimagazinokat. A szakmájához annyira értett, hogy megtudta mondani, hogy melyik népnek milyen az álomnője. A magyar nőideált egy visszafogott, szerény, csinos lányként írta le. Külön megemlítette, hogy Nem tetszik a magyar férfiaknak, ha úgy mosolyog a lány, hogyha az összes foga kilátszik. Érdekes, hogy a mai ideál ennek szöges ellentéte, elég ha veszünk egy férfimagazint, vagy csak megnézzük a borítóját, egy olyan új nőideál tekint ránk, ami régen elképzelhetetlen volt. Igazából az amerikai dívát látjuk, nem a magyart. Bevállalós, túlzottan is vagány, kicsit túlontúl kitárulkozó lány kacsint ránk, és nincs meg az a visszafogott bujaság, amit régen szerettünk. Ez nekem azért nem tetszik, mert miért kell nekünk az amerikai típust szeretnünk? Minden népnek van egy sajátos mentalitása, szokásai, a nőideál is valószínűleg ezekből alakul ki. A globalizáció egyik mellékhatása, hogy amerikai dolgok, szokások ivódnak be a magyar kultúrába, holott ezekre semmi szükség nincsen.

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Ha van valami, amit nagyon kedvelsz, sőt, szinte a függője vagy és tudod, hogy sok más embernek is hasonló érzései vannak, hát alapíts klubot az iwiwen!

Ez a klub biztos a disznómennyországból működik.