Ezzel a zeneajánlóval véget is ér az Arctic Monkeys-korszak a blogon, ugyanis több albumuk egyelőre nincsen (a frontember szólóprojektjeitől eltekintve), a következő nagylemez pedig valamikorra idén nyárra várható. Az előző két lemezről >ITT< és >ITT< írtam részletesebben, most pedig eljött az idő, hogy a sokak által szidott 3. albumot vesézzem ki egy kicsit. Ha végigolvassátok az ajánlót, akkor rájöhettek, hogy végső soron nem egy kurvaszar lemez ez, csak azoktól a fiúktól, akik letettek két alapvetően bivalyerős albumot az asztalra, egész egyszerűen nem ezt várta a rajongóközönség:

Arctic Monkeys – Humbug

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock
• Neo-psychedelia

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffieldi négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey-trip) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug-ra könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak mást vártak a rajongók, és mást vártak a kritikusok. Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén (megjelenés júniusban) már valószínűleg meg is fog találni. Bízzunk benne.

Most már akkor is tovább viszem az Arcic Monkeys vonalat, és a szombati zeneajánlóval le is zárom az ő bemutatásukat. Tudom, hogy eredetileg Rammstein-t ígértem, azonban azzal még lesz egy kis dolgom, és szeretném hogyha Perox kolléga is besegítene majd nekem az ismertetésükbe. Úgyhogy most még Arctic Monkeys (és szombaton is), aztán majd a jövő héttől következnek más zenekarok:

Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
• Post-punk revival
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Bevált recepten ne változtass – gondolhatták a sheffieldi ifjoncok, és egy kicsivel több mint egy évvel a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not után már le is tették az asztalra a következő nagylemezüket, Favourite Worst Nightmare címmel. A hangzás azért pöpecebb (és művészibb) lett, és nem az a nyers massza, amit az első lemezen lehetett kihallani. Egyáltalán nem volt már alaptalan az, hogy sokan a Beatles-hez hasonlítgatták őket. A felügyelő producerek között ott találhatjuk James Ford-ot is, akit már említettem itt, méghozzá a Klaxons bemutatkozó lemeze kapcsán (Myths Of The Near Future), de a keverésbe besegített Alan Moulder (U2, Depeche Mode, The Killers stb.) is. A végeredmény egy nem olyan szinten odavágós album, mint az előző volt, de még így is fényévekkel verte a mezőny többi tagját a 2007-es évben, nemzetközi sikerét tekintve pedig jócskán felülmúlta a 2006-ban látottakat. Nade, tegyük be végre azt a fránya cd-t: a nyitó Brianstorm egy nagy adag adrenalin-löket, és a dal már az első albumra is simán felkerülhetett volna. A féktelen energia és lendület tehát mit sem változott ezúttal sem. Az anyag első felét a három perc alatt maradó tempósabb szerzemények uralják, majd a központi darabok, és végül a hosszabb, kicsit komplexebb szerzemények következnek. Tehát a felépítés igazán el lett találva – a dalszövegekre pedig semmi panasz nem lehet: a Teddy Picker az egyre gyorsabb futószalaggal dolgozó sztárcsinálókról és lelkesen felkínálkozó áldozataikról szól, majd két dallal később (D Is for Dangerous, és a felettébb pörgős Balaclava) elérkezünk az egyik csúcsműhöz az albumon: név szerint ez a második kislemezdalnak is választott Fluorescent Adoslescent, amely a vad tinikorába visszavágyó nő esettanulmánya. Az ezt követő Only Ones Who Know már dobmentes, és a szintén lassú, melankolikus énekkel dolgozó Do Me A Favour mellett ezek képezik a központi darabokat, melyekről fentebb szóltam. Utóbbi a zene, a szöveg, a hangulat és a lendület nagyszerű összhangja, ezáltal tökéletes indie-rock szám. A This House Is a Circus, és az If You Were There, Beware után megint csak erőre kap a lemez, és előáll a The Bad Thing, amiben olyan szövegek hangzanak el, mint például hogy "Do the bad thing, / Take off your wedding ring". Az Old Yellow Bricks számomra kiemelkedő (amihez hozzájön még a remek szövegeken kívül a fülbemászó refrén is), majd a záró 505 című dalban a frontember még orgonához is ül egy Morricone-filmzenék ihlette lebegős téma erejéig. Tökéletes zárása ez egy tökéletes lemeznek. Az Arctic Monkeys-nak sikerült még magasabbra tennie a saját maga által felállított lécet, és szerencsére nem estek a "hirtelen jött 2. lemez kudarcra van ítélve" kategóriába. Hosszabb pihenő következett ezután, majd 2009-ben kiadták végre a 3. albumukat Humbug címmel, ami olyan szinten osztotta meg a kritikusokat, és a rajongókat egyaránt, hogy a srácok szülei valószínűleg elég gyakran csuklottak. Az Amerika-trip érezhetően nem tett jót a fiúknak, azonban a tény, hogy a szombati zeneajánló témája az az album lesz, már el is árulja azt, hogy nem lett azért olyan égbekiáltóan szar munka a Humbug. Csak más. Nagyon más. De a többit majd szombaton. Most következzen egy remek klipp a Favourite Worst Nightmare albumról:

Múltkor már ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy be fogom mutatni ezt az albumot, és lám, itt is van. Nagy általánosságban részemről eddig csak angolszász zenekarokat mutattam be nektek, és ez ezúttal sem lesz másként, azonban ez a lemez után kitérőt teszek majd Amerika felé is, és a hazai színtérről is hozok majd néhány remek albumot, néhány remek bandától. Ha kedvetek szottyan, és írnátok egy elemzést egy általatok kedvesnek vélt albumról, akkor ne habozzatok azt elküldeni nekünk, és rövid időn belül viszontláthatjátok majd az oldalon (szerkesztőségünk címe jobbra fenn található).

Arctic Monkeys – Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

Kiadás éve: 2006

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Indie Rock
  
• Post-punk revival
  
• Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Kezdeném azzal a nem elhanyagolandó ténnyel, hogy az Arctic Monkeys jelen sorok közt tárgyalt bemutatkozó albuma 2006 januárjában jelent meg, és nagyon hirtelen a brit zenei történelem leggyorsabban fogyó debütáló lemezévé vált, ezzel felülmúlva az Oasis Definitely Maybe című lemezét. Persze ezt a sikert meg kellett alapozni: a Myspace-nek köszönhetően az Arctic Monkeys már akkor is borzasztó népszerű zenekarnak számított, mikor az album még csak készülő-fázisban sem volt. Küldözgették a demo-kat mindenkinek, és kisebb helyeken léptek fel alkalmanként. Az, hogy később amolyan "Nép Zenekar" státuszt értek el, az annak a 3 ténynek volt köszönhető, hogy: 1. baromi erős dalokat írtak (és írnak a mai napig). 2. elutasították a sztárkultuszt, amivel egyúttal megidézik a korai Oasis "szarunk bele a világba, mi csak bunkó suttyók vagyunk az iparvidékről, de olyan zenét nyomunk, hogy beszarsz" ideológiáját, és 3. az egész album, az elejétől a végéig pengeélesen szól. Pengeéles a gitár, pengeéles a dob. Igen, így kell játszani ezeken a hangszereken. Lélekkel. Fiatalok (az album debütálásakor a legidősebb tag is mindössze csak 20 éves volt) zenélnek fiataloknak, méghozzá olyan módon, hogy a vájt fülű kritikusok is maguk alá élveztek örömükben. Folyékonyan, természetesen szól az egész, karakteresek, de korántsem egyformák a számok: ebben a tekintetben – nemcsak kereskedelmileg – akár komolyan is vehető a Beatles-párhuzam. Nincsenek üresjáratok, és nem tingli-tangli nyálfolyam az egész, mint egy Justin Bieber, vagy – hazai viszonylatban nézve – SP album. Nem, az egész lemez, úgy ahogy van, egy bulizós, bebaszós hétvége története: a nyitó The View From Afternoon az otthoni készülődésről, a From The Ritz To The Rubble a klubokba való bejutás nehézségeiről szól, majd természetesen feltűnik a nő (bocsánat, A Nő) is, és megkezdődnek az esetlen hódítási kísérletek (I Bet You Look Good On The Dancefloor, Dancing Shoes, You Probably Couldn't See For the Lights But You Were Looking Straight At Me, Still Take You Home) is, amelynek a vége természetesen mindig jókora pofára esés. Utána pedig vagy a taxi visz haza (Red Light Indicates Doors Are Secured) vagy a rendőrség (Riot Van). Közben szó esik egy veszekedős párkapcsolatról (Mardy Bum), a fiatalkori prostitúcióról (When The Sun Goes Down, melynek alant látható videoklipjében a Blöff-ből megismert Tommy szerepel), a zenei színtérről (a Fake Tales Of San Francisco a szolgaian másoló pozőr kortársakról, a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But… az együttes sunyi ellendrukkereiről mesél), zárásként pedig a brit bunkó prolik új nemzedékének megítéléséről (A Certain Romance, ami kurvára nem szól semmiről, csak a fiatalok mindennapi, jelentéktelen ügyeiről, és mégis éppen ettől lesz zseniális). Igazi gitárpop ez, és tökéletesen megfelel akár utazáshoz, akár otthoni punnyadáshoz, vagy bulihoz – bármihez jó, mert hangulatot teremt. Külön öröm, hogy az Arctic Monkeys-nak a hirtelen jött siker nem szállt a fejébe, és nem tűntek el a homályban, mint egyszeri szenzáció. Egy évvel később – 2007-ben – már meg is jelent a következő lemezük (Favourite Worst Nightmare), ami legalább ennyire (ha nem még inkább) sikeres lett, és jelöltek a Mercury Prize díjra is. Azt nem mondom, hogy az Arctic Monkeys a hype hatására akkora mérföldkő lenne a zene történelmében, mint a Beatles volt anno, de az Oasis-t simán megközelítették. A szétszívott fejű havert a borítón szerepeltető Whatever People Say I Am, That's What I'm Not viszont megkerülhetetlen album. Ajánlom mindazoknak, akiket egy kicsit is megérint a 21. századi gitárpop/alter.rockzene, és valami igazán igényesre, igazán egyedire vágynak. Megfelelő angoltudás ellenében a dalszövegek még inkább ütnek:

Mai zeneajánlónk közös poszt lesz, ugyanis Peroxiszóma kollega is kiegészíti majd a bemutatást. Ne feledjétek, hogy Ti magatok is ajánlhattok zenei albumokat, mégpedig két módon is: vagy komment, vagy hosszabb elemzés céljából e-mail formájában (a központi címünket már tudjátok fejből). Fontos, hogy a "Tedd be ezt a zenét, mert ez jó!" levelek nem fognak bekerülni, csakis azok, amikhez mellékeltek valamiféle bemutatást, rövid leírást is. Album borítót, és letöltési linket nem kell mellékelni, mert azt majd találunk mi hozzá. No, ennyit az információkról, jöjjön az album:

Kasabian – Kasabian

Kiadás éve: 2004

Kiadó: Arista, BMG, RCA

Műfaj:

• Indie Rock
  
• Madchester
  
• Space Rock
  
• Electronic Rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Talán a múltkor, a Franz Ferdinand-os posztnál nem tértem ki rá bővebben, de hiába indította el az a zenekar a nagy indie-lavinát, nekem a 2004-es évből mégis inkább a Kasabian bemutatkozó albuma lett a favorit. Talán a kevésbé fülbemászó, de mindenképpen sötétebb zenei atmoszférának köszönhető, talán nem, mindenesetre tény, hogy egy meglehetősen fontos, és mindemellett remek albumról van szó. A lemez vegyes fogadtatásban részesült, ám azt többnyire egyetlen kritika sem mulasztotta elmondani, hogy a baggy (a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Manchesterből kisugárzó indie dance-rock) eszes feltámasztásáról van szó. A Kasabian szubbasszusra lüktető, elektronikával erősen megtámogatott feszes, slágeres zenét játszik, sok-sok effekttel, pittyegéssel, szirénahanggal és proli akcentussal bolondított nagyvárosi elektro-rockot. Az albumot nyitó Club Foot lehetne modern köntösbe bújtatott new wave-retro is, és sokaknak ismerősen csenghet például a Goal című filmből, vagy a CSI – Helyszínelők egyik epizódjából. A Processed Beats a Stone Roses-vokálokat akusztikus gitárral, és kézi vezérlésű puttyogásokkal egészíti ki. A dallamos és sodró Reason Is Treason megint máshova téved, a két énekhang izgalmasan egészíti ki egymást, és ekkora már világos, hogy a zenekar hangzásában az effektezett basszusgitár hangsúlyosabb szerepet kap az átlagosnál. Az ambientes, robotikus ütemű I.D. újfent komorabb darab, a kislemezslágerré lett L.S.F. (Lost Souls Forever) pedig szimplán hipnotikus ütemű. Innen egy kicsit áttévedünk a középszer, a töltelék-számok kategóriába (Running Battle, Test Transmission), majd következik a Cutt Off, ami egy baromi erős rockdal, ütős dobbal, és megkapó dalszöveggel. A Butcher Blues utána már nyugodtabb vizekre evez, a záró U Boat pedig egy igen szomorú, mondhatni kesergős szám, olyan mondatokkal, mint "I'm standing with my allies/Sellin' guns to strangers/Still dont let me sin". Aztán csönd. Egészen a bónusz, rejtett számig. A lemez végére megvastagodik a pszichedelikus szál, és itt nem ködös bulizásról, hanem egyenes, piszkos beszédről van szó. Nos, el kell mondani, hogy a Manson-féle gyilkosságokban sofőrként részt vett, majd vádalkut kötött Linda Kasabian nevét saját azonosítására használó banda bemutatkozó albuma megérdemelten lett siker a világ minden táján. A zenészek egy vidéki közösségi farmon élnek, van köztük egy olasz származású tag is (a ritmusgitáros-vokalista Sergio Pizzorno írja a szövegeket, és a szólógitáros Christopher Karloff-fal közösen a zenét is, ahogy a szintetizátorokon is ők ketten osztoznak), flörtölnek a szado-mazó esztétikával, de csak annyira különcök, hogy legyen miről beszélnie a sajtónak, egyébként a tehetségük elvitathatatlan. Mint ahogy elvitathatatlan tény az is, hogy ez a lemez legalább olyan fontos, mint a Franz Ferdinand debütje volt, ugyanabban az évben. A Kasabian azóta is aktív (éppen új lemezükön dolgoznak), és letettek már két albumot az asztalra: a másodikat 2006-ban, a harmadikat pedig 2009-ben. Mindkettőről lesz még szó a megfelelő időben, azonban most következzen egy klassz kis videoklipp a 2004-es albumról:

Peroxiszóma kollega pedig a következő 2 videót ajánlja figyelmetekbe (az L.S.F., és az I.D. videói):

http://www.youtube.com/watch?v=yYYp5-mGQRI

http://www.youtube.com/watch?v=_FtvwLSWBx0

Egy kicsit eltérnék most az eddig általam bemutatott zenekaroktól, ugyanis egy merőben más stílusú, merőben más felállású zenekar bemutatkozó albumát mutatnám be nektek. A The XX minden, csak nem kemény rock. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy aláfestő zene bármilyen szerelmes tevékenységhez, avagy egyszerűen csak alváshoz. Na, majd mindjárt kitérek rá bővebben:

The XX: XX

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Young Turks

Műfaj:

• Indie pop
• R&B

Letöltés: >ITT< – jelszó: brak hasła

A londoni négyes befutása 2009 egyik legnagyobb meglepetése volt. Különféle blogokon terjedtek a számaik, és az emberek – a szaksajtóval egyetemben – egyszer csak azon kapták magukat, hogy várják a teljes albumot. Itt van nekünk 4 tizenéves (2 fiú, és 2 lány), akik nem értenek ugyan a hangszerekhez, de minden amihez nyúlnak, borzasztó profi módon szólal meg. Az inspiráló hatások között egyértelműen kitűnik a Pornography-korabeli The Cure, a Portishead, és a nyirkos, gyötrelmes Joy Divison. Az egész debüt-album hihetetlenül intim módon szólal meg, már rögtön a legelejétől: a nyitó Intro mindössze 2 perc 08 másodperces, de tökéletes bevezető. Csilingelő dallamok, és éteri hangzás, a háttérben sejtelmes vokállal – mondhatni, tökéletes kezdés. A VCR pont ugyanolyan szomorkás, búslakodó dal, mint amilyen az összes többi is a lemezen. Itt vidámság nincs. Mint ahogy napfény sem. Ennyire nyomasztó, depresszív, klausztrofób, komor, ugyanakkor tiszta és tökéletes popzenét csak úgy képes előállítani valaki, hogy intim viszonyt ápol a kilátástalansággal, vagy épp a reménnyel. De mégis annyira hozzád szól, annyira megérint, hogy tulajdonképpen nem is a füleddel hallgatod, hanem a lelkeddel. A Crystalised szintén ilyen, miközben a dal olyan mélységekbe ránt, ahol a dark egyik fő monolitja, a The Cure Seventeen Seconds-a óta nem jártunk. Figyelemre méltó, hogy már maguk a dalok címei is sok mindent elárulnak. Az Islands kicsit poposabb, mint az eddigiek, talán ennek köszönhetően játsszák a kevésbé felkapott rádióadók is (nálunk az MR2-n hallható gyakran). A Heart Skipped a Beat megint csak visszaránt a letargiába, az utána következő Fantasy pedig úgy szól, mintha az énekes (felváltva van női, és férfi vokál) egy rideg barlang legmélyéről énekelne. A Shelter közben már majdnem elalszunk, de a Basic Space tiszta ütemei visszarántanak minket a valóságba. Az Infinity lett a kedvencem az albumról, mert a vége egy nagyon elmés kis pszichedelikus lezárás, egyre jobban hangosodó dallammal, és ismétlődő szöveggel. A Night Time olyan, mintha a csillagok között repkednénk, és megszűnne minden probléma körülöttünk. A záró Stars pedig csak még jobban elősegíti ezt az érzést, és tökéletes módon búcsúzik tőlünk. Igazán ügyes bemutatkozás az XX négy búval baszott, londoni fiataltól. A Drowned in Sound szerint az XX-et hallgatni olyan érzés, mint beleolvasni valaki más naplójába. Egyet értek teljes mértékben. Ennyire intim, ennyire szívhez szóló zenére csak nagyon-nagyon kevés zenekar képes. Egyszerre őszinte és rejtélyes, összességében pedig mindenképp nagyon személyes. Ha ki akarsz szakadni a valóságból 39 percre, ha szeretnéd, hogy a zene egy kicsit megmelengesse a lelkedet, vagy ha csupán megfájdul már a fejed a mai divatos kis sztárocskáktól, akkor ajánlom neked ezt az albumot. Mindenképpen nyugtató hatása van, de azon ne csodálkozz, hogyha a hallgatása közben úrrá lesz rajtad a melankólia.

Vasárnap van emberek, és erre a hétre ez lesz tőlem az utolsó zeneajánló. Nagyon örülök annak, hogy ennyire fut ez az új rovat, és hogy sokatoknak elnyerte a tetszését. Mivel a többiek is besegítenek, egy nagyon változatos, színes skálát sikerült kialakítanunk, amelyen helyet kap a metal-tól kezdve, a rock-on át, egészen az elektronikus zenéig mindenfajta stílus. Pénteken a Blur egyik stílusteremtő albumát veséztem ki (>ITT<), most pedig jöjjön még egy stílusteremtő album, ezúttal 2004-ből:

Franz Ferdinand – Franz Ferdinand

Kiadás éve: 2004

Kiadó: Domino

Műfaj:

• Post-punk revival
• Indie rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Egy valamit le kell szögeznem már itt az elején: ha nem lenne a Franz Ferdinand, akkor most az MR2-n hallható zenekarok kb. fele nem is létezne. Oké, lehet, hogy ez durva volt, de ha jobban megnézzük, akkor ez az igazság. A 2000-es években Angliában az olyan zenekarok futottak, mint The Strokes, The Rapture, Interpol, Hot Hot Heat, The Libertines, még ha ebből néhány nem is brit banda. Virágzott az újra felkapott post punk, és az alternatív rock. A britpop már halott volt, azonban a szigetországban még így is rengeteg előadó merített belőle (durva, hogy az igazi britpop-felidézést pont egy amerikai zenekar, a The Killers hajtotta végre ugyanebben az évben). Az indie színtér még egyáltalán nem volt olyan sűrű, mint manapság. Ma már teljesen más a helyzet. Minden héten alakul egy indie-banda a szigetországban, majdhogynem úgy nőnek ki a földből, mint a gombák. Ha élhetek egy találó hasonlattal: 2004-ben az indie, mint táncparkett a zenében, még egyáltalán nem volt ennyire túlzsúfolt. Nos, mivel kedves olvasónk, Paca a múltkor feldobta, hogy mindenképp legyen Franz Ferdinand is, ezért most bemutatom nektek a cím nélküli, bemutatkozó albumukat, amely rövid időn belül mérföldkő lett a rockzenében: a nyitó Jacqueline rögtön a csúcson indítja a lemezt. Elsőre hatalmába kerít mindenkit az "ilyen még nem volt!" hatás. A nyugis beszéddel kezdődő dal, kisvártatva teljes sebességre kapcsol, és egy rohadt dallamos, rohadt erős kezdéssel indítja az albumot – a szöveg pedig a filozofálgatás helyett a társas kapcsolatok pszichológiájára koncentrál. A következő dal, a Tell Her Tonight a hatvanas években mártóztat, és itt már a végig jelenlévő játékos humor és a többszólamú vokál is megcsillan. A Take Me Out aztán egy egyszerűen ellenállhatatlan, mindent vivő sláger. Ütős rockszámként indul, majd 50 másodperc elteltével átvált diszkó-punk ritmusra. A The Dark of the Matinée a mai napig a kedvenc számom az albumról (talán ez köszönhető a kiváló videoklipp-nek is), az Auf Achse alatt bárkinek a hátán végigfuthat a hideg, annyira szép szám. A dalszövege pedig annyira eltalált, hogy az embernek okvetlenül is a szerelem ugrik be róla. Az utána következő Cheating On You is tökéletesen teljesíti a kitűzött célt: egyszerre agyas rockzene és folyamatosan táncra serkentő pörgés. A This Fire alatt végre igazán megkínozza a két gitáros a hangszerét, a Darts Of Pleasure pedig megint csak nagyon fülbemászó és tovább árnyalja a lemezen végighúzódó férfi-nő küzdelmet. A Michael szintén sláger (ha nagypofájú akarok lenni azt mondanám, hogy albumon echte minden dal sláger), ami bármelyik indie-discoban a parkettre csábítja a fiatalokat még ma is. Az utolsó előtti, Come on Home-ban az énekes végig nagyon érzelmesen énekel, de tudása legjavát akkor is a záró 40'-ben nyújtja. Az easy-s gitártémákkal ringató dal lá-lá-lázása és könnyed elszabadulása szívmelengető finálé. A borító egyszerű, az artwork pedig a szovjet minimalizmust idézi. Összességében egy kiváló album. Gyorsan hozzáteszem még, hogy akkora elismerést, mint a Frnaz Ferdinand, nagyon-nagyon kevés zenekar kapott anno. A legtöbb szaklap az egekig magasztalta (az NME 10/9-et adott az albumra), már majdnem a "Rockzene Istenei" közé emelte a bandát. Továbbá szintén az NME az év legjobb albumának nevezte, és bekerült a 38. helyre minden idők legjobb 100 lemezének listájára – nem is okvetlenül. Bizony, nekik köszönhetjük, hogy ma virágzik az indie zene, és az indie szubkultúra, holott ők csak egy olyan lemezt akartak összehozni "amire a lányok táncolni tudnak". A Franz Ferdinand egy évvel később letette 2. albumát az asztalra, amellyel ugyan már nem reformáltak meg semmit, de még így is 2005 egyik legjobb, legváltozatosabb produktumát hozták össze. A 3. lemezük 2009-ben jelent meg, merőben új hangzással – mindkét további lemezükről fogok majd írni a megfelelő időben, de most következzen egy remek kis klipp az imént kitárgyalt, 2004-es albumról: