Zeneajánló: Arctic Monkeys – Humbug
Ezzel a zeneajánlóval véget is ér az Arctic Monkeys-korszak a blogon, ugyanis több albumuk egyelőre nincsen (a frontember szólóprojektjeitől eltekintve), a következő nagylemez pedig valamikorra idén nyárra várható. Az előző két lemezről >ITT< és >ITT< írtam részletesebben, most pedig eljött az idő, hogy a sokak által szidott 3. albumot vesézzem ki egy kicsit. Ha végigolvassátok az ajánlót, akkor rájöhettek, hogy végső soron nem egy kurvaszar lemez ez, csak azoktól a fiúktól, akik letettek két alapvetően bivalyerős albumot az asztalra, egész egyszerűen nem ezt várta a rajongóközönség:
Arctic Monkeys – Humbug
Kiadás éve: 2009
Kiadó: Domino
Műfaj:
- Indie Rock
- Post-punk revival
- Garage rock
- Neo-psychedelia
Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")
A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffieldi négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey-trip) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug-ra könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak mást vártak a rajongók, és mást vártak a kritikusok. Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén (megjelenés júniusban) már valószínűleg meg is fog találni. Bízzunk benne.
EGYETÉRTEK
amúgymeg hol vannak az új posztok. zitra egy buzeráns.
Amúgy épp az előző zeneajánlóban írtam, hogy nemsokára lesz Rammstein is, de mindegy. Látom, gyakran olvasod a rovatot...
Ez az egész arról szólt volna, hogy lehet zenét ajánlani. Ha valaki összedob nekem egy rövid ismertetőt egy nevenincs bandáról, én azt is közzé teszem. Így viszont csak a saját ízlésemre tudok egyenlőre hagyatkozni. Végiggondolnám én "lécci", de sem időm, sem energiám nincs arra, hogy más műfajokba kalandozzak a jól megszokottakon kívül.
És amíg jobb esetben is napi 3-4 poszt van maximum (mert a többiek eltűntek, mint szürke szamár a ködben), addig ez is valami, nemde?
Amúgy ennyi erővel most írhatnám, hogy a Rammstein(amit imádok), a Metallica, a Dimmu Borgir, Tankcsapda szarok, mert csak tekernek benne, ordibálnak, sikítanak, hörögnek meg hánynak, pedig a zene az ott kezdődik hogy Bach, Mozart, Beethoven stb.
És nem kell más zenei viedójához oda menni és trollkodni ahogy azt ma sokan teszik ha nem tetszik neki a műfaj vagy zene vagy szám...