Bejelentkezés
AGYISZINT.HU

AGYI
SZINT

idióta

Info

AGYISZINT.HU
/bytag/rock

rock címkék a(z) AGYISZINT blogon

Az oldal nem kíván senkit megsérteni, csupán fel akar nyitni egy-két szemet, hogy milyen emberek is vannak.

Legújabb twittek

Keresés

Az alábbi posztok tartalmazzák az általad keresett rock címkét:
2011. október 20. 19:25 | -Britpopper- | 25 hozzászólás érkezett eddig.

Na, ezek a srácok aztán nagyon kemények. Adva van 3 tag akik azt hiszik tökös rockzenét nyomathatnak a honi tiniknek/gyermek lelkű felnőtteknek de én már most megmondom, hogy ezek az arcok a saját kardjukba fognak dőlni, ugyanis amit csinálnak az csak távolról rock és semmiképp sem zene. A NoALibi zenekar 2 éve még sehol sem volt (maximum a kedves szüleik csodálhatták őket egy-egy kertvégi koncert alkalmával) azonban előtörtek az ismeretlenség homályából és mint tudjuk a mocsok média bekebelez minden lehetséges sztárjelöltet, így a NoALibi-s srácok sem kerülhették el végzetüket: a VivaTV-n agyon hypeolt, tini-kedvenceknek beállított zenekarrá avanzsálódtak. Érdemleges információt a neten – közelebbről a Facebookon – csupán ennyit találni róluk:

"Simon Kolosnak az volt az álma, hogy egyszer híres zenész lesz… ugyanígy Hámos Bencének, aki már gyerekkorában eltervezte, hogy híres dobos válik belőle, még nem sejtették, hogy ez egyszer megvalósulhat… A hosszú történet, 2007- ben vette kezdetét, egy nyári táborban, amikor Kolos és Bence megismerték egymást. Elég hamar jó viszony alakult ki köztük és kiderült, hogy a zenei ízlésük is hasonló. Bence már régóta dobolt és Kolossal eltervezték, hogy egyszer egy bandában fognak játszani. Kolos csak ezek után kezdte el tépni a gitár húrjait. Kapcsolatuk a tábor végeztével csaknem megszakadt.

Eltelt egy év és a következő tábor alkalmával találkoztak ismét. Az érdeklődésük újra lángolni kezdett a közös zenélés iránt, mivel Kolos már egész jól gitározott. A táborban megalkották első közös számukat, amit elő is adtak sikeresen. Ám a nyaralás végeztével ismét elszakadtak egymástól, de immár jó barátokként. Majd csaknem egy fél év elteltével Kolosnak az az ötlete támadt, hogy össze kéne jönni zenélni. Bencével néha-néha találkoztak zenéltek, és erős barátságukat ápolták, már csaknem legjobb barátok voltak. 2009 közepe fele, Kolos azzal az ötlettel állt elő, hogy vegyék fel egyik saját számukat. Itt volt a bökkenő: Ki a Basszusgitáros?

Szerencsére Bencének az egyik osztálytársa Vádi már régóta basszusgitározott, így Kolos és Bence megkérte, hogy segítsen. Vádi szívesen beleegyezett. A próbák során egyre jobb viszonyba került Vádi a másik két fiúval, és hamar megalkották a Csak Egy Perc… című számot. Kolos énekelt, és dalszöveget írt, a zenét meg közös erővel csiszolták. (Szobonya Levente, vendégzenészként közreműködött gitárosként) Elballagtak a stúdióba és izgulva, félve, reménykedve várták, hogy mi következik..."

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

2011. szeptember 22. 18:25 | -Britpopper- | 13 hozzászólás érkezett eddig.

Komolyan mondom, hogy nem értem ezt a videoklippet. Majd nemsokára kifejtem, hogy miért. Fekete Dávid személye sokak számára ismeretlen lehet, ezért elárulom, hogy ő a Megasztár 4. szériájának kurvanagy vesztese. Ugyanis a párbajban felülmúlta (zenekedvelők számára inkább alul, de ez mellékes) őt az örökös tinikedvenc Király Viktor. Róla nem érdemes túl sok mindent tudni, ugyanis hamarosan ő is terítékre kerül majd itt, máskülönben meg magánéletileg is elég nagy súly nehezedik szegény srác vállára hiszen az ő nővére az a bizonyos Király Linda aki még a Himnuszt sem tudta elénekelni egy fellépésen pár éve (azóta ha értesüléseink nem csalnak Amerikában él, hmm...). Fekete Dávid a zenei tehetségkutatóban csupán a második helyezet lehetett de ez nem tántorította el attól, hogy felfedezze magának a zenei pályát. A Wikipedia szerint Dávid műfajai a következők: R&B, Soul, Funk, Pop, Opera – ez egy elég érdekes összeállítás de hogy mindezen műfaj korlátai között Dávid megfelelően helytáll-e, döntsétek el Ti. Következzék hát a beharangozott videoklipp majd utána egy kicsit boncolgatom még az említett fiatalembert:

Komolyan mondom, hogy tényleg nem értem ezt a videoklippet. Dávid barátunkat az elején csuhás alakok vonszolják, vélhetően bele is löknék a Dunába, hogyha hősünk nem térne azonnali módon magához és lópofájával rácsodálkozna a világra. Innentől fogva a hangulat a tetőfokára hág. Megjelennek a kicicomázott leánykák akik Dávidot egészen biztosan a rosszra akarják csábítani de Dávid okos ember (és házas), ezért ellenáll a kísértésnek. Láthatjuk őt egy székhez láncolva is amint nagyban szabadulni próbál. A trikója több helyen kiszakadt, valószínűleg a csuhások megdolgozták egy kicsit a leláncolás előtt (rossz az aki rosszra gondol...). Snitt, és Dávid már partyszemcsiben parádézik, pont mint SP avagy a múltkor bemutatott VV Béci. Kérem szépen, én itt elveszítettem a fonalat. Nem igazán értettem meg a két világ (fantázia és valóság) ilyen mérvű és legfőképpen így, ilyen puritán módon történő bemutatását de lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. Mindenesetre a koreográfia hagy némi kívánnivalót maga után, dacára annak, hogy a stylist jól dolgozott: a ruhák, a berendezés és kiegészítők mind a helyükön vannak – éppen csak nem áll össze az egész. Az alkotás végén a csuhás alakok a porba hullanak, átadják magukat az enyészetnek. Dávid szegény, pedig ott marad a székben. Leláncolva. Tán az idők végezetéig. Ennyi lenne a videó vizuális része, kicsit térjünk át magára a zenére is. Dávid hangján még lehetne csiszolni, bár már így is fényévekkel maga mögött hagyja a minap bemutatott AFC énekesét. Szerencsére az autotune-ból is jócskán visszavettek, ugyanakkor ez a komolyzene/pop-rockzene egy elég ingatag talaj, sokan elbuknak rajta. Dávidnak sem sikerült helytállnia. A rockzenét az opera és úgy összességében a komolyzene műfajával keverni csak igen kevés előadónak működött, de esélytelen, hogy a műfaj feltámasztásában pont egy hazai kis üdvöske fog segédkezni. A Queen már lecsengett, pedig élen jártak ebben a témában. A Muse jelenleg az egyetlen valamirevaló képviselője eme zenei masszának, aki nem hisz nekem az hallgasson bele a 2009-es The Resistance albumba. Visszatérve Dávidra: említettem a két világ (fantázia és valóság) összemosását. Talán még maga az előadó sem tudja pontosan, hogy melyik irányba akar elindulni. Popzene avagy komolyzene? De hogy a kettő együtt számára kicsit sem lesz életképes, az már most borítékolható. Véleményeket a dalról kommentekben várunk.

2011. április 2. 17:25 | -Britpopper- | 9 hozzászólás érkezett eddig.

Ezzel a zeneajánlóval véget is ér az Arctic Monkeys-korszak a blogon, ugyanis több albumuk egyelőre nincsen (a frontember szólóprojektjeitől eltekintve), a következő nagylemez pedig valamikorra idén nyárra várható. Az előző két lemezről >ITT< és >ITT< írtam részletesebben, most pedig eljött az idő, hogy a sokak által szidott 3. albumot vesézzem ki egy kicsit. Ha végigolvassátok az ajánlót, akkor rájöhettek, hogy végső soron nem egy kurvaszar lemez ez, csak azoktól a fiúktól, akik letettek két alapvetően bivalyerős albumot az asztalra, egész egyszerűen nem ezt várta a rajongóközönség:

Arctic Monkeys – Humbug

Kattints ide, és nézd meg a(z) arctic_monkeys_humbug.jpg képet teljes méretben!

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Domino

Műfaj:

  • Indie Rock
  • Post-punk revival
  • Garage rock
  • Neo-psychedelia

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A többnyire Josh Homme (Queens Of The Stone Age) produceri irányítása alatt felvett új lemezről sokféle mende-mondát lehetett hallani megjelenése előtt, legfőképpen azt, hogy a 60-as, 70-es évek hangzásainak ihletése alatt született. Ez kérem szépen nagyon-nagyon jót tett az albumnak. Nem tingli-tangli indiediszkós suttyóknak készült, akik narancslé kortyolgatása közben vonaglottak a helyi indie-diszkóban a nagyobb slágerekre, aztán otthon megpróbálták eljátszani a Teddy Picker-t a méregdrága gitárjukon…nem, ez az album már egy felnőtt, komplex látlelet a zenekarról. Az eddigi legérettebb munkájuk. Kiváló indítás a My Propeller, melynek karaktere alapvetően határozza meg az album egészét, és akár Kurt Cobain is pengethetné valahol, a füst borította háttérben. A daloknak alapvetően nincs metálos, vagy doom-os karaktere, inkább a Doors felé lengett ki némiképp az inga, de ott van a korai Pink Floyd szelleme is, és ez az, ami miatt az idősebb generáció igazán meg fogja kedvelni a sheffieldi négyest: a vissza-visszanyúlásokért a múltba, amiket csak az érthet meg igazán, akinek a rockzene nem a 2000-es években kezdődött. Meg kell még említeni Morrissey hatását is, ugyanis a Smiths szelleme szinte az egész lemezt végig kíséri. A második dal, a Crying Lightning – mely egyben a lemez beharangozó száma is lett – ugyan lassan hat, de kiválóan felépített szám. A Dangerous Animals zúzás (amellett, hogy lehetne akár egy Queens Of The Stone Age szám is), a Secret Door pedig szintén az emelkedettebb pillanatok közé tartozik légiességével és eleganciájával. A Potion Approaching szintén megállná a helyét a QOTSA-életműben, a visító gitáros Fire And The Thud és az azt követő old-school Cornerstone (Morrissey-trip) az album talán két legjobban sikerült felvétele. A torzított énekkel kísért Dance Little Liar jelen sorok írójának a kedvence, a Pretty Visitors pedig egy merész pszichedelikus elszállás, amelyben leginkább felfedezhetők az előző két album morzsái. A sort a kicsit álmoskás The Jeweller’s Hands zárja. Sok a töltelék-szám ugyan, de a kiemelkedő pillanatok nem hiányoznak. Kérdés, hogy észrevesszük-e őket egyáltalán. Hogy honnan nézzük, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a Humbug-ra könnyelműség lenne azt mondani, hogy rossz lemez, mert nem az. Egyszerűen csak mást vártak a rajongók, és mást vártak a kritikusok. Nem alkalmas arra, hogy a tiniket beindítsa, mikor lábtengózni kell a diszkógömbbel megvilágított táncparketten egy UV-rózsaszín széldzsekiben, de tökéletes választás annak, aki szereti a klasszikus rockzenét. Meglehet, hogy mindössze 2-3 olyan dalt talál majd csak magának, amelyeket időről-időre lejátszik majd, és nem un rájuk, azonban tény, hogy az Alex Turner vezette Arctic Monkeys ezzel a lemezzel elindult a felnőtté válás útján, ennek igazolásához pedig egy komplexebb zenei világot keresett magának, amit a következő lemezén (megjelenés júniusban) már valószínűleg meg is fog találni. Bízzunk benne.

2011. március 31. 17:25 | -Britpopper- | 11 hozzászólás érkezett eddig.

Most már akkor is tovább viszem az Arcic Monkeys vonalat, és a szombati zeneajánlóval le is zárom az ő bemutatásukat. Tudom, hogy eredetileg Rammstein-t ígértem, azonban azzal még lesz egy kis dolgom, és szeretném hogyha Perox kolléga is besegítene majd nekem az ismertetésükbe. Úgyhogy most még Arctic Monkeys (és szombaton is), aztán majd a jövő héttől következnek más zenekarok:

Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare

Kattints ide, és nézd meg a(z) ARCTIC_MONKEYS_FAVOURITE_WORST_NIGHTMARE_CD.jpg képet teljes méretben!

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Domino

Műfaj:

  • Indie Rock
  • Post-punk revival
  • Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Bevált recepten ne változtass – gondolhatták a sheffieldi ifjoncok, és egy kicsivel több mint egy évvel a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not után már le is tették az asztalra a következő nagylemezüket, Favourite Worst Nightmare címmel. A hangzás azért pöpecebb (és művészibb) lett, és nem az a nyers massza, amit az első lemezen lehetett kihallani. Egyáltalán nem volt már alaptalan az, hogy sokan a Beatles-hez hasonlítgatták őket. A felügyelő producerek között ott találhatjuk James Ford-ot is, akit már említettem itt, méghozzá a Klaxons bemutatkozó lemeze kapcsán (Myths Of The Near Future), de a keverésbe besegített Alan Moulder (U2, Depeche Mode, The Killers stb.) is. A végeredmény egy nem olyan szinten odavágós album, mint az előző volt, de még így is fényévekkel verte a mezőny többi tagját a 2007-es évben, nemzetközi sikerét tekintve pedig jócskán felülmúlta a 2006-ban látottakat. Nade, tegyük be végre azt a fránya cd-t: a nyitó Brianstorm egy nagy adag adrenalin-löket, és a dal már az első albumra is simán felkerülhetett volna. A féktelen energia és lendület tehát mit sem változott ezúttal sem. Az anyag első felét a három perc alatt maradó tempósabb szerzemények uralják, majd a központi darabok, és végül a hosszabb, kicsit komplexebb szerzemények következnek. Tehát a felépítés igazán el lett találva – a dalszövegekre pedig semmi panasz nem lehet: a Teddy Picker az egyre gyorsabb futószalaggal dolgozó sztárcsinálókról és lelkesen felkínálkozó áldozataikról szól, majd két dallal később (D Is for Dangerous, és a felettébb pörgős Balaclava) elérkezünk az egyik csúcsműhöz az albumon: név szerint ez a második kislemezdalnak is választott Fluorescent Adoslescent, amely a vad tinikorába visszavágyó nő esettanulmánya. Az ezt követő Only Ones Who Know már dobmentes, és a szintén lassú, melankolikus énekkel dolgozó Do Me A Favour mellett ezek képezik a központi darabokat, melyekről fentebb szóltam. Utóbbi a zene, a szöveg, a hangulat és a lendület nagyszerű összhangja, ezáltal tökéletes indie-rock szám. A This House Is a Circus, és az If You Were There, Beware után megint csak erőre kap a lemez, és előáll a The Bad Thing, amiben olyan szövegek hangzanak el, mint például hogy "Do the bad thing, / Take off your wedding ring". Az Old Yellow Bricks számomra kiemelkedő (amihez hozzájön még a remek szövegeken kívül a fülbemászó refrén is), majd a záró 505 című dalban a frontember még orgonához is ül egy Morricone-filmzenék ihlette lebegős téma erejéig. Tökéletes zárása ez egy tökéletes lemeznek. Az Arctic Monkeys-nak sikerült még magasabbra tennie a saját maga által felállított lécet, és szerencsére nem estek a "hirtelen jött 2. lemez kudarcra van ítélve" kategóriába. Hosszabb pihenő következett ezután, majd 2009-ben kiadták végre a 3. albumukat Humbug címmel, ami olyan szinten osztotta meg a kritikusokat, és a rajongókat egyaránt, hogy a srácok szülei valószínűleg elég gyakran csuklottak. Az Amerika-trip érezhetően nem tett jót a fiúknak, azonban a tény, hogy a szombati zeneajánló témája az az album lesz, már el is árulja azt, hogy nem lett azért olyan égbekiáltóan szar munka a Humbug. Csak más. Nagyon más. De a többit majd szombaton. Most következzen egy remek klipp a Favourite Worst Nightmare albumról:

2011. március 22. 17:25 | -Britpopper- | 12 hozzászólás érkezett eddig.

Múltkor már ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy be fogom mutatni ezt az albumot, és lám, itt is van. Nagy általánosságban részemről eddig csak angolszász zenekarokat mutattam be nektek, és ez ezúttal sem lesz másként, azonban ez a lemez után kitérőt teszek majd Amerika felé is, és a hazai színtérről is hozok majd néhány remek albumot, néhány remek bandától. Ha kedvetek szottyan, és írnátok egy elemzést egy általatok kedvesnek vélt albumról, akkor ne habozzatok azt elküldeni nekünk, és rövid időn belül viszontláthatjátok majd az oldalon (szerkesztőségünk címe jobbra fenn található).

Arctic Monkeys – Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

Kattints ide, és nézd meg a(z) arctic.jpg képet teljes méretben!

Kiadás éve: 2006

Kiadó: Domino

Műfaj:

  • Indie Rock
  • Post-punk revival
  • Garage rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Kezdeném azzal a nem elhanyagolandó ténnyel, hogy az Arctic Monkeys jelen sorok közt tárgyalt bemutatkozó albuma 2006 januárjában jelent meg, és nagyon hirtelen a brit zenei történelem leggyorsabban fogyó debütáló lemezévé vált, ezzel felülmúlva az Oasis Definitely Maybe című lemezét. Persze ezt a sikert meg kellett alapozni: a Myspace-nek köszönhetően az Arctic Monkeys már akkor is borzasztó népszerű zenekarnak számított, mikor az album még csak készülő-fázisban sem volt. Küldözgették a demo-kat mindenkinek, és kisebb helyeken léptek fel alkalmanként. Az, hogy később amolyan "Nép Zenekar" státuszt értek el, az annak a 3 ténynek volt köszönhető, hogy: 1. baromi erős dalokat írtak (és írnak a mai napig). 2. elutasították a sztárkultuszt, amivel egyúttal megidézik a korai Oasis "szarunk bele a világba, mi csak bunkó suttyók vagyunk az iparvidékről, de olyan zenét nyomunk, hogy beszarsz" ideológiáját, és 3. az egész album, az elejétől a végéig pengeélesen szól. Pengeéles a gitár, pengeéles a dob. Igen, így kell játszani ezeken a hangszereken. Lélekkel. Fiatalok (az album debütálásakor a legidősebb tag is mindössze csak 20 éves volt) zenélnek fiataloknak, méghozzá olyan módon, hogy a vájt fülű kritikusok is maguk alá élveztek örömükben. Folyékonyan, természetesen szól az egész, karakteresek, de korántsem egyformák a számok: ebben a tekintetben – nemcsak kereskedelmileg – akár komolyan is vehető a Beatles-párhuzam. Nincsenek üresjáratok, és nem tingli-tangli nyálfolyam az egész, mint egy Justin Bieber, vagy – hazai viszonylatban nézve – SP album. Nem, az egész lemez, úgy ahogy van, egy bulizós, bebaszós hétvége története: a nyitó The View From Afternoon az otthoni készülődésről, a From The Ritz To The Rubble a klubokba való bejutás nehézségeiről szól, majd természetesen feltűnik a nő (bocsánat, A Nő) is, és megkezdődnek az esetlen hódítási kísérletek (I Bet You Look Good On The Dancefloor, Dancing Shoes, You Probably Couldn't See For the Lights But You Were Looking Straight At Me, Still Take You Home) is, amelynek a vége természetesen mindig jókora pofára esés. Utána pedig vagy a taxi visz haza (Red Light Indicates Doors Are Secured) vagy a rendőrség (Riot Van). Közben szó esik egy veszekedős párkapcsolatról (Mardy Bum), a fiatalkori prostitúcióról (When The Sun Goes Down, melynek alant látható videoklipjében a Blöff-ből megismert Tommy szerepel), a zenei színtérről (a Fake Tales Of San Francisco a szolgaian másoló pozőr kortársakról, a Perhaps Vampires Is A Bit Strong But… az együttes sunyi ellendrukkereiről mesél), zárásként pedig a brit bunkó prolik új nemzedékének megítéléséről (A Certain Romance, ami kurvára nem szól semmiről, csak a fiatalok mindennapi, jelentéktelen ügyeiről, és mégis éppen ettől lesz zseniális). Igazi gitárpop ez, és tökéletesen megfelel akár utazáshoz, akár otthoni punnyadáshoz, vagy bulihoz – bármihez jó, mert hangulatot teremt. Külön öröm, hogy az Arctic Monkeys-nak a hirtelen jött siker nem szállt a fejébe, és nem tűntek el a homályban, mint egyszeri szenzáció. Egy évvel később – 2007-ben – már meg is jelent a következő lemezük (Favourite Worst Nightmare), ami legalább ennyire (ha nem még inkább) sikeres lett, és jelöltek a Mercury Prize díjra is. Azt nem mondom, hogy az Arctic Monkeys a hype hatására akkora mérföldkő lenne a zene történelmében, mint a Beatles volt anno, de az Oasis-t simán megközelítették. A szétszívott fejű havert a borítón szerepeltető Whatever People Say I Am, That's What I'm Not viszont megkerülhetetlen album. Ajánlom mindazoknak, akiket egy kicsit is megérint a 21. századi gitárpop/alter.rockzene, és valami igazán igényesre, igazán egyedire vágynak. Megfelelő angoltudás ellenében a dalszövegek még inkább ütnek:

2011. március 14. 16:09 | Szögesdrót | 12 hozzászólás érkezett eddig.

Aktuális zeneajánlónkat SivatagiRóka hozta össze, át is adom a kannás bort   szót neki.

Sziasztok!

Az eddigi zeneajánló posztok mind érdekesek voltak, legtöbbje még az én botfülemmel is élvezetes volt. Hogy mást ne mondjak, a Ladytron valamelyik albuma annak ellenére, hogy engem leginkább „rokkos”-nak szoktak mondani, azóta is majdnem folyamatosan szól itthon. Annak, hogy csak majdnem, két oka van. Az egyik, hogy a bömbölő Nóta TV-vel elég nehéz versenyre kelni. A másik egy olyan banda, akiknek egyik albumát szeretném most figyelmetekbe ajánlani. A következőkben tehát a Texas-rock mestereinek 1983-as művéről lenne szó.


A ZZ Top-ról már biztosan mindenki hallott – vagy olvasott, látott róluk képet. Amennyiben mégsem ugrana be kik ők, egy 1969-ben a Billy Gibbons, Dusty Hill, Frank Beard-trióval megalakult zenekarról van szó, akik azóta is ebben a felállásban játszanak. Eleinte klasszikus blues-rock és country zenét játszottak, így 1971-es első nagylemezükön, a ZZ Top’s First Album-on is. Később – bár mindig is megmaradt a blues-rock, mint fő csapásirány – a hard-rock, az ún. déli-rock és az általuk létrehozott Texas-rock legnagyobbjai közé emelkedtek. Koncertjeikre a 70-es évek végén már tömegek látogattak el, Gibbons és Hill pedig ez idő tájt növesztette a védjegyükké váló szakállt. Híressé az 1973-as Tres Hombres albummal váltak, ám a legnagyobb sikert az 1983-ban kiadott Eliminator című korongjuk jelenti mind a mai napig. 10 millió példányban kelt el, az Egyesült Királyságban két év alatt háromszázezer darabot adtak el belőle, jelenleg négyszeres platinalemez a szigetországban. Nos, ezen meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető után lássuk az Eliminator névre hallgató medvét.

A medve: A Gimme All Your Lovin’ – a néhai Sláger Rádiónak hála – mindenki fülébe becsempészte a Texas-rockot, a szóban forgó albumra keresve sem találhatnánk jobb kezdő dalt. A „sláger” után a mainstream felé hajló Got Me Under Pressure visz minket tovább a sivatagban száguldó vörös hot-rodon, hogy aztán a Sharp Dressed Man alatt egy sebességgel lejjebb váltva érjünk el a kellemes, pihentetően lassú I Need You Tonight-ig. A sorban ötödik I Got the Six új lendülettel, igazi kőkemény hard-rock nótaként röpít minket tovább a poros aszfalton, majd újra lejjebb kapcsolunk és következik a Legs. Ezután egy újabb, viszonylag lassú dal következik Thug címmel, mely számomra ezen album legékesebb példája annak, hogyan lehet mindig újat alkotni az eredeti hangzásvilág megtartása mellett. A TV Dinners már kevésbé enged a 48-ból, viszont itt érződik leginkább a csapat 80-as évekbeli szinti-korszakának hatása. Rákapcsolunk: Dirty Dog, a kilencedik, én nem tudom miért, de minden alkalommal, mikor hallgatom magam előtt látok egy koszos kóbor kutyát vágtázni. (Természetesen a sivatag közepén, veszkócsizmában. XD) A következő két dal is nagyjából ebben a mederben folyik tovább, az If I Could Only Flag Her Down-nak szerintem igazi jó déli hangzása van, majd megérkezünk a lepukkant benzinkút melletti útszéli csehóba, ahol éppen a Bad Girl szól, ami ugyan kissé reszelős, de méltó lezárása az albumnak.


Ennyi lett volna, szerintem ez a ZZ Top legjobb albuma, a blues-rockon belül is kimagasló. Remélem a muzsika kárpótol a sok szövegelésért.


Üdv
              SivatagiRóka

 

2011. március 8. 17:35 | -Britpopper- | 26 hozzászólás érkezett eddig.

Mai zeneajánlónk közös poszt lesz, ugyanis Peroxiszóma kollega is kiegészíti majd a bemutatást. Ne feledjétek, hogy Ti magatok is ajánlhattok zenei albumokat, mégpedig két módon is: vagy komment, vagy hosszabb elemzés céljából e-mail formájában (a központi címünket már tudjátok fejből). Fontos, hogy a "Tedd be ezt a zenét, mert ez jó!" levelek nem fognak bekerülni, csakis azok, amikhez mellékeltek valamiféle bemutatást, rövid leírást is. Album borítót, és letöltési linket nem kell mellékelni, mert azt majd találunk mi hozzá. No, ennyit az információkról, jöjjön az album:

Kasabian – Kasabian

Kiadás éve: 2004

Kiadó: Arista, BMG, RCA

Műfaj:

  • Indie Rock
  • Madchester
  • Space Rock
  • Electronic Rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Talán a múltkor, a Franz Ferdinand-os posztnál nem tértem ki rá bővebben, de hiába indította el az a zenekar a nagy indie-lavinát, nekem a 2004-es évből mégis inkább a Kasabian bemutatkozó albuma lett a favorit. Talán a kevésbé fülbemászó, de mindenképpen sötétebb zenei atmoszférának köszönhető, talán nem, mindenesetre tény, hogy egy meglehetősen fontos, és mindemellett remek albumról van szó. A lemez vegyes fogadtatásban részesült, ám azt többnyire egyetlen kritika sem mulasztotta elmondani, hogy a baggy (a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Manchesterből kisugárzó indie dance-rock) eszes feltámasztásáról van szó. A Kasabian szubbasszusra lüktető, elektronikával erősen megtámogatott feszes, slágeres zenét játszik, sok-sok effekttel, pittyegéssel, szirénahanggal és proli akcentussal bolondított nagyvárosi elektro-rockot. Az albumot nyitó Club Foot lehetne modern köntösbe bújtatott new wave-retro is, és sokaknak ismerősen csenghet például a Goal című filmből, vagy a CSI – Helyszínelők egyik epizódjából. A Processed Beats a Stone Roses-vokálokat akusztikus gitárral, és kézi vezérlésű puttyogásokkal egészíti ki. A dallamos és sodró Reason Is Treason megint máshova téved, a két énekhang izgalmasan egészíti ki egymást, és ekkora már világos, hogy a zenekar hangzásában az effektezett basszusgitár hangsúlyosabb szerepet kap az átlagosnál. Az ambientes, robotikus ütemű I.D. újfent komorabb darab, a kislemezslágerré lett L.S.F. (Lost Souls Forever) pedig szimplán hipnotikus ütemű. Innen egy kicsit áttévedünk a középszer, a töltelék-számok kategóriába (Running Battle, Test Transmission), majd következik a Cutt Off, ami egy baromi erős rockdal, ütős dobbal, és megkapó dalszöveggel. A Butcher Blues utána már nyugodtabb vizekre evez, a záró U Boat pedig egy igen szomorú, mondhatni kesergős szám, olyan mondatokkal, mint "I'm standing with my allies/Sellin' guns to strangers/Still dont let me sin". Aztán csönd. Egészen a bónusz, rejtett számig. A lemez végére megvastagodik a pszichedelikus szál, és itt nem ködös bulizásról, hanem egyenes, piszkos beszédről van szó. Nos, el kell mondani, hogy a Manson-féle gyilkosságokban sofőrként részt vett, majd vádalkut kötött Linda Kasabian nevét saját azonosítására használó banda bemutatkozó albuma megérdemelten lett siker a világ minden táján. A zenészek egy vidéki közösségi farmon élnek, van köztük egy olasz származású tag is (a ritmusgitáros-vokalista Sergio Pizzorno írja a szövegeket, és a szólógitáros Christopher Karloff-fal közösen a zenét is, ahogy a szintetizátorokon is ők ketten osztoznak), flörtölnek a szado-mazó esztétikával, de csak annyira különcök, hogy legyen miről beszélnie a sajtónak, egyébként a tehetségük elvitathatatlan. Mint ahogy elvitathatatlan tény az is, hogy ez a lemez legalább olyan fontos, mint a Franz Ferdinand debütje volt, ugyanabban az évben. A Kasabian azóta is aktív (éppen új lemezükön dolgoznak), és letettek már két albumot az asztalra: a másodikat 2006-ban, a harmadikat pedig 2009-ben. Mindkettőről lesz még szó a megfelelő időben, azonban most következzen egy klassz kis videoklipp a 2004-es albumról:


Peroxiszóma kollega pedig a következő 2 videót ajánlja figyelmetekbe (az L.S.F., és az I.D. videói):

http://www.youtube.com/watch?v=yYYp5-mGQRI

http://www.youtube.com/watch?v=_FtvwLSWBx0

2011. március 5. 16:17 | Sid Vicious | 20 hozzászólás érkezett eddig.

A legutóbbi Fluoros zeneposztomat leszámítva - ami gondolom feltűnt nektek is, hogy csak poénból készült - most megírom az első tényleges zeneajánló posztom. Biztosan kurva sokan meglepődtök rajta, hogy én, azaz, Sid Vicious egy skinhead zenekart választottam. Tegnap beszélgettem msnen az egyik vitriolos kollégámmal, zöld_füllel, aki kérdezte, hogy miért hallgatok punk zenét, és hogy vallom-e az anarchista elvet? Neki is mondtam, hogy én nem azért hallgatok - többek közt - punkot, mert anarchista vagy kommunista elveket vallanok, hanem mert nekem ez tetszik. Pont. Ezen kívül sok minden más is bejön nekem, hard rock, heavy metal, brit pop, drum 'n' bass, sőt mint ahogy ebben a posztban látjátok meglepő módon egy skinhead zenekar is. A Kárpátiát mindig is rühelltem, már akkor sem tetszett, amikor még nem voltak így befutva. Én, mint zenész észrevettem a nagyfokú hasonlóságot közte meg a Fejbőr között, és hát mivel az E.F. volt hamarabb, nem hinném, hogy ők koppintották volna le a Kárpátiát, hanem talán fordítva.... na de ne kanyarodjunk el a témától. Nem azért írtam ezt a posztot, hogy a sok fotelnáci kommentben majd itt verje magát, hanem mert tényleg szeretem ezt a zenekart. Szándékosan nem olyan számot választottam tőlük, ami nemzeti vonatkozású lenne, hanem direkt egy laza bulizós számot kerestem épp ezért.

Egészséges fejbőr

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!
2011. február 27. 15:25 | -Britpopper- | 15 hozzászólás érkezett eddig.

Vasárnap van emberek, és erre a hétre ez lesz tőlem az utolsó zeneajánló. Nagyon örülök annak, hogy ennyire fut ez az új rovat, és hogy sokatoknak elnyerte a tetszését. Mivel a többiek is besegítenek, egy nagyon változatos, színes skálát sikerült kialakítanunk, amelyen helyet kap a metal-tól kezdve, a rock-on át, egészen az elektronikus zenéig mindenfajta stílus. Pénteken a Blur egyik stílusteremtő albumát veséztem ki (>ITT<), most pedig jöjjön még egy stílusteremtő album, ezúttal 2004-ből:

Franz Ferdinand – Franz Ferdinand

Kiadás éve: 2004

Kiadó: Domino

Műfaj:

  • Post-punk revival
  • Indie rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Egy valamit le kell szögeznem már itt az elején: ha nem lenne a Franz Ferdinand, akkor most az MR2-n hallható zenekarok kb. fele nem is létezne. Oké, lehet, hogy ez durva volt, de ha jobban megnézzük, akkor ez az igazság. A 2000-es években Angliában az olyan zenekarok futottak, mint The Strokes, The Rapture, Interpol, Hot Hot Heat, The Libertines, még ha ebből néhány nem is brit banda. Virágzott az újra felkapott post punk, és az alternatív rock. A britpop már halott volt, azonban a szigetországban még így is rengeteg előadó merített belőle (durva, hogy az igazi britpop-felidézést pont egy amerikai zenekar, a The Killers hajtotta végre ugyanebben az évben). Az indie színtér még egyáltalán nem volt olyan sűrű, mint manapság. Ma már teljesen más a helyzet. Minden héten alakul egy indie-banda a szigetországban, majdhogynem úgy nőnek ki a földből, mint a gombák. Ha élhetek egy találó hasonlattal: 2004-ben az indie, mint táncparkett a zenében, még egyáltalán nem volt ennyire túlzsúfolt. Nos, mivel kedves olvasónk, Paca a múltkor feldobta, hogy mindenképp legyen Franz Ferdinand is, ezért most bemutatom nektek a cím nélküli, bemutatkozó albumukat, amely rövid időn belül mérföldkő lett a rockzenében: a nyitó Jacqueline rögtön a csúcson indítja a lemezt. Elsőre hatalmába kerít mindenkit az "ilyen még nem volt!" hatás. A nyugis beszéddel kezdődő dal, kisvártatva teljes sebességre kapcsol, és egy rohadt dallamos, rohadt erős kezdéssel indítja az albumot – a szöveg pedig a filozofálgatás helyett a társas kapcsolatok pszichológiájára koncentrál. A következő dal, a Tell Her Tonight a hatvanas években mártóztat, és itt már a végig jelenlévő játékos humor és a többszólamú vokál is megcsillan. A Take Me Out aztán egy egyszerűen ellenállhatatlan, mindent vivő sláger. Ütős rockszámként indul, majd 50 másodperc elteltével átvált diszkó-punk ritmusra. A The Dark of the Matinée a mai napig a kedvenc számom az albumról (talán ez köszönhető a kiváló videoklipp-nek is), az Auf Achse alatt bárkinek a hátán végigfuthat a hideg, annyira szép szám. A dalszövege pedig annyira eltalált, hogy az embernek okvetlenül is a szerelem ugrik be róla. Az utána következő Cheating On You is tökéletesen teljesíti a kitűzött célt: egyszerre agyas rockzene és folyamatosan táncra serkentő pörgés. A This Fire alatt végre igazán megkínozza a két gitáros a hangszerét, a Darts Of Pleasure pedig megint csak nagyon fülbemászó és tovább árnyalja a lemezen végighúzódó férfi-nő küzdelmet. A Michael szintén sláger (ha nagypofájú akarok lenni azt mondanám, hogy albumon echte minden dal sláger), ami bármelyik indie-discoban a parkettre csábítja a fiatalokat még ma is. Az utolsó előtti, Come on Home-ban az énekes végig nagyon érzelmesen énekel, de tudása legjavát akkor is a záró 40'-ben nyújtja. Az easy-s gitártémákkal ringató dal lá-lá-lázása és könnyed elszabadulása szívmelengető finálé. A borító egyszerű, az artwork pedig a szovjet minimalizmust idézi. Összességében egy kiváló album. Gyorsan hozzáteszem még, hogy akkora elismerést, mint a Frnaz Ferdinand, nagyon-nagyon kevés zenekar kapott anno. A legtöbb szaklap az egekig magasztalta (az NME 10/9-et adott az albumra), már majdnem a "Rockzene Istenei" közé emelte a bandát. Továbbá szintén az NME az év legjobb albumának nevezte, és bekerült a 38. helyre minden idők legjobb 100 lemezének listájára – nem is okvetlenül. Bizony, nekik köszönhetjük, hogy ma virágzik az indie zene, és az indie szubkultúra, holott ők csak egy olyan lemezt akartak összehozni "amire a lányok táncolni tudnak". A Franz Ferdinand egy évvel később letette 2. albumát az asztalra, amellyel ugyan már nem reformáltak meg semmit, de még így is 2005 egyik legjobb, legváltozatosabb produktumát hozták össze. A 3. lemezük 2009-ben jelent meg, merőben új hangzással – mindkét további lemezükről fogok majd írni a megfelelő időben, de most következzen egy remek kis klipp az imént kitárgyalt, 2004-es albumról:


2011. február 20. 18:25 | -Britpopper- | 8 hozzászólás érkezett eddig.

Vasárnap van, és az eddigi visszajelzések alapján úgy látom, hogy nagyon is bevált ez az új rovat, ergo számíthattok a jövőben továbbra is hasonló ajánlókra, vagy tőlem, vagy olvasóinktól. Szerintem felesleges már leírnom, de azért megteszem: Ti is kedvetekre formálhatjátok ezt a rovatot, bővebb információkat pedig erről >ITT< találhattok.

Klaxons: Surfing the Void

Kiadás éve: 2010

Kiadó: Polydor

Műfaj:

  • Alternative rock
  • Electronic rock
  • Noise rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Csütörtökön már írtam a Klaxons bemutatkozó lemezéről (Myths of the Near Future), és úgy illik, hogy ha már zeneajánló rovat, akkor álljon most itt a banda legutóbbi albuma is – így lesz teljes a kép. Azzal, hogy a fiúk 2007-ben letettek az asztalra egy olyan bemutatkozó lemezt, mint a Myths…, óriási elvárásoknak kellett megfelelniük a továbbiakban. Ők maguk tették olyan magasra azt a bizonyos lécet, amit meg kellett volna ugraniuk a 2. albummal, sajnos azonban ez nem sikerült nekik. Nem lett rossz album a Surfing the Void, egyáltalán nem lett rossz album (az év végi összesített listás posztomban is első helyen végzett), azonban sajnos jócskán elmarad az elődjétől, mind hangzás, mind ötletesség szempontjából. Ez talán annak köszönhető, hogy – állítólag – kiadójuk, a Polydor visszadobta a teljesen kész lemezt, mert szerintük az nem volt elég populáris (Karácsonykor kijött egy ingyenesen letölthető EP, Landmarks Of Lunacy néven, amin a 2008-ban rögzített, eredeti dalok hallhatóak, ezeket elküldöm privátban annak, aki igényt tart rá). Újra kellett tehát venni az egészet. A producer az a Ross Robinson lett, aki már olyan zenekarok munkásságáért felelt, mint a Korn, a Slipknot, vagy a Sepultura. Mondani sem kell, hogy a hangzás miatta lett sokkal, de sokkal durvább, karcosabb, odavágósabb. Míg a 2007-es lemezen ezeket a jelzőket az Atlantis to Interzone, vagy a Four Horsemen of 2012 biztosította, addig itt a címadó Surfing the Void, az Extra Astronomical, vagy az albumzáró Cypherspeed tépik le az ember fejét a helyéről. A hatások ezúttal sokkal inkább tudományosak, mint fantasztikusak: Asimov, Ballard, Clarke, Dick és Lem szelleme végig ott kísért a dalokban. Természetesen akadnak slágerek is az albumon, de azért a csütörtöki posztban bemutatott It's Not Over Yet-et ne várjon senki. Az Echoes, a Valley of the Calm Trees, de főként a Venusia, a Flashover, és a Future Memories azok a számok, amik miatt mégis összeáll az album, kiegészítve a szerintem legjobb dallal, a Twin Flames-el, ami egy gyönyörű szép sci-fi-szerelmesdal – aki nem hiszi, az most megbizonyosodhat róla:

Hárman párban témakörre két dal született (na jó, jóval több, de csak kettőt citálok ide). Az első a minősíthetetlen minőségű (?) szarfoscsi kategóriából. Végy Egy "2 sör plusz feles"-es költségvetésű sztárt. Üsd ki, hogy ne tudja magáról, már alapjáraton égő. A "Boci boci tarká"-t tűzdeld meg a Csóré páros ritmusvilágával. Makiverem közben megfogalmazódott szövegfüzérrel díszítsd. Az eladhatóság érdekében szerezz két, valahogy kinéző sunát a videóba – úgyis csak miattuk fogják nézni a klipet.

 

A második számhoz nem tartozik hivatalos klip, de legalább kibebaszcsizott rákenról és mókás a szöveg. Én szeretem, úgyhogy szar már nem lehet!

2010. augusztus 29. 10:22 | Lőcsinszky | 6 hozzászólás érkezett eddig.

Nekem elsőre a Guitar Hero jutott róla eszembe. Nem rossz muzsika, ötletes videó. Tessék:

2010. augusztus 28. 14:25 | wesleygibson | 5 hozzászólás érkezett eddig.

Üdv! A hatalmas sikerre való tekintettel kerestem még egy "vén-rock" videót, ezúttal az "I love rock&roll" című nagysikerű szám hallható az öregektől!

 

2010. augusztus 26. 09:38 | Lőcsinszky | 9 hozzászólás érkezett eddig.

Sokan emlékezhettek a Las Ketchup nevű egynyári formációra. A három csitri még arra sem volt képes, hogy annyit bemagoljanak az angol nyelvből, amivel átvehetnek egy ócska díjat. No mindegy, nem ez a lényeg. Volt nekik a nagy slágerük, a Ketchup song. Hoztam nektek egy egész hallgatható feldolgozást. Tessék:

2010. augusztus 15. 20:12 | Lőcsinszky | 45 hozzászólás érkezett eddig.

A mai posztomban kitérnék kicsit egy mindenkit foglalkoztató témára, a zenére. Elcsépelt lehet a média által felkarolt hazai felhozatal oltása, de mivel még nem publikáltam ilyesmit, most fogok. Itt van ez az Idiot Side néven futó förmedvény. Ezek a kis buzik 2004-ben alapítottak együttest, de országos hírnévre (hálistennek) csak 2008-ban tettek szert. A zenéjüket pop-rocknak nevezik...de kurvára nem az. 

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!
A rock címkét tartalmazó posztok listájából több, mint 15 találat van, használd a lapozást:
<< Első | << Előző | [1] [2]