Első Filmajánló: Kultfilm: Harcosok Klubja (1999)

Második Filmajánló: Kultfilm: Die Hard 1. – Drágán add az életed! (1988)

Harmadik Filmajánló: Kultfilm: Taxisofőr (1976)

Mai téma: EREDET (2010)
 

Viszonylag új film, de már most elmondhatjuk, igazi kultuszmozinak született. Nyolc Oscar-díjra jelölték (ebből négyet el is hozott), valamint a bevételei megközelítették a Star Wars: Baljós árnyak epizódjának bevételeit, ami azért nem kis teljesítmény, főleg ha azt nézzük, hogy ezeknek az „árnyaknak” már megágyazott egy klasszikus sorozat, az Eredet meg „csak úgy” jött. Azt pedig nagyon jó látni, hogy Hollywood még ennyi év és ennyi szemét után is képes valami újjal előállni. Az elmúlt években már kezdtük azt hinni, hogy végleg temethetjük a tengerentúli filmipart, és be kell érnünk a Végső állomás újabb és újabb „fantasztikus” részeivel, meg a Danger Miami: Attack of Killer Ants-féle csodákkal, pedig, mint azt látjuk, a közönség már az EREDETiség leghalványabb jeléért is hálás szívvel perkál a kasszáknál. Egy szó, mint száz, jött ez a mozi, és jól belerondított a most felvázolt képbe – szerencsére.

INCEPCIÓ

A rendező, Christopher Nolan saját maga írta a film forgatókönyvét, kisebb-nagyobb megszakításokkal nyolc éven keresztül, de az ötlet magva már tizenhat éves gimnazistaként megfogant az agyában, egy kusza álomból ébredve. Történt ugyanis, hogy alaposan megfázott a téli szünet alatt, és egy éjszakát magas lázzal szenvedett végig, ami általában követhetetlen, izzasztó álomképekkel jár együtt. Ezután ötlött fel benne, hogy milyen volna, ha képesek lennénk belopózni mások álmaiba, és ott alakítani a világot, vagy – ha már bent vagyunk – akár meglesni az agya legféltettebb titkait is? Még egy rövid novellát is firkantott ebben a témában, de a kamaszos lelkesedés hamar alábbhagyott, és nem is foglalkozott tovább a dologgal közel másfél évtizeden keresztül. Ám a gondolat nem veszett el, hiszen a magva már el lett vetve, és csak arra várt, hogy végre szárba szökkenhessen.

Sziasztok!

Az Agyiszint Társalgóban felvetettem az ötletet, hogy mi lenne ha Bandi a hegyről barátom Kultfilm rovata itt is helyet kapna és mivel pozitív visszajelzésekre találtam, úgy döntöttem, hogy a T.E. mellett ide is kiteszem őket. Kezdjük a sorozatot egyik nagy kedvencemmel, a Harcosok Klubjával. Ősöreg Agyiszint olvasók biztosan emlékeznek még a Harczosok Klubja, elég nagy visszhangot kiváltott posztra amelyet ha jól emlékszem Főúr kolléga készített. Nos, maga a Harcosok Klubja film egy méltán híressé vált alkotás, amelyben ugyan nincsenek keménykedő cigányok, de vannak benne keménykedő átlagamerikaiak akiknek meló utáni programjuk, hogy szétveretik magukat egy alagsorban. Klasszikus ez a film, sorait még manapság is előszeretettel idézik egyesek és David Fincher rendező karrierje tulajdonképpen ezen alkotás végett kapaszkodott/ért fel a csúcsra (és maradt is ott jóideig, mert bár a Zodiákus enyhe melléfogás volt, azért a Tetovált lány remake-je egész biztosan ütni fog legalább akkorát mint az Oscar nyertes Social Network). Emellett a Harcosok Klubjában megannyi olyan technikai látványelemmel találkozhatunk amelyek addig sehol sem szerepeltek. Emlékezetes például a szobát bejáró kamera a robbanás előtt amely Fincher védjegyévé vált és később a Pánikszobában mesterire is fejlesztette ezt (érdemes csak a film intróját megnézni) de a Helyszínelők ''belezoomolok a pofádba és megnézem hová csapódott a 9 mm-es'' jelenetei sem léteznének ha nincs a Harcosok Klubja. Klasszikus film, mi több: kultfilm. Innen pedig Bandi folytatja tovább:

HARCOSOK KLUBJA (1999)

„Nem a munkád vagy... és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy! Egy bohóckodó ganajkupac vagy a világban.”

A film, ami mindenki számára mást jelent. Egyesek szerint maró társadalomkritika, mások véleménye szerint vérbeli machofilm, és vannak, akik számára csupán egy laza, szombat esti mozi, persze szigorúan a jobbik fajtából. Mindenesetre tizenkét év elteltével már elmondhatjuk, ez bizony vérbeli kultuszfilm. (Habár én már anno, a premier után megesküdtem rá, hogy ez nem is lehet másként). Akik nem szeretnek szembenézni a valósággal, és helyette inkább struccként dugják homokba a fejüket, még azok is elismerik, hogy ez az a film, ami ha nem lenne, ki kellene találni, hiszen hiába tizenkét éves, mégis napról napra aktuálisabb. Megnézed, és tudod, hogy mit akarsz róla mondani, de nem mondasz semmit, mert azt is érzed, hogy a másik is pontosan ugyanazt mondaná.

A KEZDETEK

Az ukrán felmenőktől származó író, Chuck Palahniuk Harcosok Klubja című regénye 1996-ban jelent meg az Egyesült Államokban. Ez a férfi legelső írásai közé tartozott, szóval szépen belenyúlt a tutiba már kezdetekkor. Legelső írása, az Insomnia: If you lived here című novellája sohasem került kiadásra, de több olyan elemet is tartalmaz, ami visszaköszön cikkünk tárgyában. Magának a Harcosok klubjának a története már évek óta keringett a férfi fejében, és még akkortájt fogalmazódott meg benne, amikor a kilencvenes évek elején autószerelőként dolgozott. Még ezt megelőzően, a nyolcvanas évek végén, huszonhat éves korában ingyenmunkát vállalt egy hajléktalanszállón, később pedig önkéntes munkában foglalkozott gyakran gyógyíthatatlan betegekkel, akikkel csoportterápiára járt. Ezeknek megfelelően (autóbaleset és biztosítás, csoportterápia stb.) a történetben bőségesen találhatunk önéletrajzi elemeket is, vagy éppen egy megélt helyzet kifigurázását. Palahniuk ’97-ben Oregon díjat kapott ezen könyvéért, és az elmúlt tizenöt évben újabb tíz másik regénye jelent meg, de ebből mindeddig Magyarországon csak három (Halálkultusz, Láthatatlan szörnyek, Cigányút) került kiadásra. Az író egy 2003-as interjúban bevallotta, hogy homoszexuális. Az újságíró ezt a részt kihagyta a cikkéből, így az író később egy Internetes oldalon tette közzé a beismerést.

Itt a nyár, tűz a nap, 40 fok van árnyékban, de a blogon az utóbbi napokban mégis megszaporodtak a komor, rideg, horrorisztikus olvasmányok. Ez egyáltalán nem baj, hiszen – bár nem tudom, ki hogy van vele – én kedvelem az ilyen témákat/irományokat. A télen bőségesen el voltunk látva velük, hiszen az Öreg házas pályázatra jöttek a jobbnál jobb alkotások tőletek, és bizony mindegyikben volt egy-egy olyan momentum, ami megmaradhatott az emberben (nekem a kedvenceim még mindig azok az alkotások, mikor nem kegyelmeztetek a fiúknak, muhaha). Zael keddi olvasmányának (Zael olvasmánya délutánra: A Legdrágább Kincsem) a folytatását olvashatjátok ezúttal alant – kikerekedik a sztori:
 

Másnap kipihenten ébredtem, tettre készen, a tegnapi ocsmány események után új, friss életerő járta át az ereimet, és minden porcikám festeni kívánt. A lány még ott feküdt az ágyam melletti kis lepedővel letakart párnarakáson, de már biztos érezte, hogy mindjárt mozdulnia kell, és nem lustálkodhat tovább - szinte a levegőben vibrált az alkotási vágyam. Nem is türtőztettem tovább magam, hanem kipattantam az ágyból, gyorsan felöltöztem és megreggeliztem, majd őt is kirángattam a takarója alól, becipeltem a nagyszobából átalakított műteremben és leültettem egy székbe. Még mindig lázas igyekezettel kikészítettem az ecseteimet és a vásznakat, előszedtem a festékeimet, felállítottam az állványt, ráhelyeztem a lapot, és vártam. Azt reméltem, hogy ha már eddig ilyen munkakedv fűtött, most majd egyből nekilátok a festésnek, de nem így történt. Amint kényelembe helyeztem magam, és tökéletesen előkészültem a festéshez, hirtelen teljesen kiürült a fejem. Már nem láttam a szemem előtt a gyönyörű, mégis megrázó festmények tömkelegeit, amelyek után két kézzel kapkodnak majd a vevők. Egyszerűen minden ötletem elhagyott, ott ültem szürkén egy gyönyörű női test előtt, és életemben először nem peregtek a képek a fejemben. Először nem tudtam, hogy mi hiányzik, de aztán rövid időn belül rájöttem, hogy nem bennem van a hiba, hanem nagy sietségemben elfelejtettem beállítani a modellemet: teljesen érdektelenül ült a széken, lehorgasztott fejjel.

Felkeltem, és minden lépésemet meggondolva közelebb mentem hozzá, hogy beállítsam valami olyan pózba, ami jobban megfelel majd a festői képzeletemnek. Meg kell, hogy mondjam, a vártnál sokkal többet próbálkoztam, de egy valamirevaló testhelyzetet sem sikerült összehoznom. Mindenfelé forgattam, a legkülönbözőbb módon rendeztem el a végtagjait, de sehogy sem sikerült megtalálnom azt, amit kerestem. Idegesen néztem az órámra, és meg kellett állapítanom, hogy már negyed tizenegy, és én még semmit nem festettem. Ránéztem az arcára, és láttam rajta, hogy jót mulat a nyomoromon. Ezen úgy feldühödtem, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, gondolkodás nélkül pofon ütöttem, olyan erővel, hogy lefordult a székről, és a kezeit maga alá gyűrve, félig az oldalén fekve elterült a padlón. Már éppen azon voltam, hogy bele is rúgok egyet, amikor hirtelen észrevettem, amit már hosszú és tétlen órák óta kerestem: a tökéletes pózt.

Azt hittétek kövér macskákat fogunk posztolni, mi? Aha...lófaszt. Ez az Agyiszint emberek - szóval nyugi. Nem lesz több ilyen poszt. Közlemény vége.

Először is bocs Bandi, de tegnap már nem volt erőm összedobni egy posztot, annyira fáradt voltam, úgyhogy a vasárnap estére szánt rémtörténetet most olvashatjátok. A nem is olyan régen közzé tett PENITENCIA után ez Bandi a hegyről harmadik írása (ha az öreg házas befejezést is beleszámítjuk) a blogon, és kellőképpen ijesztő, és borzongató lett. Hétfő késő délutáni olvasmánynak pont megfelelő, majd meglátjátok:

ESTI RÉMTÖRTÉNET

KÖTELÉK

Nyolcéves voltam, amikor elköltöztünk a farmról, vagy ahogy én később neveztem, az Isten háta mögül. A város, ahol házat vettünk, onnét jó félnapi útra volt. Nem messze feküdt a távoli hegyek közül alákanyargó, hallgatag, nagy folyótól, és nem messze azoktól a kiterjedt fenyőerdőktől, amelyek innét egészen az ország északi határáig terjedtek. Kisvárosok egész sora húzódott errefelé, a poros országút vonalára felfűzve, és a miénk csak egy volt a sok közül. Néma, haragoszöld erdők és búzától sárgálló, nyárillatú szántóföldek váltották egymást a településeket körbeölelő, lágy ívű dombokon, esténként pedig megrakott tehervonatok zakatoltak keresztül a fűrészporszagú állomásokon. Békés vidék volt, egyesek szemében talán már egyenesen idilli.

Számomra újdonság volt az, hogy emberek között élünk; a farmon, ahol az addigi életem telt, a családtagjaimon kívül alig-alig fordult meg más ember, és a társaságot legfeljebb az állatok jelentették. Azok a látogatók viszont, akik néhanapján mégis eljöttek hozzánk, különös emberek voltak. Sötét ruhás, szigorú arcú férfiak, akik mindig suttogva beszélgettek apámmal a nappaliban, meg kopaszra borotvált, tetovált arcú nők, akik hosszú fülbevalókat meg bő ujjú köpenyfélét hordtak, és mindig éjszaka jöttek, amikor én már aludtam, és ha fel is keltem olykor, anyám mindig újra aludni küldött. Sok dolgot nem értettem akkoriban, de nem is voltam igazán érdeklődő. Tudomásul vettem, hogy nincs beleszólásom a szüleim és nagyobb testvéreim dolgaiba, hiszen még csak gyerek vagyok. Ha valamire megkérnek, nem szabad nemet mondanom, ha utasítanak, akkor még kevésbé. Ez volt az a szabály, amit odahaza már igen korán megtanultam. Nem azt mondom, hogy belém verték – senki nem emelt rám kezet soha – de a család minden tagjának viselkedése hordozott magában egy olyan fajta szigort, amiből világosan érződött, hogy ne ellenkezzek. Mindenki keményen, határozottan beszélt velem, akár egy felnőttel, és soha senkit nem láttam mosolyogni.

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Olvashattátok már itt a blogon Bandi a hegyről öreg házas befejezését (ami tulajdonképpen egy jól sikerült folytatásként is értelmezhető), és szerencsére hever még parlagon néhány remek irománya, amiket nem volt rest megosztani velem - én pedig veletek. Az első egy nem kifejezetten horror, inkább erős thriller hatású történet. Holnaptól visszatérünk az öreg ház rejtélyeihez, és a hátralévő befejezések mellett érkezik még a 3. (végső) mellékszál is, amely megválaszol egy-két kérdést, és biztosíthatlak titeket arról, hogy a legvégén minden egyes szál elvarrásra kerül, és az összes mocskos, rideg, és véres titokról lehull az a bizonyos lepel, amit az öreg ház omladozó falai rejtenek. A fejemben - és a vázlatfüzetemben - már összeállt az a bizonyos 2. rész, amihez már csak a győztes alkotásra lesz szükségem a Ti voksaitok alapján (szavazás jövő hét végén). Addig is olvassátok ezt a remek kis irományt így estére, kikapcsolódás képpen:

PENITENCIA

A lépcsőház éppen olyan volt, mint sok tízezer másik az országban, és a világon; a szükség szülte, nem az igényesség, így hát hideg volt, dohányfüst szagú, és félhomályos. Ez utóbbit a koszos ablakok és a sápadt, sárga fényben izzó lámpaburák nem hogy szétoszlatták volna, hanem csak tovább fokozták. A felvonó zörögve közlekedett az emeletek között, a kabint kusza firkálások, és régi hirdetések levakarhatatlan matricái díszítették. Ha volt is benne némi elegancia valamikor – márpedig a fával burkolt oldalfalak és a sárgaréz fogantyú erről árulkodtak – abból mostanra szinte semmi nem maradt.

A hóna alatt kis csomaggal érkező férfit ez most a legkevésbé sem érdekelte. Mielőtt beszállt volna a kabinba a legalsó szinten, még eltaposta a cigarettáját, egy futó pillantással utoljára ellenőrizte a postaládán a címet, aztán belépett a liftbe, megnyomta az egyik gombot, és türelmesen várta, hogy a kabin felvigye őt a legfelső szintre. Amikor odafent ki akart szállni, egy magas fiatalemberrel találta szembe magát, aki a felvonót várta. Ettől egy pillanatra megdermedt, de aztán emlékeztette magát, hogy nem szabad feltűnően viselkednie, és különben is: csak egy arc a tömegben, senki nem fog rá emlékezni. Ráadásul a másik nem is foglalkozott vele. A telefonját elmélyülten nyomkodva lépett be az üres kabinba, úgy, hogy rá se nézett. Szinte fellökte a vállaival, hosszú kabátja fekete szárnyként libbent utána.
A férfi elindult végig a hosszú folyosón. Odakint már sötétedett, és egyfolytában zuhogott az eső, tovább fokozva így a félhomályt, ő mégsem gyújtott villanyt. Az ajtók legtöbbje mögött csend honolt, máshol a tévé zaja, kutyaugatás, vagy éppen gyerekzsivaj hallatszott. Határozott léptekkel sétált el a legutolsó ajtóig, ami éppen szemben volt a tűzlépcső lepecsételt kijáratával, majd miután megbizonyosodott arról, hogy senki lépeit nem hallani semerről, nagy levegőt vett, hogy legalább egy kicsit legyűrje az idegességét, és megnyomta a csengő gombját. Türelmesen várt egy ideig, majd újra csengetett, de semmi neszt nem hallott a lakásból. Már éppen azon volt, hogy hátat fordít és elmegy – akármilyen elszántnak érezte is magát, ennek a lehetőségnek a gondolatára szinte megkönnyebbült – amikor megcsikordult az ajtózár.