Szegasztok (direkt írtam g-vel, retro konzolosok előnyben)!

Csütörtökön már írtam pár sort a NoALibi elnevezésű zenekarról (valahogy a nevükről nekem is rögtön a No Thanx ugrott be). Említettem akkor, hogy nem utoljára szerepelnek ők jelen blog hasábjain és most itt is a következő poszt ami róluk szól – részben. Csak azért részben, mert ahogyan GalaxyRose kollegina is említette a kommentjében, a NoALibi-s fiúk is echte ’’elkurvultak’’, átadták magukat a médiának és ahelyett, hogy szerényebb közönség előtt játszanának szívből, inkább szépen széttették a lábukat a gonosz PR-gépezet előtt.

Most már tinikedvencek lettek. Lehet, hogy nincs autotune a zenéikben, de akkor is pont ugyanolyan igénytelen tucatzene mint amilyeneket a VivaTV-n láthattok nap mint nap. De álljunk meg akkor itt egy kicsit. Mik az életképes lehetőségei egy friss, gyorsan fejlődő kis zenekarnak hazánkban? A kilátások alapvetően nagyon rosszak. Hogy pontosan mire is gondolok, arról majd az alanti videó után írok egy kicsit hosszabban is. Lessétek meg, vonjátok le a következtetéseket, és utána folytatjuk tovább:

Srácok, emlékszem még amikor megkaptam az első gitáromat. Arra gondoltam, hogy majd én is híres zenész leszek, hatalmas közönség előtt fogok játszani, és évről évre teszem le az albumokat az asztalra. Ez egy faszság. A gyerek eleinte űrhajós, meg régész szeretne lenni. Aztán ahogy növekszik, úgy nőnek az álmai is. Van egy bizonyos korszak amikor a keblünkre ölelünk olyan álmokat, miszerint mi világhírű rockzenészek leszünk és alapozzuk mindezt arra, hogy van fogalmunk arról, mi is az a G-dúr. Aztán az álmok szertefoszlanak. Rájövünk, hogy az élet nem egyszerű, amit mi gondoltunk annak, az csupán a cukormáz. Édes, illatos, de ha lekapargatjuk akkor felsejlik alatta a valóság. Persze ha az ember valamit igazán akar akkor azt idővel (és kemény munkával) el is tudja érni, de vajon kell ez neki igazán? Feltettem a kérdést, hogy mik is az életképes lehetőségei egy újonnan alakult zenekarnak. Nos, ha valóban nagy ismertségre és sikerre vágyik akkor mindenképpen külföld felé kell nyitnia. Mindezt azért mert idehaza a fogyasztói közönség nagyrész egyszerű zombinépség, tudatmanipulált sereg akiknek az a jó ami a tévé szerint jó, és azt vesznek meg amit a tévé elad nekik előbb fejben.

Ez pusztán marketing srácok, de mélyebben ne is menjünk bele mert majdnem minden nap ezt verem a fejembe a suliban (most is onnan írok). Szeretném az egyik kedvenc hazai zenekarom, a Heaven Street Seven példáját hozni: a srácok annak idején angolul kezdték a dalszövegírást, aztán miután látták, hogy akkor még egyeduralkodók itthon abban a stílusban amit képviselnek, váltottak magyarra (és milyen jól tették). Ők a pozitív példa. Ugyanakkor történetükben ott leledzik a tény, hogy a kezdetek kezdetén bizony angolul nyitottak. Miért? Mert felmérték a lehetőségeket. Ennyi. Tucatnyi olyan zenekart tudnék mondani akik külföldön híresebbek mint itt, pedig a gyökereik ehhez az országhoz kötik őket. A Zagar például sokkal jobban fut Bécsben, vagy Berlinben mint idehaza egy-egy fesztiválos koncerten. Ezek a NoALibi-s srácok is inkább befarsultak, eladták magukat. De ha fenn akarnak maradni a felszínen ebben az országban, akkor bizony ez volt a lehető legkönnyebben járható út számukra.

Na, ezek a srácok aztán nagyon kemények. Adva van 3 tag akik azt hiszik tökös rockzenét nyomathatnak a honi tiniknek/gyermek lelkű felnőtteknek de én már most megmondom, hogy ezek az arcok a saját kardjukba fognak dőlni, ugyanis amit csinálnak az csak távolról rock és semmiképp sem zene. A NoALibi zenekar 2 éve még sehol sem volt (maximum a kedves szüleik csodálhatták őket egy-egy kertvégi koncert alkalmával) azonban előtörtek az ismeretlenség homályából és mint tudjuk a mocsok média bekebelez minden lehetséges sztárjelöltet, így a NoALibi-s srácok sem kerülhették el végzetüket: a VivaTV-n agyon hypeolt, tini-kedvenceknek beállított zenekarrá avanzsálódtak. Érdemleges információt a neten – közelebbről a Facebookon – csupán ennyit találni róluk:

"Simon Kolosnak az volt az álma, hogy egyszer híres zenész lesz… ugyanígy Hámos Bencének, aki már gyerekkorában eltervezte, hogy híres dobos válik belőle, még nem sejtették, hogy ez egyszer megvalósulhat… A hosszú történet, 2007- ben vette kezdetét, egy nyári táborban, amikor Kolos és Bence megismerték egymást. Elég hamar jó viszony alakult ki köztük és kiderült, hogy a zenei ízlésük is hasonló. Bence már régóta dobolt és Kolossal eltervezték, hogy egyszer egy bandában fognak játszani. Kolos csak ezek után kezdte el tépni a gitár húrjait. Kapcsolatuk a tábor végeztével csaknem megszakadt.

Eltelt egy év és a következő tábor alkalmával találkoztak ismét. Az érdeklődésük újra lángolni kezdett a közös zenélés iránt, mivel Kolos már egész jól gitározott. A táborban megalkották első közös számukat, amit elő is adtak sikeresen. Ám a nyaralás végeztével ismét elszakadtak egymástól, de immár jó barátokként. Majd csaknem egy fél év elteltével Kolosnak az az ötlete támadt, hogy össze kéne jönni zenélni. Bencével néha-néha találkoztak zenéltek, és erős barátságukat ápolták, már csaknem legjobb barátok voltak. 2009 közepe fele, Kolos azzal az ötlettel állt elő, hogy vegyék fel egyik saját számukat. Itt volt a bökkenő: Ki a Basszusgitáros?

Szerencsére Bencének az egyik osztálytársa Vádi már régóta basszusgitározott, így Kolos és Bence megkérte, hogy segítsen. Vádi szívesen beleegyezett. A próbák során egyre jobb viszonyba került Vádi a másik két fiúval, és hamar megalkották a Csak Egy Perc… című számot. Kolos énekelt, és dalszöveget írt, a zenét meg közös erővel csiszolták. (Szobonya Levente, vendégzenészként közreműködött gitárosként) Elballagtak a stúdióba és izgulva, félve, reménykedve várták, hogy mi következik..."