Blur – Parklife

Kiadás éve: 1994

Kiadó: Food, SBK

Műfaj: Britpop

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Ma retro péntek van, ami annyit tesz, hogy egy nem-mai albumot fogok bemutatni nektek. A választásom történetesen a Blur 1994-es, Parlife című albumára esett, viszont nem alaptalanul, hiszen ez az a lemez, amit minden olyan embernek legalább egyszer hallania kell, aki gitárzenével foglalkozik, esetleg gitárzenéről ír. Mi a fene az a Blur? – hangzik fel mindjárt a kérdés. Nos, a Blur egy stílusteremtő zenekar, és a 90-es évek egyik legjelentősebb angol bandája. Röviden. Azzal, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett 1994-ben, végleg aláaknázta a grunge műfaj alatt az amúgy is ingoványos talajt, és nem is olyan meglepő így már a tény, hogy a grunge néhány hónapon belül halott volt. Igen ám, de a romjain felkapaszkodott egy – akkoriban – merőben új, és érdekes műfaj: a britpop. A britpop-ról már írtam ezen a blogon néhányszor, de azt jó, hogyha tudjátok róla, hogy a lényege az, hogy teljes mértékben az angol színtéren élt, s vette ezt alapul, úgymond divatba hozta az angolságot annak idején, és teremtett ellenkultúrát a grunge ellen. Most ez így furán hangozhat, de mindjárt elmagyarázom miről is van szó. Ehhez pedig a Parklife lesz segítségemre. Szóval ’94-ben még merőben más volt a világ. Zenei téren meg főleg. Nyomult az eurodisco, élte virágkorát a gangster-rap, és kapaszkodott fel az elektronika is, egyúttal szépen épült is bele a különféle zenei irányzatokba. Pangás volt az angoloknál, hiszen az akkori nagy nevek kezdtek teljes unalomba fulladni. És akkor (pár héttel Cobain halála után) berobbant a Parklife, amely remekül mutatta be a brit középosztály karikatúráját. A Blur ugyan már azelőtt is adott ki két klassz lemezt, azonban a Parklife volt az, ami meghozta az áttörést számukra, mind a közönség, mind a szaksajtó szempontjából. A Parklife négyszeres platina lett az Egyesült Királyságban.

Elég régen jelentkeztem már zenei témájú posztal - legutoljára még Győzikét veséztem ki (persze csak írott formában) - és tudom, hogy soronkövetkező alanynak is a megasztáros Király Viktort ígértem, de ezen most változtattam. Nemrég egy üzletközpontban akadt a kezembe a Csillag Születik tavalyi szériájából megismert SID zenekar "Ez itten kérem Magyarország" című lemeze. Nem meglepő dolog, hogy egy, a döntők során kirostálódott énekes/zenekar lemezszerződést kap a verseny további alakulásától függetlenül - hiszen egy-egy ilyen tehetségkutató nem éppen kevés embert vonz a tévéképernyők elé időről-időre, miáltal az országos hírnév máris boritékolható. A kiadók pedig kapva-kapnak az alkalmon, rőgvest stúdióba is küldik az énekest (jelen esetben zenekart), hiszen minden bizonnyal jó bevételt jelent majd nekik - mégiscsak hétről-hétre több százan küldtek SMS-szavazatokat kis-kedvenceikre a továbbjuttatásuk érdekében. A lemezeladások egész biztosan nem kevés pénzt fialnak majd (csak zárójelben jegyezném meg, hogy a szintén tavalyi széria "ezüstérmes" kiscsillagja, Vásáry André a döntő után már túl van 2 lemezen is). Ha egyszer egy gépezet beindul...

Ezúttal tehát a SID zenekart veszem egy kicsit górcső alá. Rövidre fogom, ígérem, nem írok regényt és nem fogom a sárba sem tiporni őket - egyszerűen csak kifejtem a véleményemet egy hazai pop-zenekarról a tőlem megszokott stílusban.