Első Filmajánló: Kultfilm: Harcosok Klubja (1999)

Második Filmajánló: Kultfilm: Die Hard 1. – Drágán add az életed! (1988)

Harmadik Filmajánló: Kultfilm: Taxisofőr (1976)

Negyedik Filmajánló: Kultfilm: Eredet (2010)

Ötödik Filmajánló: Kultfilm: Terminátor 2. - Az Ítélet Napja (1990)

Mai téma: ROCKY HORROR PICTURE SHOW (1975)

Bandi a hegyről rovata:

Beteg? Hát, eléggé. Bizarr? Még inkább. Különleges? Szó se róla. De nem csak azért, mert beteg és bizarr. Ha képes vagy félretenni az előítéleteket, valószínűleg még élvezni is fogod a filmet, persze csak akkor, ha képes vagy kikapcsolni, avagy maximumra pörgetni (kinek hogy) az agyad. Egy valamit azonban mindenképpen szem előtt kell tartanod: ha valami, hát ez a film megfekszi a gyomrodat.

ELŐZMÉNYEK

A film története egy musicallal kezdődött, mégpedig a ma már igencsak messzinek tűnő 1973-as év kora nyarán, napra pontosan június 19-én. Ezen az estén debütált ugyanis a Richard O’Brian által írt és rendezett színdarab a londoni Royal Court Theatre nem túl méretes színpadán. Maga a színház olyan kicsinek bizonyult, hogy a nézőtéren kevesebb, mint hetven ember számára jutott hely. A darab azonban rövid időn belül máris nagy sikert tudhatott magáénak, az emberek sorban álltak a jegyekért, így eshetett meg, hogy ősszel, Halloween éjszakáján a musical már az ötszáz néző befogadására alkalmas Kings Road Theatre-ben futott, a rákövetkező évben pedig már Los Angelesben a Roxy Theatre adott neki otthont. Így indult neki a röviden csak RHPS-ként emlegetett sztori, hogy meghódítsa Amerikát, aztán pedig – ahogy lenni szokott – az egész világot.

A FILM

Egy frissen esketett házaspár, Brad és Janet (ez utóbbit a tündéri Susan Sarandon alakítja) autója lerobban a semmi közepén, a zuhogó esőben, a nászútjukon. Közel és távol sehol nem akad segítség, mindössze egy ódon, baljóslatú kastély, aminek ablakaiban pislákol némi fény. Bekopognak hát, hogy segítséget kérjenek, ám hamar kiderül, hogy a vesztükbe rohantak. Na nem azért, mert – a horrorfilmekre emlékeztető kezdés folytatásaként - válogatott rémségek hada les rájuk a falakon belül, bár ez nézőpont kérdése. Sokkal inkább azért, mert egy válogatottan abnormális társaságba botlanak. Vezetőjük egy transzvesztita tudós, bizonyos Dr. Frank-N-Furter, aki azért hívta életre a partit, hogy eközben kerüljön sor tudományos munkája gyümölcsének leszüretelésére, a tökéletes férfi megteremtésére. Ott van a társaságban még egy bizonyos Eddie is, a hústorony férfi, aki a professzor egyik korábbi teremtménye, és aki majd ünnepi fogásként végzi az asztalon, meg egy másik tudós, egy kattant ex-náci, aki nem mellesleg a partira betoppant párocska tanára volt egykor. És feltűnik még az előbb említett Eddie nagybácsikája is, aki az amerikai kormánynak dolgozik, és le akarja leplezni az egész társaságot, mivelhogy azok egytől egyig földön kívüliekből állnak, Frank-N-Furter pedig nem más, mint egy, a transzexuálisok bolygójáról érkezett űrlény. Vagy ez csak tévhit? Brad és Janet mindenesetre ott marad a buliban, ami aztán szépen lassan a hatalmukba keríti, és bekebelezi őket is.

Egy kicsit megszaporodtak a zeneajánlók mostanában a blogon, és ezek örömére most egy olyan klip fog következni ami nem feltétlenül szar, pedig ugyanúgy mint az eddigieket ezen posztsorozatban, úgy ezt is a VivaTV heti toplistájáról szedtem. Tehát most egy kifejezetten jó zene fog következni.

Mindannyian tudjuk, hogy az elektronikus zenének mekkora kultusza van idehaza (és most nem a Josh & Jutta -féle audiovizuális agymenésekre gondolok mert azokkal embert lehetne kínozni) de legnagyobb sajnálatunkra a porondot az igénytelen, egy kaptafára készült, autotune hullámokkal megspékelt előadók uralják. A mainstream jól fizet ugyan de eredetiséget még hosszas keresés után sem lelhetnénk az ilyenfajta produkciókban.

Talán mindenki emlékszik még, hogy az elektronikus zene mikorra vezethető vissza. Történelem óra következik: Már a 70-es években is hatalmas kultusza volt, hiszen akkoriban kezdték meg hódító útjukat a böhöm nagy szintetizátorok, a géphanggal előállított hangsávok, avagy a minimal-design szabályait követő, letisztult, fapados prüttyögések és színpadképek. Bőven elég ha mondjuk a német Kraftwerket hozzuk fel példaként amely trióra az idősebb olvasóink még igen, a fiatalabb olvasóink már kevésbé emlékezhetnek. Aztán eljött a 80-as évek és mindenhová bekúszott az elektronika (főként a táncparkettekre). Tipikus 80-as évekbeli kép: neonfények, ízléstelen ruhák, még ízléstelenebb frizurák és közben vadul veri az ütemeket a dobgép, minimalista szinti-szólókra alapozva. Legnagyobb kedvencem, a Depeche Mode is ebben a korszakban indult (és sikerük máig töretlen). Magukévá tették ők is az elektronikát. A stadionslágerektől kezdve az instrumentális (vokál nélküli) dalokig mindenhol jól érvényesültek. Aztán a 90-es években egy csöppet alább hagyott ez a nagy elektronikus láz (nem igazán fért meg az olyan új műfajok mellett mint a gangster-rap, a grunge, a britpop, vagy az akkor még csak szárnyait bontogató indie).

Aztán a 90-es évek végére mégis visszatért az elektronikus zene, mint műfaj – méghozzá a lehető legnagyobb elánnal. Massive Attack, Fatboy Slim, DJ Shadow, Tiesto, UNKLE, Röyksopp, Underworld, Prodigy, Daft Punk, Björk és nagy favoritom Moby, hogy csak párat említsek (biztosan mindenki tudna még több tucatnyit). Mára az elektronika ott van mindenhol, majdnem minden dalban, legyen az mainstream (pölö Lady Gaga), avagy műfajilag besorolhatatlan zenei katyvasz (pölö The XX). És mivel amúgy is hódít a retro-láz, ezért a zenekarok/előadók is előszeretettel nyúlnak vissza évekkel, sőt, évtizedekkel korábbra zenei alapokért, inspirációkért. A jelen posztban bemutatásra kerülő Compact Disco is szemrebbenés nélkül használ olyan hangmintákat amelyeket ezelőtt köbö 25 évvel futtattak utoljára de mindezt nagyon korrekt módon, nagyon ízlésesen teszik:

Egy kicsit eltérnék most az eddig általam bemutatott zenekaroktól, ugyanis egy merőben más stílusú, merőben más felállású zenekar bemutatkozó albumát mutatnám be nektek. A The XX minden, csak nem kemény rock. Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy aláfestő zene bármilyen szerelmes tevékenységhez, avagy egyszerűen csak alváshoz. Na, majd mindjárt kitérek rá bővebben:

The XX: XX

Kiadás éve: 2009

Kiadó: Young Turks

Műfaj:

• Indie pop
• R&B

Letöltés: >ITT< – jelszó: brak hasła

A londoni négyes befutása 2009 egyik legnagyobb meglepetése volt. Különféle blogokon terjedtek a számaik, és az emberek – a szaksajtóval egyetemben – egyszer csak azon kapták magukat, hogy várják a teljes albumot. Itt van nekünk 4 tizenéves (2 fiú, és 2 lány), akik nem értenek ugyan a hangszerekhez, de minden amihez nyúlnak, borzasztó profi módon szólal meg. Az inspiráló hatások között egyértelműen kitűnik a Pornography-korabeli The Cure, a Portishead, és a nyirkos, gyötrelmes Joy Divison. Az egész debüt-album hihetetlenül intim módon szólal meg, már rögtön a legelejétől: a nyitó Intro mindössze 2 perc 08 másodperces, de tökéletes bevezető. Csilingelő dallamok, és éteri hangzás, a háttérben sejtelmes vokállal – mondhatni, tökéletes kezdés. A VCR pont ugyanolyan szomorkás, búslakodó dal, mint amilyen az összes többi is a lemezen. Itt vidámság nincs. Mint ahogy napfény sem. Ennyire nyomasztó, depresszív, klausztrofób, komor, ugyanakkor tiszta és tökéletes popzenét csak úgy képes előállítani valaki, hogy intim viszonyt ápol a kilátástalansággal, vagy épp a reménnyel. De mégis annyira hozzád szól, annyira megérint, hogy tulajdonképpen nem is a füleddel hallgatod, hanem a lelkeddel. A Crystalised szintén ilyen, miközben a dal olyan mélységekbe ránt, ahol a dark egyik fő monolitja, a The Cure Seventeen Seconds-a óta nem jártunk. Figyelemre méltó, hogy már maguk a dalok címei is sok mindent elárulnak. Az Islands kicsit poposabb, mint az eddigiek, talán ennek köszönhetően játsszák a kevésbé felkapott rádióadók is (nálunk az MR2-n hallható gyakran). A Heart Skipped a Beat megint csak visszaránt a letargiába, az utána következő Fantasy pedig úgy szól, mintha az énekes (felváltva van női, és férfi vokál) egy rideg barlang legmélyéről énekelne. A Shelter közben már majdnem elalszunk, de a Basic Space tiszta ütemei visszarántanak minket a valóságba. Az Infinity lett a kedvencem az albumról, mert a vége egy nagyon elmés kis pszichedelikus lezárás, egyre jobban hangosodó dallammal, és ismétlődő szöveggel. A Night Time olyan, mintha a csillagok között repkednénk, és megszűnne minden probléma körülöttünk. A záró Stars pedig csak még jobban elősegíti ezt az érzést, és tökéletes módon búcsúzik tőlünk. Igazán ügyes bemutatkozás az XX négy búval baszott, londoni fiataltól. A Drowned in Sound szerint az XX-et hallgatni olyan érzés, mint beleolvasni valaki más naplójába. Egyet értek teljes mértékben. Ennyire intim, ennyire szívhez szóló zenére csak nagyon-nagyon kevés zenekar képes. Egyszerre őszinte és rejtélyes, összességében pedig mindenképp nagyon személyes. Ha ki akarsz szakadni a valóságból 39 percre, ha szeretnéd, hogy a zene egy kicsit megmelengesse a lelkedet, vagy ha csupán megfájdul már a fejed a mai divatos kis sztárocskáktól, akkor ajánlom neked ezt az albumot. Mindenképpen nyugtató hatása van, de azon ne csodálkozz, hogyha a hallgatása közben úrrá lesz rajtad a melankólia.

Vasárnap van, és az eddigi visszajelzések alapján úgy látom, hogy nagyon is bevált ez az új rovat, ergo számíthattok a jövőben továbbra is hasonló ajánlókra, vagy tőlem, vagy olvasóinktól. Szerintem felesleges már leírnom, de azért megteszem: Ti is kedvetekre formálhatjátok ezt a rovatot, bővebb információkat pedig erről >ITT< találhattok.

Klaxons: Surfing the Void

Kiadás éve: 2010

Kiadó: Polydor

Műfaj:

• Alternative rock
• Electronic rock
• Noise rock

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Csütörtökön már írtam a Klaxons bemutatkozó lemezéről (Myths of the Near Future), és úgy illik, hogy ha már zeneajánló rovat, akkor álljon most itt a banda legutóbbi albuma is – így lesz teljes a kép. Azzal, hogy a fiúk 2007-ben letettek az asztalra egy olyan bemutatkozó lemezt, mint a Myths…, óriási elvárásoknak kellett megfelelniük a továbbiakban. Ők maguk tették olyan magasra azt a bizonyos lécet, amit meg kellett volna ugraniuk a 2. albummal, sajnos azonban ez nem sikerült nekik. Nem lett rossz album a Surfing the Void, egyáltalán nem lett rossz album (az év végi összesített listás posztomban is első helyen végzett), azonban sajnos jócskán elmarad az elődjétől, mind hangzás, mind ötletesség szempontjából. Ez talán annak köszönhető, hogy – állítólag – kiadójuk, a Polydor visszadobta a teljesen kész lemezt, mert szerintük az nem volt elég populáris (Karácsonykor kijött egy ingyenesen letölthető EP, Landmarks Of Lunacy néven, amin a 2008-ban rögzített, eredeti dalok hallhatóak, ezeket elküldöm privátban annak, aki igényt tart rá). Újra kellett tehát venni az egészet. A producer az a Ross Robinson lett, aki már olyan zenekarok munkásságáért felelt, mint a Korn, a Slipknot, vagy a Sepultura. Mondani sem kell, hogy a hangzás miatta lett sokkal, de sokkal durvább, karcosabb, odavágósabb. Míg a 2007-es lemezen ezeket a jelzőket az Atlantis to Interzone, vagy a Four Horsemen of 2012 biztosította, addig itt a címadó Surfing the Void, az Extra Astronomical, vagy az albumzáró Cypherspeed tépik le az ember fejét a helyéről. A hatások ezúttal sokkal inkább tudományosak, mint fantasztikusak: Asimov, Ballard, Clarke, Dick és Lem szelleme végig ott kísért a dalokban. Természetesen akadnak slágerek is az albumon, de azért a csütörtöki posztban bemutatott It's Not Over Yet-et ne várjon senki. Az Echoes, a Valley of the Calm Trees, de főként a Venusia, a Flashover, és a Future Memories azok a számok, amik miatt mégis összeáll az album, kiegészítve a szerintem legjobb dallal, a Twin Flames-el, ami egy gyönyörű szép sci-fi-szerelmesdal – aki nem hiszi, az most megbizonyosodhat róla:

Örömmel látom, hogy sokaknak bejön ez az új rovat, és megígérem, hogy amíg van rá igény, addig folytatódni is fog. Az első hosszabb ajánló már meg is jött a címünkre, amit Csaba küldött be nekünk, és vasárnap kinn is lesz. Tudjátok, hogy albumokat ajánlhattok Ti is, akár komment, de ha hosszabb elemzést írnátok róla, akkor e-mail formájában is. Bővebb infok >ITT<

Editors: The Back Room

Kiadás éve: 2005

Kiadó:

• Kitchenware (UK)
• Fader Label (US)

Műfaj:

• Indie rock
• Post-punk revival

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

Az Editors-ról még nem igazán írtam itt, pedig egy, a szívemhez legközelebb álló, számomra abszolút kedvenc, aktuális brit zenekarról van szó. Az már első hallásra is kitűnik, hogy mennyire hasonló a hangzásuk a new yorki Interpol-hoz, azonban az Editors meglépte azt 2009-ben, hogy míg amerikai féltestvérük továbbra is a gitárokat nyüstölte, addig ők sarokba vágták ezeket a hangszereket, és a jéghideg hangzású szintetizátorok felé fordultak. Na, erről majd a megfelelő időben, most álljon itt egy kisebb összegzés tőlem a 2005-ös bemutatkozó lemezükről: sikerült elérniük azt, hogy a szigetországban mindig is nagy tiszteletnek örvendő Joy Division (akikről már írtam itt párszor) öröksége alá táncolható ütemeket, és azonnal ütő riffeket pakoltak, ezáltal ők az Interpol-hoz képest sokkal teltebb és egy fokkal melegebb, néhol poposabb számokat írtak. Inspirációként még megemlíthetjük velük kapcsolatban a The Cure-t, az Echo And The Bunnymen-t, a The Smiths-t, vagy éppen a korai U2-t. Megfelelőbb kezdést a Lights – Blood – Munich triásznál el sem lehetne képzelni – rögtön megragadja a hallgatót, és egészen az utolsó számig (Distance) el sem engedi. A tegnap bemutatott Myths of the Near Future esetében úgynevezett töltelék-számok még egyáltalán nem voltak (a Totem on the Timeline, a Gravity's Rainbow, vagy a Forgotten Works is mind-mind elsőrangú hallgatni valók), azonban az Editors első albumán már becsúszott néhány ilyen: a Fall, vagy az Open Your Arms már egy kissé döcögősebb a többi dalhoz képest, de azért összességében rendben vannak. A fiúk remekül hozzák a nyolcvanas évek elejének, közepének poszt-punk/dark wave gitárzenéjét, a vájt fülű kritikusok pedig egyedül csak a nagyon nyers hangzást kritizálták, de akadt olyan szaklap is, amelyben a dark-disco jelzőt aggatták a szerkesztőgárdára. Akárhogy is, ez az album az egyik legfontosabb mérföldkő lett az utóbbi években, és legalább annyira alap az éppen szárnyukat bontogató poszt-punk zenekaroknak, mint a Blur -féle Parklife az indie-huszároknak. A legerősebb dalok az albumon – a töltelék-számokat kivéve – az olyan remekek, mint a Camera, a Fingers in the Factories, vagy a már fentebb említett Munich, aminek a hivatalos videóklip-jét most megszemlélhetitek itt alant:

Elindult hát zeneajánló rovatunk (bővebben >ITT<), fogadjátok tőlem nagy szeretettel az első albumot. Tudjátok, hogy ajánlókat írhattok Ti is, akár komment, akár e-mail formájában. Várjuk őket érdeklődve. Most pedig következzen végre az album:

Klaxons: Myths Of The Near Future

Kiadás éve: 2007

Kiadó: Polydor

Műfaj:

• Dance-punk
• Indie rock
• New rave
• Alternative dance

Letöltés: >ITT< ("Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét…")

A Klaxons-ról már írtam korábban is, méghozzá az évösszegző, top10-es zenei listámnál. Teljesen random választottam most ezt az albumot rovatnyitónak, egész egyszerűen csak azért, mert nagyon sokat hallgattam anno, és még ma is fenn van a lejátszómon. Nem is okvetlenül. A londoni együttes első albumát az a James Ford dirigálta aki mögött olyan nevek állnak, mint a Simian Mobil Disco, vagy az Arctic Monkeys. Szokás a new rave jelzőt rájuk aggatni, pedig ezt csupán ők maguk találták ki viccből – a Klaxons annyira széles skálán mozog zenei stílusok szempontjából, hogy lehetetlen őket komolyabban beskatulyázni valahová. A dalszövegek szürrealizmusból, mágikus realizmusból és sci-fi/fantasy ikonográfiából, Burroughs-, Ballard-, Aleister Crowley- és Alfred Jarry-művekből merítenek, és olyan előadók voltak nagy hatással rájuk, mint David Bowie, Brian Eno, a Franz Ferdinand, vagy a minden indie-zenekarnak alapként szolgáló Blur. A dalok mind-mind nagyon jól hangszereltek, és slágeresek. Nem csoda, hogy 2007-ben majdnem minden lehetséges díjat elvittek a különféle zenei rendezvényekről, és a legtöbb online, vagy offline szaklapban előkelő helyen végeztek az év végi összesítésben, ami nem is olyan meglepő, hogyha tudjuk, hogy abban az évben az egyik legbriliánsabb lemezt hozták össze. Szerintem az egész album egy nagyon színes, ezernyi helyről merítő, kozmikus utazás a világűrben, merőben új, ismeretlen világokat feltárva, és tökéletes választás annak, aki nem csak hallgatni szeretné a zenét, hanem mélységeiben megérteni is.

Már múlt hét csütörtökön is hoztam pár remek képet az álmok világából (Szép álmokat! vol.1), és itt is van a következő adag eredeti méretben közzétett, hangulatos kis képecskék csoportja. Az a helyzet, hogy nem mehetek el szó nélkül a rémálmok mellett sem - múltkor még csak a bevezető részben említettem, de most már néhány kép formájában is szemmel láthatóvá teszem. Tudod, olyan velem még soha az életben nem fordult elő, mint a filmeken látható, éppen rémálmukat átélő emberekkel, akik villámgyorsan megébrednek, felpattanak az ágyban, és patakokban folyik róluk a víz, lihegnek, rosszabb esetben az éjszakába üvöltenek félelmükben. Talán ha majd azt álmodom, hogy Kiszel Tünde és Hajdú Péter nagytotálban nyalják-falják egymást előttem, izzadnak és hevesen nyögnek, akkor talán én is minél előbb felriadok - aztán vagy eljutok a mosdóig, vagy az ágyam mellé okádok. Hát fúj. Inkább gyorsan el is hesegetem ezt a perverz gondolatot. Kalandozzunk el inkább a szép álmok határtalan mezsgyéjére.

Az imént beszéltem a rémálmokról. A tudományos - de halandó számára azért még érthető - magyarázatuk ez:

"A rémálom azon paraszomnia alá besorolható folyamatok egyike melynek során az ember gyakran, ismételten riad fel az éjszaka során.

A rémálmokat gyakran az izgatottság, stressz okozza. Ismétlődő, az alvás mély szakaszából való felriadások jellemzik. Általában 10 éves körüli gyermekeknél fordul elő. Ennek az alvási zavarnak a gyakorisága és milyensége szermélyről személyre változik.

Főbb jellemzői - ami megkülönbözteti az "Éjszakai rémület"-tól - hogy felriadás után képesek az emberek emlékezni arra hogy mitől ijedtek meg. Az ember pulzus száma megemelkedik, izzadni kezd és maximum 5 percig tart a folyamat."

Előfordul, hogy olyasmit álmodunk aminek szerintünk az égvilágon nincs semmi értelme - hülyeség, összevisszaság, lehetetlen. Nekem is (és biztos vagyok benne, hogy Neked is) volt már nem egy ilyen álomban részem (részed). Ezek mind a tudatalatti elfolytott vágyai - persze, a való életben talán olyasmi is az eszedbe jutna, hogy mikor éppen a buszt várod a tömött megállóban, és közben olyan hideg, csípős szél fúj hogy már teljesen kipirosodott az arcod, mellette még az eső is szitál, akkor legszívesebben felelmelkednél a földről és tovarepülnél a város fölött. Lehetetlenség, ez tény - hiszen az ember nem tud repülni. Legalábbis a való életben nem. Azonban álmunkban bármi (mondom: bármi!) lehetséges - talán aznap este az álmodban egyszer csak azon kapod magad, hogy kiugrasz a szobád ablakán, és a levegőben szárnyalsz. Bármi lehetséges. A Folytatás után megint láthattok pár nagyon jól sikerült képet, amelyek távoli, álombéli világokat rejtenek a maguk minden szépségével, és rejtélyességével együtt:

Tudod, már hónapok óta rosszul alszom - nálam ez amolyan megszokott már. Lefekszem, próbálok elaludni, de minduntalan csak forgolódom össze-vissza, és a világért sem sikerül. Kivételes napok vannak viszont, amikor engem is utolér az álom - szeretem az olyan napokat. "Az álom képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben. Az álmok létrejöttének oka, módja és az álmok jelentése még nem tisztázott, bár mindig is érdekelte az embereket. Sigmund Freud szerint az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amik miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk." - így a wikipedia.

Az álom lehet földhözragadt, teljesen hétköznapi helyeken játszódó, ugyanakkor távoli világokba elkalauzoló, fantáziadús és meseszerű is. Néha lehet borzongatóan félelmetes, és néha kellemesen megnyugtató is. "A valóságon túl álmok vannak, és mindenki bennük él tovább." Olykor-olykor hihetetlenül valósághűek. Egyszer felkeltem a saját szobámban: vak sötét volt - minden annyira ismerősnek tűnt, és mégsem volt az. Lépteket hallottam odakintről. Súlyos, dobbanó lépteket - egyre csak közelebb, és közelebb a szobámhoz. Megijedtem. Sötét árnyak keringtek a szobában - olyan sötétek voltak, mint az éjszaka, mégis ki lehetett venni a körvonalaikat az éj feketeségében. Aztán egyszer csak megébredtem. A szoba teljesen ugyanaz volt, pont ugyanannyira sötét, és pont ugyanannyira rideg mint az álmomban - csakhogy immár a valóságban jártam, és nem egy képzeletbeli világ elmosódott határán. Képzeljétek el, milyen lehet annak aki egész életében álmodik - nincsen önálló élete, csak az álombéli ami percről-percre változhat. Ismerős, és ismeretlen világokban járhat, és fedezhet fel olyan dolgokat, amelyeket csak az ő elméje képes megérteni. A Folytatás után hoztam nektek egy pár (eredeti méretben lementett) képet, amelyek távoli, álombéli világokat rejtenek, a maguk minden szépségével, és rejtélyességével együtt.

Soha nem értettem mi értelme annak, hogy szarrá romasoppolják az egész fejüket.
Ettől nem fognak szebbnek tűnni...

Kakukktojás is van a képen, illetve a kettő hogy fér össze .. tartalom / techno.

Beküldő: Koviubi