Számomra borzasztó abba belegondolni, hogy egyszer én is megöregszek. Végig nézve ezeket a videókat arra jöttem rá hogy milyen rövid az élet. Úgyhogy mindenki élvezze ki, tegyen le valamit az asztalra és legyen jó ember. 

Sid keddi posztja remekül bemutatott egy olyan embert (Cica Mica), akire nyugodtan ráfoghatjuk: a Facebook-on lakik. Nem vicc, tényleg léteznek ilyen emberek sajnos. Hazamegy a suliból, és már ugrik is fel a Face-re, hogy végre közzétehesse, hogy milyen kurva unalmas, eseménytelen napja volt. 2 órán belül lájkolja mondjuk 4 ember. Fantasztikus. És mivel eltelt már 2 óra, a közzé tevő úgy érzi eljött az ideje annak, hogy megosszon valami frissebbet, valami aktuálisabbat is. Az unalmas suli már mint Facebook megosztás is unalmas tehát, ergo valami éppen aktuális kell – ami tökéletesen lenyomata annak, hogy éppen azon percben mi jár a fejében. Megszületik hát a kiírás: "De a pénteki buli nagyon raj lesz!^^". Köszönjük Emese…

Hogy honnan indult ez az egész Facebook téma, azt most inkább nem fejteném ki – akit nagyon érdekel, az utánakereshet a Google-ban, vagy megnézheti a The Social Network – A közösségi háló c. filmben (amit egyébként a Hetedik/Harcosok klubja rendezője, David Fincher készített). Én csak arra emlékszem, hogy pl. tavaly előtt még egyáltalán nem volt ekkora hype a Facebook körül idehaza, noha amcsi berkekben már akkor is dúlt a mindent megosztani lényegtelen mennyire érdekes mánia. Ma már ott tartunk, hogy az Agyiszint szerkesztői is előszeretettel kutatnak különféle véglények után a Facebook-on, hiszen a Myvip eléggé ellaposodott már, az Iwiw-ről meg én speciel azt sem tudom, hogy létezik-e még, holott nekem is van rajta profilom (de minek?). Ezért összeszedtem néhány dolgot, amik szerintem nem elhanyagolandóak, ha már amúgy is kezd kialakulni ez a Facebook-generáció nevű népcsoport (népbetegség?):

Nem tudom meddig lesz még divat a new-generation emósoknál ez a Pózoljunk fürdőszobában életérzés, de igazán kitalálhatnának már valami újat, mert nemhogy az olvasók, már mi szerkesztők is nagyon unjuk. Pózoljanak (és fotózkodjanak) inkább sötét, ijesztő pincékben. Összeaszott hullával súlyosbított, lepusztult hálószobában. Évek óta üresen álló ipari gyártelepen, avagy elátkozott kerek-erdő közepén. Bárhol, csak a fürdőszobákat felejtsék már el végre ezek a töpörödött törpördögök, mert eret vágok magamon. A továbbiakban hasonlóan bizalomgerjesztő képeket láthattok a fiatalembertől, akinek – ha így folytatja – nemsokára kihullik az összes haja.

Vannak elkeserítő dolgok ebben az életben, de számomra ez rendre leginkább a fiatal generáció (az agymosott, médiazombi fiatalokra gondolok elsősorban). Srácok, annyit változtak a tinik pár év alatt, hogy azt el nem tudjátok képzelni! Persze, aki nyitott szemmel jár az utcán, az tapasztalhatja maga is, hogy miről beszélek/beszéltem már eddig is párszor: a divat, a trendek, a hírnév, a pia, a drogok, és a szex olyannyira a mindennapi élet szórakoztató cikkeivé váltak, hogy én már kurvára nem is csodálkozom azon például, hogy majdnem minden kis tizenéves gádzsi úgy pózol, hogy egy 24 éves, fiatal nő elbújhatna mögöttük. Továbbá azon sem csodálkozom már, hogy az Éljünk a pillanatnak! életérzés ott tombol a fiatalokban, és a féktelen piálás, és egyéjszakás kalandok viszik előrébb őket (de hol az út vége?). Srácok, ez a generáció nem életképes. Kurva nagyot fognak koppanni a legvégén, de jelenleg még azt sem tudják, hogy pontosan kik is ők. Egyáltalán semmi életcéljuk nincsen, és a jövőjük is pontosan olyannyira az átláthatatlan, fátyolszerű homályba vész, mint az egyéniségük. Nekem ne akarja már senki kézzel-lábbal mutogatva bemagyarázni, hogy ő olyan hatalmas nagy egyéniség, mikor úgy öltözködik/pózol, mint az a celeb, akit példaképének tekint. Hiába na, megvetem a new-generation emósokat, és lenézés van, meg rasszistaság – hát, menjenek Dunának.

Amiért megírtam ezt a posztot (és nem az Éden-sziget folytatásán agyaltam inkább, pedig abból is van még hátra 1 befejező rész) az Rettegett Iván barátom hétfői posztja apropóján történt, melyben Hun Divízió olvasónk levelét olvashattátok (Félresiklott Magyarország – Olvasói levél). Volt ott egy gyökér Anonymous kommentelő, aki be-benyögte Fluor Mizu c. slágerének egyes részleteit. Egy olyan posztban, ami megkövetelte a komoly hangvételt, és a normális, értelmes olvasói reakciókat. Erre ő mit csinált? Jött azzal az agybutító, autotune szarral, ami nem titkoltan az ő személyes kedvence (lefogadom, hogy odahaza Fluor Tomira recskázik titokban). Hát magyar az ilyen? Nem az. Hiszen leszarja a hazánkban uralkodó állapotokat, nagy ívben tesz mindenre, és inkább beírogatja a marhaságait, mert azt hiszi, hogy ez vicces. Hát, pedig nagyon nem az – ha nem egy 7 éves értelmi szintjén álló, aggszűz kis kocka lenne, akkor megértette volna. De nem, ő inkább saját magát járatta le. Sajnos anonimként szólt hozzá, pedig ha regisztrálva lett volna, akkor láthattuk volna az e-mail címét, és már itt virítana róla egy remek kis poszt. Hun Divízió levele ugye sok pontban érintette a cigányságot, és tagadhatatlan, hogy hazánkban a cigánybűnözés az egyik legnagyobb probléma. Viszont úgy látszik a droid Anonymousnak ez sem nagy probléma, hiszen ő vígan elpoénkodott a Mizu bizonyos soraival. Mondjátok rám, hogy gonosz vagyok, de én azt kívánom neki, hogy 10 jól megtermett, tagbaszakadt kancigány verje össze, majd köpje le (csak hogy érezze a törődést), miután minden értéket elvettek tőle. Talán akkor majd kicsit átértékeli a dolgokat.

Pofám leszakad, hogy manapság mennyire elfajult a fiatalabb generáció, és bár még én is csak a 20-as éveim elején járok, rendre fel tudom idegesíteni magamat például egy fekete csőnaciban flangáló, festett körmű, vasággyal együtt is csupán 40 kilót nyomó tizenévestől.

Ez is egy remek példány az ilyesmire. Tipikusan olyan feje van ennek is, amit csak ütni lehet – megérteni nem. A rózsaszín póló egy fiúnál valóban előnyös (ha mindenáron azt akarja, hogy kételkedjenek a nemi beállítottságát illetően), és a sovány test, a hozzárendelt mimóza magatartással pont megfelelő lesz majd, mikor két jól megtermett kancigány kéri tőle nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakkal az okostelefonját. Lapozzunk.

Üdv, srácok!

Talán néhányan nem értik, hogy miért nincsen ma Éden-szigetes poszt. Nos, nekik elmondanám, hogy nyugalom, jövő héten folytatódik a sorozat, azonban most más dolgokról szeretnék értekezni. A poszt maga sajnos elég búval baszott, de megpróbáltam legalább tavaszi, vidám képeket találni hozzá, hiszen még senki sem köszöntötte itt a szerelem évszakát.

Kedves olvasónkkal, HAGYMAFÁVAL (és Kocsonya barátommal is) már nem egyszer értekeztünk a témát illetően, de tény, ami tény: borzasztó pocsék állapotok uralkodnak manapság a világban, és persze hazánkban is. Olyan szinten korrupt az egész rendszer, és olyan szinten teríti be a tisztességes embert nyakig a szar, hogy az már egyszerűen vicces. Magyarországon az átlagéletkor siralmas (a ranglistán a 27. helyen állunk, csak a három balti ország, valamint Románia, Bulgária, Ukrajna és Oroszország van rosszabb helyzetben). Az emberek élete kilátástalan, és nem is annyira meglepő adat, hogy nagyon sokan követnek el öngyilkosságot évente (egy nap alatt átlagosan hat-hét ember végez magával Magyarországon). Talán sokan jobb létet vártak a kormányváltás után, de attól még, hogy Orbán Viktorci került az élre, egy forinttal sem lett olcsóbb a kenyér. Fletó (fene a pofájába) megmondta anno, hogy el lehet innen menni – na, igen. El lehet menni. Ne is csodálkozzunk azon, ha sok fiatal külföldön próbál szerencsét, mert itt tisztán látja, hogy nem tudja kamatoztatni azt a tudást, amit kemény tanulással megszerzett az évek során. Külföldön pedig nem azt kérdezik tőled, hogy milyen papírod van, hanem azt, hogy mit tudsz.

HAGYMAFÁVAL mindketten ugyanabban a városban élünk, méghozzá Budapesten. Naponta látjuk a töménytelen szart az utcán (ez olykor szó szerint is értendő, mert például néhányan összetévesztik az aluljárót a nyilvános wc-vel), és bizony ez rendre elkeserít minket. De elfojtjuk a dühünket, mert ez van…úgysem tudunk mit tenni. Úgysem tudunk változtatni a dolgokon. Hiszen nem vagyunk mi nagy emberek. Teljesen átlagos fiatal srácok vagyunk, és akár kiállhatnánk a Parlament elé is, hangosan tiltakozni a rendszer ellen, akkor sem történne semmi eget rengető változás. "Apu ökölbe szorult keze vagyok" – hallhattuk a mára már klasszikus idézetet a Harcosok Klubja című David Fincher filmben. Nem mondom, néha velem is előfordul, hogy meglátok az utcán olyan arcokat, hogy ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben odalépnék hozzá, egy atyai pofon kíséretében, hogy szálljon már le végre a magas lóról, és nézzen szét maga körül. És ezzel a hosszú bevezetővel már el is érkeztünk jelen poszt központi témájához: a mai fiatalokhoz. Már napi szinten látok new-generation emósokat, pedig jobbára csak hétvégente utazom sokat, a barátnőm végett. Elbaszott fiatalok ők, akik beálltak a sorba, hogy majd igazi egyéniségekké válhatnak, és megmutathatják a világnak, hogy milyen egyediek is valójában. Két helyen is hibádzik eme tévhit: 1.: 10-ből 9 new-generation emós ugyanazokat a beállásokat (kéz a száj előtt/ujjakkal szív formázása/rogyasztott lábak), beállításokat (felülről fényképezés/kiretusált képek), helyszíneket (fürdőszoba/bevásárlóközpont/vonatsín), és ruhadarabokat (kapucnis pulcsi/Converse cipő) használja mint a többi társa. Ezáltal már bukták is, miszerint ők a valódi egyéniségek, mi meg a szürke kisegerek. Ha az egyikőjük a megszokott terep (mondjuk fürdőszoba-tükör) helyett a Budai várban fotózkodna, akkor már ki is lógna a sorból. 2.: a világ már egyáltalán nem kíváncsi rájuk. Pár éve még eszeveszetten futott ez az egész emó-őrület (köszönhetően a Tokio Hotelnek, avagy nálunk a No Thanx, és az Anti fitness club sajátos befolyásának), de szép lassan kezd eltűnni, kimenni a divatból az egész. Elképzelhető, hogy ezek után végre normális lesz a fiatal generáció?

Idejét sem tudom már, hogy mikor jelentkeztem utoljára régen megszokott, new-generation emósokat fikázó poszttal, de mivel megbeszéltük Sid-el, hogy a blog visszatér a gyökerekhez (ezt lehet szó szerint is érteni, hiszen nagyobb hangsúlyt kapnak ezek után a már említett new-generation idióták, és a mindig kanos rajshávók/rajbabák), ezért én is rendre jelentkezem majd a már jól ismert, gúnyos hangvételű posztokkal. Lábjegyzet, hogy már jó ideje rendbe jött minden a magánéletemben is, úgyhogy semmi sem veheti el a kedvem ezek után a posztolástól (persze mindez mellett még ott a suli is, a barátnőm is, nameg nemsokára nyelvvizsga, de pont az Agyiszintre nekem mindig is jutott, és jut is időm). Ennyit elöljáróban, lássuk végre, kiről is szól majd a poszt:

Igen, róla. Ez a kép amúgy a profilképe is, csak hogy mindenki láthassa, hogy ő mekkora egy shukár csávó, hogy már nagyban bagózik, de ha a boltban egymaga kérné a cigit, valószínűleg az eladó egy félkilós rozskenyérrel baszná pofán. Mielőtt tovább mennénk, szeretném megköszönni a segítséget Krayero-nak, aki sokat segít nekem, és ő küldte a főszereplő egyed (a neméről ezen képek alapján nem tudok nyilatkozni, de azt hiszem bármikor elmehetne egy Resident Evil fimbe, díszítő háttérelemnek az üveg burába, egy laboratóriumos snitthez) adatlapját is. Köszönöm neki. Maxi Respect, ahogy Ali G mondaná. Folytassuk:

Sziasztok!

Jó pár hónap terméke ez a levél. Nem régiben találtam Rátok, miközben keresgéltem, hogy egyedül vagyok-e a bánatommal. Fiatal vagyok ugyan (mivel utánanéztek ki küldi a levelet úgyis megtudjátok), de mivel édesanya is, így bánt jó pár dolog. Az utcán gyerekkel sétálva, oldalatokat böngészve rengetek olyan fiatalt, már-már gyereket (mert 12évesen igen is gyerek) látod, akik láttán elborzadok és félelem ül a szívembe...vajon az én kislányom is ilyen lesz? Mindent megteszek, hogy ne. A létező összes figyelmet, szeretetet megkapja...és az én gyenge lelkem nem is tudja ezt másképp elképzelni. De talán még sincs így, hisz ha mindent megkap egy gyerek amire VALÓBAN szüksége van, nem lehet ennyire elfajulva. Nem célom az önfényezés, csupán válaszokat keresek a kérdéseimre... Hogy tudja egy anya, aki tényleg anya elviselni, ha a fia feketére (vagy teljesen mindegy milyen színűre) festi a körmét, vastagon van rajta a smink és egy másik fiúval csókolózik? Milyen apa az, szívesen látja így a fiát, vagy csak szimplán nem érdekli? Milyen szülők azok akik 13-14 éves gyereküket elengedik az éjszakába, tudván, hogy inni, dohányozni esetleg drogozni fognak? Minek kell még történnie, hogy a szülők szeme is felnyíljon és lássák, hogy csemetéjük, az életük értelme tanulás helyett VIVA TV-vel és SP-vel barmolja el az életét...anya vagyok, feleség,háziasszony. És igen mellette tanulok is. Össze tudom egyeztetni...akkor Ők sokan? Miért nem lehet összeegyeztetni az ízlésüket, irányzatukat, egyéniségüket a tanulással? Hiszen nekik még más dolguk sincs...mikor egy gyermek megszületik és az édesanyja először a kezébe foghatja, üdvözli és már az kering a fejében, hogy a gyermeke sikeres egészséges felnőtt legyen...mert ez minden egészséges anya álma. Amikor a lányomra nézek egy angyalt látok. Még picike (1éves) ártatlan és tiszta...és ilyenkor elfog a félelem, hogy Belőle vajon mi lesz? Csak remélni tudom, hogy amit a párommal tudunk Neki adni, értékek, becsület, tisztesség, elég lesz ahhoz, hogy egészséges gondolkodású fiatal felnőtté cseperedjen...

Köszönöm, hogy elolvastátok és elnézéseteket kérem, hogy hosszú lett.

Üdvözlettel: ****** Boglárka

Bocsi Sid, hogy átpakoltam a posztodat, de gondoltam ne csak mindig a rajok legyenek már, kell ide még new generation-emós is bőven. Érdekes képek következnek most - nagyon érdekesek. Az a baj, hogy ha könnyen befolyásolható, 18 év alatti tini vagy, akkor az olyan szennyek, amik a Bravo-ból, az IM-ből, vagy a VivaTV-ből áradnak feléd, hamar megfertőzhetnek. Sok az elbaszott fiatal manapság, tudjátok jól ti is, hiszen naponta kerül fel egy-egy ide, a blogra. Elég hogyha nyitott szemmel jártok az utcán is - láthattok ott eleget. Mikor én voltam fiatal (nem volt az olyan régen), még teljesen más volt minden. Tudjátok mit? Inkább szemléljétek meg előbb a képeket, aztán majd utána kesergek nektek, hogy miért mondtam ezt.

Nemrég kaptuk ezt a Folytatás után elolvasható levelet, egy - mára már - volt emótól. Nem egy összehányt, pár soros iromány, látszik hogy a beküldő nem 2 perc alatt dobta össze, ezért gondoltam, hogy bőven helyet kaphatna az oldalon. Nemegyszer hangoztattam már a véleményemet erről a stílusról az oldal keretein belül - nem akarom válasz gyanánt újból magamat ismételni, akit bővebben érdekel, az elolvashatja a véleményemet Roland levelénél. Érdekes mindenesetre az, hogy mivé fajult ez a "stílus" - ma már a média a meghatározója, a fiatalok a tv-ből merítik az ötleteket, hogy mely ruhákkal, sminkekkel, kiegészítőkkel nézhetnek ki a legtrendibben. Arról meg természetesen magasról szarnak, hogy az ilyen öltözködéssel még a fiúk is rendre úgy festenek, mint a lányok - eltorzult, média-generálta világ ez sajnos, és ez ellen bizony nem sokat tehetünk. Újból csak azt tudom mondani: akiket ma emó címszó alatt tekinthettek meg az iskolákban, aluljárókban, játszótereken, utcákon, stb., azoknak már majdnem teljesen bizonyos, hogy fingja sincs a 80'-as évek végén kialakult emó stílusról. A nagy lófaszt. Tokio Hotel, Anti Fitness Club, meg No Thanx (bocs, ha valamit kihagytam - nem vagyok szakértő): ma már ezek jelölik ki számukra az utat. Láthattátok már azt is, hogy nem lehet elég korán kezdeni (példa a közelmúltból ITT - ehhez kapcsolódó poszt pedig EMITT), és sajnos ma már egyre több fiatal válik emóvá csak azért, mert a suliban látja/tapasztalja hogy sokaknak bejön ez a stílus.

Emlékszem, hogy sokan, sokszor emlegettük itt egy-egy "egyéniség" képeit látva, hogy "ugyan, majdcsak kinövi egyszer!". Ez így van - teljesen ki lehet nőni belőle, csak akarni kell. Én személy szerint még soha az életben nem láttam például egy 40-es éveiben járó, erősen kopaszodó, borostás, piercing-es emót sem. A tinik hóbortja ez az egész, és itt megintcsak a parasztvakító médiát tudom felhozni tettesként: ugyan mennyiben lennének gyökeresen mások a mai fiatalok, ha a 20. század elején egészen másképp alakulnak a dolgok, és sosem találják fel a televíziót? Csak részben - hiszen attól még az internet is hódít világszerte. Remek megoldás, ha valaki minél előbb ráeszmél arra a tényre, hogy az az emó stílus, ami ma a fiatalok körében terjed, egy hatalmas nagy baromság - nem az életérzés számít már, hiszen teljes mértékben divattá vált az egész. Node, nem akarom tovább húzni az időt, hiszen biztosan sokakat érdekel már maga a levél - a Folytatás után már olvashatjátok is:

2 x 20 év múlva...