Üdv, srácok!

Talán néhányan nem értik, hogy miért nincsen ma Éden-szigetes poszt. Nos, nekik elmondanám, hogy nyugalom, jövő héten folytatódik a sorozat, azonban most más dolgokról szeretnék értekezni. A poszt maga sajnos elég búval baszott, de megpróbáltam legalább tavaszi, vidám képeket találni hozzá, hiszen még senki sem köszöntötte itt a szerelem évszakát.

Kedves olvasónkkal, HAGYMAFÁVAL (és Kocsonya barátommal is) már nem egyszer értekeztünk a témát illetően, de tény, ami tény: borzasztó pocsék állapotok uralkodnak manapság a világban, és persze hazánkban is. Olyan szinten korrupt az egész rendszer, és olyan szinten teríti be a tisztességes embert nyakig a szar, hogy az már egyszerűen vicces. Magyarországon az átlagéletkor siralmas (a ranglistán a 27. helyen állunk, csak a három balti ország, valamint Románia, Bulgária, Ukrajna és Oroszország van rosszabb helyzetben). Az emberek élete kilátástalan, és nem is annyira meglepő adat, hogy nagyon sokan követnek el öngyilkosságot évente (egy nap alatt átlagosan hat-hét ember végez magával Magyarországon). Talán sokan jobb létet vártak a kormányváltás után, de attól még, hogy Orbán Viktorci került az élre, egy forinttal sem lett olcsóbb a kenyér. Fletó (fene a pofájába) megmondta anno, hogy el lehet innen menni – na, igen. El lehet menni. Ne is csodálkozzunk azon, ha sok fiatal külföldön próbál szerencsét, mert itt tisztán látja, hogy nem tudja kamatoztatni azt a tudást, amit kemény tanulással megszerzett az évek során. Külföldön pedig nem azt kérdezik tőled, hogy milyen papírod van, hanem azt, hogy mit tudsz.

HAGYMAFÁVAL mindketten ugyanabban a városban élünk, méghozzá Budapesten. Naponta látjuk a töménytelen szart az utcán (ez olykor szó szerint is értendő, mert például néhányan összetévesztik az aluljárót a nyilvános wc-vel), és bizony ez rendre elkeserít minket. De elfojtjuk a dühünket, mert ez van…úgysem tudunk mit tenni. Úgysem tudunk változtatni a dolgokon. Hiszen nem vagyunk mi nagy emberek. Teljesen átlagos fiatal srácok vagyunk, és akár kiállhatnánk a Parlament elé is, hangosan tiltakozni a rendszer ellen, akkor sem történne semmi eget rengető változás. "Apu ökölbe szorult keze vagyok" – hallhattuk a mára már klasszikus idézetet a Harcosok Klubja című David Fincher filmben. Nem mondom, néha velem is előfordul, hogy meglátok az utcán olyan arcokat, hogy ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben odalépnék hozzá, egy atyai pofon kíséretében, hogy szálljon már le végre a magas lóról, és nézzen szét maga körül. És ezzel a hosszú bevezetővel már el is érkeztünk jelen poszt központi témájához: a mai fiatalokhoz. Már napi szinten látok new-generation emósokat, pedig jobbára csak hétvégente utazom sokat, a barátnőm végett. Elbaszott fiatalok ők, akik beálltak a sorba, hogy majd igazi egyéniségekké válhatnak, és megmutathatják a világnak, hogy milyen egyediek is valójában. Két helyen is hibádzik eme tévhit: 1.: 10-ből 9 new-generation emós ugyanazokat a beállásokat (kéz a száj előtt/ujjakkal szív formázása/rogyasztott lábak), beállításokat (felülről fényképezés/kiretusált képek), helyszíneket (fürdőszoba/bevásárlóközpont/vonatsín), és ruhadarabokat (kapucnis pulcsi/Converse cipő) használja mint a többi társa. Ezáltal már bukták is, miszerint ők a valódi egyéniségek, mi meg a szürke kisegerek. Ha az egyikőjük a megszokott terep (mondjuk fürdőszoba-tükör) helyett a Budai várban fotózkodna, akkor már ki is lógna a sorból. 2.: a világ már egyáltalán nem kíváncsi rájuk. Pár éve még eszeveszetten futott ez az egész emó-őrület (köszönhetően a Tokio Hotelnek, avagy nálunk a No Thanx, és az Anti fitness club sajátos befolyásának), de szép lassan kezd eltűnni, kimenni a divatból az egész. Elképzelhető, hogy ezek után végre normális lesz a fiatal generáció?

Aligha. Mert trendek mindig jönnek. Újabbnál újabbak. A Viva TV sem fog megszűnni soha, mert az agybutító, tömény szart leadó adókra mindig is nagy volt a kereslet (ott van például a TV2…még ma is megmosolyogjuk néha a Puzsér Róbert-es kora reggeli adást, amelyben a Batman: Arkham City című videojáték előzetesét állították be úgy, mintha az új Christopher Nolan film trailere volna – FAIL). Sajnos erre van igény, ez kell (kell?) a magyarnak. Nem most írok a médiáról először, és semmiképp sem utoljára. Szégyen, nem szégyen, de ma már abból is meg lehet élni Magyarországon, ha valaki celebnek áll. "Cso-cso-cso-csokifasz!" élő adásban, és a sok hülye vígan röhög. "Mi a neve hazánk fővárosának? Bu-Bu-Bu-Bukarest!" És a sok hülye vígan röhög. "Hogy hívják Gáspár Győzike legkisebb lányát? Őőő…húú…Evelinke! Ja, nem mert az a nagyobbik, bocsánat! Akkor Virág! Virág, igen, Virág!" És a sok hülye vígan röhög, és felállva tapsol. Pedig célszerűbb lenne inkább sírni basszátok meg, mert ha így élünk tovább, még a térképről is el fogunk tűnni. Pardon, kicsit eltértem a tárgytól. Én amondó vagyok, hogy a Club Rotation egy remek látlelet a mai fiatalokról: nulla zenei érzékkel megáldott dj-k keverik a tucc-tucc foshalmazt, amire extázisban (partydrogot valaki?) vonaglik a sok félrészeg, szétszívott, beállt fiatal. Akad köztük minden fajta: fehér, fekete, közepesen átsült…de ha tovább ragozom, mindjárt beállít FannáBrutalitiy, hogy újra felütötte a fejét a rasszistaság az oldalon. Aztán meg mi leszünk megbaszva, mert a kedves apuka a rendőrfőnök, a kedves anyuka egy személyben az egész bíróság, a nagybácsi meg nyugalmazott KGB-ügynök, aki ugyanolyan gyorsan öl, mint amilyen gyorsan a fenyegető levél 12 éves, GTA-n nevelkedett írója eldönti egy leszbikus pornókép láttán, hogy kiverje-e rá. Érdemes visszakeresnetek, hogy milyen fenyegető levelek jöttek eddig hozzánk. Garantáltan röhögni fogtuk rajtuk. Most pedig egy kicsit más vizekre eveznék:

Két -féle nő létezik: a rendes, meg a kurva. Lehet dobálni a köveket, de ez az igazság. A rendes nő ritka, mint a fehér holló. Ha megtalálod, többé sosem engeded el (ha csak nem vagy egy emeletes nagy fasz), mert hozzá hasonlót életed végéig kereshetsz, akkor sem fogsz találni. Kurvát viszont lényegesen könnyebb találni, mert kis túlzással szinte minden második bokorban akad egy. Gyűjtőhelyeik a felkapottabb, elit(nek szánt) diszkók, ahol be sem kell dobnod magad, bőven elég, ha meghívod néhány italra, és tulajdonképpen már félig be is jutottál a bugyijába. És ezért volt néhány nőkkel kapcsolatos dologban igaza Századosnak (ő merre van amúgy?), mert tökéletesen látja a mai helyzetet: 13-14 éves kislányok már sminkelik, és festik magukat – az alkohollal, és a cigivel kacérkodnak, és – bár anyuci erről mit sem tud – bizony már férfi nemi szervet is láttak, igen közelről. Rosszabb esetben már át is estek a tűzkeresztségen. Még rosszabb esetben már a létező összes pózt kipróbálták. Legrosszabb esetben pedig idő előtt estek teherbe. "Az én lányom soha! Az én lányom soha!" – vagdalkozik a lány anyukája. "Az én fiam még annyira se! Az én fiam még annyira se!" – vág vissza neki a fiú anyukája. Napestig folytathatnák felváltva, de ha megtörtént a dolog, akkor megtörtént a dolog. A fiú kap két nagy atyai pofont, és közutálat tárgya lesz a lány családjában – a lány viszont a két nagy pofont leszámítva egészen más dolgot kap: egy beutalót abortuszra. "Sssss! Ezt soha senkinek nem mondhatjátok el, megértettétek?!" – szégyenkezik az anyuka, aki végképp nem akarja, hogy ilyen szörnyű titkok derüljenek ki a jó nevű családjáról. A baba megtartása lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Nincs más megoldás. És a lány elindul a kórházba. Kérdem én: megért ennyit néhány kéjmámorban, izzadságban, előváladékban, punci-nedvben, és sperma, s izzadság-szagban töltött perc a fiú, és a lány között? Nem hinném.

Nos, az élet nehéz, és cseppet sem lehet könnyelműen, félvállról venni. Szánom azokat a fiatalokat, akik beleszülettek a jólétbe, világ életükben fényesre volt nyalva a seggük, és megkaptak mindent, amit elsőre megkívántak. Az életnek esélye sem volt megkeményíteni őket, ezért szartak is rá magasról. Csakhogy az igaz, nagybetűs Élet akkor kezdődik igazán, miután otthagyjuk a kötelező(nek szánt) iskolát, és a saját lábunkon próbálunk megállni. Anyuci, és apuci nem foghatja örökké a kicsi fia/lánya kezét, mert ez nem így megy. Egyedül kell érvényesülni az életben, és ha végignézek néhány fiatalon (csak úgy random, mondjuk a buszon), akkor komoly kétségeim támadnak. Kétségek afelől, hogy nekik valaha is sikerül majd érvényesülniük, és vihetik valamire egyedül az életben. Ez a Szarunk bele a világba, inkább csak a pillanatnak élünk! elég elterjedt nézet, azonban ebből nem lehet megélni. Anyuci bevásárol, és eléjük tolja a meleg vacsorát, de mi lesz, ha anyuci már nem lesz többé? Akkor éhen halnak? Sajnos túlságosan elkényelmesedett ez a generáció: anélkül is beszélhetünk távoli ismerőseinkkel, hogy felhívnánk őket (MSN/Skype). Anélkül is megtudjuk, hogy ki hol lesz/mit csinál/mit szeret, hogy beszélnénk velük (Facebook). És hosszasan folytathatnám még a sort tovább. Ez a 21. század, és ez a jövő is. Borús kilátások tudom, de én inkább itt teszek egy pontot, és lemegyek a parkba sétálni, mert tavasz van, és remek idő.