'estét mindenkinek!

Éppen azon bosszankodtam, hogy milyen kár, hogy eladtam a birkáimat meg a kétcsillagos angol pulykámat mivel november 5-én mégsem szűnt meg a Facebook, mert a híres Anonymous hackercsoport nyilván sörözős Counter Strike LAN-partyt tartott, vagy jól betéptek és egymást dobálták leértékelt TDK cédékkel meg ingyenes Lay's termékmintákkal – de amíg ezen méláztam, gondoltam körülnézek már az internet legrejtettebb zugaiban, hogy mégis mi a fene maga az emo stílus egy emós szerint, hiszen nap mint nap jönnek ide ilyen újgenerációs, divatbuzi pózer köcsögök akik talán még Istent is lecsöveseznék ha elébük állna. Sokszor mosolygok azon, amikor ezek a 13-14-15-16 éves droidok megbombáznak minket olyan kommentekkel amikben kifejtik, hogy mi vagyunk a csicskák amiért nem tudjuk, hogy mijazazemó és különben is, bújjunk el de nagyon gyorsan mert szürke kisegerek nem érthetik meg azt a fajta világszemléletet és életfelfogást amelyet ők előszeretettel alkalmaznak. Namost ez egy kurva nagy faszság, de az elejétől a végéig úgy ahogy van. Köbö olyan ez a kortársbeszéd a stílus mellett mintha én a Tankcsapda együttes albumait kezdeném el kivesézni úgy, hogy az életben eddig jó ha összesen 3 Tankcsapda számot hallottam. De ugyanígy szórhatnám a szavakat akármelyik zenei stílusról is amikhez közöm sincs. Mert bármilyen meglepő is, az ide tévedő, magukat emósoknak nevező egyéneknek a 90%-a azt sem tudja, hogy ez a stílus már a 80-as években is létezett és koránt sem azt jelentette, hogy a közösségi oldalakon minél több ismeretlent jelizünk be, hülyén öltözködünk, felsőbbrendűnek érezzük magunkat másoknál és mindent w-vel írunk meg h-val toldjuk meg mert az úgy trendi. Szóval amint éppen nagyban keresgéltem, rábukkantam egy blogra amelyben valami veréb leírja a véleményét magáról a stílusról, néhány al-változatáról és megvan a sajátos véleménye a pózerekről is. Álljon előbb itt az ő személyes eszmefuttatása, aztán majd a poszt végén néhány sorral kiegészíteném én is az olyan divatmajmok számára mint Endi Sixx Alex, Fanná Brutality, Hannah Paranoid, Whatisthegirl, Kirjuh Zero, Hoolie Scene, Alex Scene, Fercsi Diamond, vagy Roolie Dawid Scene nameg a többiek (bocs de most csak pár oldallal lapoztam vissza). Mi az az emo? Erre a kérdésre már másfél éve keressük a választ. Hát, most megadja nekünk egy vasággyal együtt is csupán 40 kilós egyén, aki igazi szakértő a témában.

Na, ezek a srácok aztán nagyon kemények. Adva van 3 tag akik azt hiszik tökös rockzenét nyomathatnak a honi tiniknek/gyermek lelkű felnőtteknek de én már most megmondom, hogy ezek az arcok a saját kardjukba fognak dőlni, ugyanis amit csinálnak az csak távolról rock és semmiképp sem zene. A NoALibi zenekar 2 éve még sehol sem volt (maximum a kedves szüleik csodálhatták őket egy-egy kertvégi koncert alkalmával) azonban előtörtek az ismeretlenség homályából és mint tudjuk a mocsok média bekebelez minden lehetséges sztárjelöltet, így a NoALibi-s srácok sem kerülhették el végzetüket: a VivaTV-n agyon hypeolt, tini-kedvenceknek beállított zenekarrá avanzsálódtak. Érdemleges információt a neten – közelebbről a Facebookon – csupán ennyit találni róluk:

"Simon Kolosnak az volt az álma, hogy egyszer híres zenész lesz… ugyanígy Hámos Bencének, aki már gyerekkorában eltervezte, hogy híres dobos válik belőle, még nem sejtették, hogy ez egyszer megvalósulhat… A hosszú történet, 2007- ben vette kezdetét, egy nyári táborban, amikor Kolos és Bence megismerték egymást. Elég hamar jó viszony alakult ki köztük és kiderült, hogy a zenei ízlésük is hasonló. Bence már régóta dobolt és Kolossal eltervezték, hogy egyszer egy bandában fognak játszani. Kolos csak ezek után kezdte el tépni a gitár húrjait. Kapcsolatuk a tábor végeztével csaknem megszakadt.

Eltelt egy év és a következő tábor alkalmával találkoztak ismét. Az érdeklődésük újra lángolni kezdett a közös zenélés iránt, mivel Kolos már egész jól gitározott. A táborban megalkották első közös számukat, amit elő is adtak sikeresen. Ám a nyaralás végeztével ismét elszakadtak egymástól, de immár jó barátokként. Majd csaknem egy fél év elteltével Kolosnak az az ötlete támadt, hogy össze kéne jönni zenélni. Bencével néha-néha találkoztak zenéltek, és erős barátságukat ápolták, már csaknem legjobb barátok voltak. 2009 közepe fele, Kolos azzal az ötlettel állt elő, hogy vegyék fel egyik saját számukat. Itt volt a bökkenő: Ki a Basszusgitáros?

Szerencsére Bencének az egyik osztálytársa Vádi már régóta basszusgitározott, így Kolos és Bence megkérte, hogy segítsen. Vádi szívesen beleegyezett. A próbák során egyre jobb viszonyba került Vádi a másik két fiúval, és hamar megalkották a Csak Egy Perc… című számot. Kolos énekelt, és dalszöveget írt, a zenét meg közös erővel csiszolták. (Szobonya Levente, vendégzenészként közreműködött gitárosként) Elballagtak a stúdióba és izgulva, félve, reménykedve várták, hogy mi következik..."

Elindult a zeneajánló rovatunk, és már több albumot is bemutattunk nektek Perox, és Szögi kollégákkal egyetemben. Kicsit visszaveszem ezeknek a posztoknak a sokaságát, hiszen elvégre mégsem zeneajánló blog vagyunk, viszont nem fog eltelni úgy hét, hogy ne legyen zeneajánló – ezt megígérhetem. A következő levelet kedves olvasónk, Lucy in the Sky with Diamonds küldte be nekünk, és nagy általánosságban a zenét veszi alapul. Olvassátok csak:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. A felesége meghalt, maga után hagyva nyolc éhes, pici szájat. A szegény ember nap mint nap fát vágott, hogy gyermekeit el tudja tartani. Szomszédjában egy gazdag ember lakott, számtalan állat, sok hold föld és cseléd egyedüli uraként. A szegény embernek egyetlen kakaskája volt. Egy nap a gazdag ember meglátta, hogy a szomszédja kakasa az ő udvarába jár át gabonát csipegetni- no meg kergetni a tyúkokat. Több se kellett a rátarti gazdának, nagy dérel-dúrral átment a szegény emberhez, és megmondta neki, ha mégegyszer meglátja a nyeszlett kiskakast az udvarán, ő bizony agyoncsapja. A szegény ember tanakodni kezdett, félt jómódú szomszédjától, és emígy töprengett: "Nem jó ez sehogy sem. Ha levágom a kakast, megfőzöm a gyerekeknek, annyira ízleni fog nekik, hogy utána nem eszik meg a hamuban sült pogácsát. Mit tegyek? Elviszem az igazságos Mátyás királynak!"
Ki ne ismerné ezt a kedves gyerekmesét, ami a furfang és a józan paraszti ész diadalát meséli el a pénz felett? Nem mesélek tovább, mert a lényeg már megvan.
Modern otthon, napjainkban. Hazamegy a tini, bekapcsolja a rádiót, be a kaját a mikróba (nem, nem mikroba, mikrohullámú sütő), ebédel és szól a zene. Nem is biztos, hogy figyel rá, de valami mégis szól. Apu, anyu dolgozik, kocsiban, irodában, fodrásznál, szórakozóhelyen szól a zene. Hallgatod?
Mert ugye ez a nem mindegy.

Nap mint nap körül vagy véve hangokkal. Autók, buszok, emberek, állatok, gépek mindenhol. Vegyünk egy átlagos példát, mész az utcán. A legtöbb embert zavarja az utcazaj, és zenét hallgat közben. Emlékek, nagy történetek, szerelmek, koncertek, vagy csak a puszta hangulat és a szöveg miatt. Ami érdekes, az a zene forrása, és most nem a letöltésekről szeretnék papolni. Hallasz egy dalt a rádióban, és tetszik. Hallod megint. Megmarad pár sor, rákeresel, megvan, előadó, többi lemez, hol lesz koncert, ugye megyünk, beugró, sör, tánc, de jól vagyok. Élmény.
Ami tetszik, annak nem vonjuk kétségbe a forrását. Egyszerű példa: tetszik egy fiú/lány (opcionális). Mindenki azt mondja róla, "csak megdug minden csajt, és érzéketlen"/"ócska ribanc". De neked tetszik, ez érdekel, lefoglal, és nem akarsz tudomást venni a többiek óvatos intelmeiről, mert "biztosan nem igaz, csak kitalálta valaki".
Valahogy így van a zenével is.

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de mostanában nagy divat lett az igénytelenség. A fiatalok minden szart összehallgatnak, mert menő, mert mindenki ezt hallgatja ("… de én sokkal régebb óta ismerem, mint a … rádió elkezdte volna játszani!" Aha, persze.) és közben fröcsögnek, hogy ők a nagy Egyéniségek (és akkor az emósokról még nem is szóltam, boldogságos Szűzanyám…). Van nekünk Class meg Neo FM-ünk, van egy elbutuló mr2-nk, nagy vonalakban tekintve. Statisztikai adatok alapján a közösségi zenei szféra és a populáris zene jelentős részét lefogják. Egy átlagos hallgató ebből kapja az impulzusokat, és be is éri vele. Lusta arra, hogy utána nézzen a dolgoknak. Koncerteken meg elég neki a show, a színpadkép, ez az, éljen a playback, a három akkord, a fél oktáv, az egy-egy. Mert az az önkifejezés neki. Nekem ebből annyi jön le, hogy az emberünk végtelenül sekélyes. (Persze lehet szeretni a minimalt, de amellé kell más is, én is falnak mennék tőle.)
Mi a helyzet a többi zenével, amit nem játszanak a rádiók?
Ha lesz igény rá, szó lesz erről is.

Zeneiparban dolgozom, aki nem ért hozzá, ne szóljon bele. És még valami: az igénytelenség nem egyenlő azzal, hogy nem azt szereti, amit én. A jó metálzenészek előtt földög hajolok, mert a büdös életben nem tudnék úgy játszani. De két üveg hashajtó, némi hánytatás, smink és hajfesték, és sok magyar 'popsztárt' leköröznék. A tátogást nem kell sokáig tanulni. De gerincet növeszteni nem lehet két hét alatt.

Sziasztok!

Jó pár hónap terméke ez a levél. Nem régiben találtam Rátok, miközben keresgéltem, hogy egyedül vagyok-e a bánatommal. Fiatal vagyok ugyan (mivel utánanéztek ki küldi a levelet úgyis megtudjátok), de mivel édesanya is, így bánt jó pár dolog. Az utcán gyerekkel sétálva, oldalatokat böngészve rengetek olyan fiatalt, már-már gyereket (mert 12évesen igen is gyerek) látod, akik láttán elborzadok és félelem ül a szívembe...vajon az én kislányom is ilyen lesz? Mindent megteszek, hogy ne. A létező összes figyelmet, szeretetet megkapja...és az én gyenge lelkem nem is tudja ezt másképp elképzelni. De talán még sincs így, hisz ha mindent megkap egy gyerek amire VALÓBAN szüksége van, nem lehet ennyire elfajulva. Nem célom az önfényezés, csupán válaszokat keresek a kérdéseimre... Hogy tudja egy anya, aki tényleg anya elviselni, ha a fia feketére (vagy teljesen mindegy milyen színűre) festi a körmét, vastagon van rajta a smink és egy másik fiúval csókolózik? Milyen apa az, szívesen látja így a fiát, vagy csak szimplán nem érdekli? Milyen szülők azok akik 13-14 éves gyereküket elengedik az éjszakába, tudván, hogy inni, dohányozni esetleg drogozni fognak? Minek kell még történnie, hogy a szülők szeme is felnyíljon és lássák, hogy csemetéjük, az életük értelme tanulás helyett VIVA TV-vel és SP-vel barmolja el az életét...anya vagyok, feleség,háziasszony. És igen mellette tanulok is. Össze tudom egyeztetni...akkor Ők sokan? Miért nem lehet összeegyeztetni az ízlésüket, irányzatukat, egyéniségüket a tanulással? Hiszen nekik még más dolguk sincs...mikor egy gyermek megszületik és az édesanyja először a kezébe foghatja, üdvözli és már az kering a fejében, hogy a gyermeke sikeres egészséges felnőtt legyen...mert ez minden egészséges anya álma. Amikor a lányomra nézek egy angyalt látok. Még picike (1éves) ártatlan és tiszta...és ilyenkor elfog a félelem, hogy Belőle vajon mi lesz? Csak remélni tudom, hogy amit a párommal tudunk Neki adni, értékek, becsület, tisztesség, elég lesz ahhoz, hogy egészséges gondolkodású fiatal felnőtté cseperedjen...

Köszönöm, hogy elolvastátok és elnézéseteket kérem, hogy hosszú lett.

Üdvözlettel: ****** Boglárka

Nemrég kaptuk ezt a Folytatás után elolvasható levelet, egy - mára már - volt emótól. Nem egy összehányt, pár soros iromány, látszik hogy a beküldő nem 2 perc alatt dobta össze, ezért gondoltam, hogy bőven helyet kaphatna az oldalon. Nemegyszer hangoztattam már a véleményemet erről a stílusról az oldal keretein belül - nem akarom válasz gyanánt újból magamat ismételni, akit bővebben érdekel, az elolvashatja a véleményemet Roland levelénél. Érdekes mindenesetre az, hogy mivé fajult ez a "stílus" - ma már a média a meghatározója, a fiatalok a tv-ből merítik az ötleteket, hogy mely ruhákkal, sminkekkel, kiegészítőkkel nézhetnek ki a legtrendibben. Arról meg természetesen magasról szarnak, hogy az ilyen öltözködéssel még a fiúk is rendre úgy festenek, mint a lányok - eltorzult, média-generálta világ ez sajnos, és ez ellen bizony nem sokat tehetünk. Újból csak azt tudom mondani: akiket ma emó címszó alatt tekinthettek meg az iskolákban, aluljárókban, játszótereken, utcákon, stb., azoknak már majdnem teljesen bizonyos, hogy fingja sincs a 80'-as évek végén kialakult emó stílusról. A nagy lófaszt. Tokio Hotel, Anti Fitness Club, meg No Thanx (bocs, ha valamit kihagytam - nem vagyok szakértő): ma már ezek jelölik ki számukra az utat. Láthattátok már azt is, hogy nem lehet elég korán kezdeni (példa a közelmúltból ITT - ehhez kapcsolódó poszt pedig EMITT), és sajnos ma már egyre több fiatal válik emóvá csak azért, mert a suliban látja/tapasztalja hogy sokaknak bejön ez a stílus.

Emlékszem, hogy sokan, sokszor emlegettük itt egy-egy "egyéniség" képeit látva, hogy "ugyan, majdcsak kinövi egyszer!". Ez így van - teljesen ki lehet nőni belőle, csak akarni kell. Én személy szerint még soha az életben nem láttam például egy 40-es éveiben járó, erősen kopaszodó, borostás, piercing-es emót sem. A tinik hóbortja ez az egész, és itt megintcsak a parasztvakító médiát tudom felhozni tettesként: ugyan mennyiben lennének gyökeresen mások a mai fiatalok, ha a 20. század elején egészen másképp alakulnak a dolgok, és sosem találják fel a televíziót? Csak részben - hiszen attól még az internet is hódít világszerte. Remek megoldás, ha valaki minél előbb ráeszmél arra a tényre, hogy az az emó stílus, ami ma a fiatalok körében terjed, egy hatalmas nagy baromság - nem az életérzés számít már, hiszen teljes mértékben divattá vált az egész. Node, nem akarom tovább húzni az időt, hiszen biztosan sokakat érdekel már maga a levél - a Folytatás után már olvashatjátok is: