Idejét sem tudom már, hogy mikor jelentkeztem utoljára régen megszokott, new-generation emósokat fikázó poszttal, de mivel megbeszéltük Sid-el, hogy a blog visszatér a gyökerekhez (ezt lehet szó szerint is érteni, hiszen nagyobb hangsúlyt kapnak ezek után a már említett new-generation idióták, és a mindig kanos rajshávók/rajbabák), ezért én is rendre jelentkezem majd a már jól ismert, gúnyos hangvételű posztokkal. Lábjegyzet, hogy már jó ideje rendbe jött minden a magánéletemben is, úgyhogy semmi sem veheti el a kedvem ezek után a posztolástól (persze mindez mellett még ott a suli is, a barátnőm is, nameg nemsokára nyelvvizsga, de pont az Agyiszintre nekem mindig is jutott, és jut is időm). Ennyit elöljáróban, lássuk végre, kiről is szól majd a poszt:

Igen, róla. Ez a kép amúgy a profilképe is, csak hogy mindenki láthassa, hogy ő mekkora egy shukár csávó, hogy már nagyban bagózik, de ha a boltban egymaga kérné a cigit, valószínűleg az eladó egy félkilós rozskenyérrel baszná pofán. Mielőtt tovább mennénk, szeretném megköszönni a segítséget Krayero-nak, aki sokat segít nekem, és ő küldte a főszereplő egyed (a neméről ezen képek alapján nem tudok nyilatkozni, de azt hiszem bármikor elmehetne egy Resident Evil fimbe, díszítő háttérelemnek az üveg burába, egy laboratóriumos snitthez) adatlapját is. Köszönöm neki. Maxi Respect, ahogy Ali G mondaná. Folytassuk:

Én nem tudom, hogy ki találta ki ezt a Pózoljunk a sínen beállást, de valószínűleg vagy vasutas volt, vagy szimplán sínbuzi. Sín-fétis betegségről még nem hallottam, de ezek szerint nem hogy létezik, egyre többen betegednek belé! Azért megnézném a drága mama arcát, mikor éppen a ruhákat teregeti, és a kisfia (kislánya?) elé áll azzal, hogy ő most egy barátjával kimegy a töltésre, és a sínen bohóckodnak, meg fotókat készítenek Facebookra. Anyuka egész biztosan visszasírja még a kötelező sorkatonaságot…

A kép címe lehetne: Unalmas napok az iskolában, avagy Miért nem ért meg engem senki? Hát, mondjuk azért, mert alapból úgy nézel ki, hogy még a távolsági buszon is attól rettegsz, hogy mikor támad neked egy kisnyugdíjas fagyasztott borsóval, mert olyan a fejed, amit csak ütni lehet, megérteni nem. A háttér is beszédes: hősünk mellett, de még mögött sem ül senki – valószínűleg nem értik meg az ő világfájdalmát (ejj, de régen írtam már le ezt a szót), és jobb elfoglaltságot keresnek maguknak. A kockás inges srác inkább gyorsan kiverte magának.

Na, pont ilyen lábai vannak egy pálcikaembernek. A félénk, visszahúzódó tekintet azért itt is megvan, és az egész olyan érzetet kelt az emberben, mintha szegény srác (?) még a saját tükörképétől is rettegne. A tükörkép olykor kibaszott gonosz is tud lenni, ezt láttuk már Iván barátom néhány Két perc éjfélig… című posztjában.

Egy ilyen fürdőszobás kép is kötelező minden new-generation emós adatlapjára, hogy az alapból vaksi, vidéki nagynéni az internet elé beszabadulva random összetévessze a kis unokáját, egy csapzott, koromfekete pulikutyával.

Óóó…! – sugallja a képen. Szerény, és visszahúzódó gyermek. Talán indíthatnánk neki valamiféle kampányt, aminek a végén összegyűlne annyi pénz, hogy kirendelhetünk mellé egy hivatásos kurvát, jó nagy csöcsökkel, mozgékony testtel, és feszes seggel. Ha eltöltenének pár órát, utána teljesen máshogy viszonyulna a világhoz. Talán még a haját is levágatná.

Hála a Facebooknak, már bármikor megoszthatod a fájdalmat, a keserűséget, és a bánatot a világgal. Éppen ezt teszi most siklóvállú hősünk is, aki nem rest a nap bármely percében megosztani egy képet, egy hivatkozást, vagy éppen egy saját maga által beírt ostobaságot. "Ma is rájöttem, hogy nehéz az élet. Meg akarok halni". 10 ember lájkolja, a 11. név, és cím ellenében szívesen segédkezne is benne. Aztán a kiírás eltűnik a többi között, és fél óra múlva már megint az a téma, hogy VV Alekosz mennyire kanos.

Szegény kisgyerek, hát mi lesz belőle, ha így folytatódik minden tovább? 10 évesen már lenyalt, feketére festett haja lesz, és egy erősebb őszi sugallat átrepíti a szomszédos faluba. Na persze ezek csak teóriák – Isten ments, hogy valóra váljanak. Sajnos a degenerálódás már elég régóta tart. Nagyon sokszor írtunk már itt a média, és a mai trendek fiatalokat célzó, és fiatalokat butító hatásairól, de mi kevesek vagyunk ahhoz, hogy bármin is változtatni tudjunk. Hiába süt a Nap, és köszöntött be nagy lelkesen a tavasz, ha legbelül igenis zord időket élünk. Még belegondolni is rossz, hogy merre felé kallódik az ifjúság, és hogy milyen állapotok lesznek itt pár év múlva. Az viszont biztos, hogy mi itt leszünk, és tovább prezentáljuk Nektek a sok elbaszott, identitászavaros, new-generation emós, avagy éppen gengszter-kórban szenvedő, agyilag zokni fiatalt.