3/1:

Máris rátérnék a lényegre: sokszor (tényleg nagyon sokszor) elmondtuk már, hogy miért érdemes mindig nyitott szemmel járni az utcán (annál is inkább, mert így elkerülhető, hogy egy gengszter-kórban szenvedő rajos tesa megszúrjon zsebkéssel egy szál bagóért). Miért érdemes olykor-olykor egy pillanatra lelassítani, és körülnézni magad körül? Sokkal több dolgot megfigyelhet az ember így, mintha csak végigrohanna a megszokott útvonalán, mondjuk otthonról a suliig. Én speciel gyakran figyelem a körülöttem lévő embereket, és azt, hogy ki hogyan viselkedik. Bunkó pesti! – elég gyakran ismételgetett megjegyzés ez. Alaptalan? Nyilván, hiszen nem lehet egy kalap alá venni a pestieket, és ilyesfajta jelzővel illetni mindet. Ugyanakkor néha megesik, hogy elgondolkodom az igazság-tartalmán. Például mikor azt látom, hogy az emberek többsége igenis bunkó. És szándékosan bunkó. Kis sztori: az egyik pályaudvaron láttam egy öreg nénit, aki vonatjegyre gyűjtött (mielőtt leszólna valaki már most, hogy Ugyan dehogy, biztos piára kellett neki a pénz!, elmondom, hogy nem, a néni valóban jegyre gyűjtött), és – annak ellenére, hogy több órát állt ott – alig jött össze neki valami. Jó, ha abból a néhány forintból egy mezei vonaljegyre (320 forint) tellett, nemhogy egy vonatjegyre. Pedig rengeteg emberhez odament. Rengeteg embertől kért. Nem messze álltam tőle, de remekül hallottam a többi ember reakcióját: "Nincs!/Nem adok!/Nekem is kell!" – satöbbi, satöbbi. Lenéző, lekezelő modorban előadva. Én elhiszem, hogy ebben a mai világban minden egyes forint nagy érték (kivéve azoknak akik két kézzel szórják, de ők meg basszák meg), azonban 10, avagy 20 forintot nyugodtan adhatott volna neki bármelyik. Akármennyire is siet. Akármilyen hamar is indul a vonat. Csak ennyi kellett volna, és a néni pár óra elteltével boldogan vehette volna meg a számára oly becses vonatjegyet. Azt kérded, ehelyett mi történt? 19:00-kor leléptem, de még akkor is csak néhány fémszázas csörgött szegény markában. A hangja remegett. Az arca gyűrött, és megviselt volt. A sírás határán állt. Sajnáltam, mert nem egy olyan ember, aki nem érdemelte volna meg a pénzt. Nyilván egy full-alkesz kinézetű, olcsó piától bűzlő embernek én sem adnék, mert tudom, hogy az alkoholon kívül másra amúgy sem költené – nem, az imént említett szituációban teljesen más volt a helyzet. És igen, én is adtam neki valamennyit. Mert jó érzés volt, hogy segíthettem valakin. Emberiesség. Ez hiányzik ma a legtöbbünkből.

Kábszer csere a zsebembe’ (írta: Brit)

Rézműves Bijonszé már két és fél órája az esti party-ra készült,
Kifestette a szemét, sminkelt, s a piros ruháját választotta végül.
"De shukár vagyok! Itten’ ma hangulat lesz!" – gondolta,
Magára fújt fél üveg parfümöt, majd az ingét mell részig kigombolta.

"Nagy csöcsöm van, hát jól kitolom!" – mondta a tükörnek,
Ekkor barátnője hívta: Idelenn vagyunk, a fiúk már tűkön ülnek!
Hamar le is szaladt az utcára a kis lulugyi,
Bepattant az autóba, felhangzott a raj-zene, majd irány a buli!

Suhantak bele a pesti éjszakába, s közben folyt a drága pia,
Lakatos Octahedron kezében felsorakozott Zsuzsi, Kati, Gina.
Fullkészen érkeztek meg a diszkóklub elé,
Kitántorogtak a kocsiból, majd inogva elindultak a bejárat felé.

"A kurva anyját, de szét vagyok csúszva!" – mondta röhögve az egyik lány,
A sofőr fiú erre okádott egyet, s hogy miként jutnak haza, az volt a nagy talány.
"Nincs etnikai megkülönböztetés itten’!" – mormogta a kidobó,
Odabenn a pultnál régi ismerős fogadta őket: Gyertek, én tudom mi a jó!

Hát tovább folyt az alkohol, s tovább fogytak a drogok,
Rézműves Bijonszé érezte: ő már nem lehet ennél jobban boldog.
De pár órán belül haza kellett menni, mert már erősen hajnalodott,
Az okádós sofőr fiú viszont egy szemernyit sem józanodott. :/

Nyomta a gázt, ment vagy százzal, röhögött, majd kanyarodott,
Az autó átbukott a szalagkorláton, zuhant, s mindenki erősen kapaszkodott.
Az utolsó előtti pillanatban mindre rájött a frász,
Úgy csapódtak a földbe, hogy ilyet csak filmen látsz.
Egész biztosan ez a vers is tovább tartott volna,
Ha a kis csapat most nem az intenzív osztályon regenerálódna.

Előre szólok: hosszabb poszt következik - a második felében újból olyan képeket kerestem direkt, amiket felesleges lett volna lekicsinyítenem, és vízjeleznem, annyira szépek. Szóval készülj fel Kedves Olvasó, hogy nem egy-két mondatot osztok most meg Veled - egy kicsit hosszabban értekezem erről-arról. Ezt jobbnak láttam közölni már az elején. Akkor hát vágjunk is bele:

Tudod, valami probléma van a tévémmel: nem akar bekapcsolni. Hiába nyomkodom a távirányítót, nem csinál semmit. Hiába próbálkozom, kérlelem, becézgetem, csak nem akar reagálni. Gondolkodtam mitévő is legyek. Jöttem-mentem a szobában egész délelőtt - tanakodtam. Megnéztem hát végül a mágikus Kézikönyvet is, amiben azt írják hogy valószínűleg azért nem hajlandó bekapcsolni szegény, mert a médiából csak a kibebaszott szenny ömlik orrba-szájba - okos kis szerkezet hát az én tévém, annyi bizonyos. Megkímél engem a sok ártalomtól amit a különféle műsorok zúdítanak a gyanútlan nézőkre. "Vakulj, paraszt!" - ez a jól bejáratott szlogenjük általában. Tudod, összeszámolni sem tudom, mennyi idióta, gány, színvonaltalan műsor megy jelenleg is a különféle hazai csatornákon. Nem tudom, hogy van-e Köztetek egyáltalán olyan, aki képes lenne egész álló nap a tévét bámulni, a sok igénytelen marhasággal együtt amit ott napról-napra leadnak – szerintem nincsen. Én inkább zenét hallgatok.

("Halod! Halod! Te...Te...Hule kocsog!")

Az biztos, kedves Pákó - ahogy egyszer mindenki más is meg fog halni. Ez az élet rendje. Csakhogy Lapite Oludayo (merthogy ez ám a teljes, valódi neve) valószínűleg nem kezdett el mélyebben filozofálni az élet utáni dolgokról, a halálról, a túlvilágról, Istenről, meg miegymásról. Neki ez jócskán meghaladta volna a képességeit, azt hiszem. Szánalmas az, hogy ezek a médiagecik (bocsánat, "celebek") rendre nem kevés pénzeket akasztanak egy-egy ilyen műsorban való részvételért, szereplésért, és hogy az drágalátos készítők szerint ezek a műsorok viccesek, poénosak, szórakoztatóak. Valóban így lenne? Nos, bevallom Nektek: egyetlen adást végigszenvedtem, pusztán a kíváncsiság kedvéért - nem illesztem be ide a teljes epizódot, mert hosszú és szörnyen agyzsibbasztó, aki akarja ezen a YouTube videón (részlet a műsorból) megnézheti, hogy miért is gondolom ezt. Az említett Fekete Pákó állítólag (hangsúlyozom: állítólag!) tanult magyar történelmet nem is olyan régen, mégsem tudta megmondani, ki volt Rákóczi fejedelem - az meg már tényleg csak mellékes, hogy a "Pákó, mit iszik a tehén?" kérdésre (amit még egy óvodás is könnyedén megválaszolna) a "Theejet!" választ kapta a jónép ettől az idiótától, aki nemcsak magyar-történelemből, de muzikális téren is hatalmasatt bukott, de már akkor, amikor nekiállt Magyarországon zenélni. Szánalmas? Az hát. Kell ez az átlagnézőnek? A jelek szerint a többségnek bejön, hiszen a nézettségi adatok jók (hétköznaponta másfél millióan nézik a műsort), úgyhogy: igen - tudod, még szerencse, hogy Mi meg nem átlagnézők vagyunk...! Én meg inkább zenét hallgatok.

Továbbra sem csendesedett el minden a hazai ufo-észlelések körül. Nem is olyan sokkal a Kálmánnal készült interjú után kaptuk az információkat, miszerint a már sokszor emlegetett, szinte hang nélkül tovaszálló repülő csészealj újból feltűnt, ezúttal már Budapesten. Mivel Kálmán elmondásai alapján szinte borítékolható volt, hogy az idegen lények a főváros felé veszik az irányt, nem is annyira meglepő tény az, hogy pontosan 5 nappal a zala megyei kis községben történt „landolás” után, már egy belvárosi panellakás 3. emeletén is megjelentek eme fura idegen lények. Egy 18 esztendős fiatalember, bizonyos Sanyi az észlelője a mostani történetnek. Mikor az információk befutottak hozzánk, azonnal pattantunk is az agyi-mobilba, és meg sem álltunk a helyszínig. Ott már fotósok, és újságírók hada tolongott – egymás hegyén, hátán álltak a különféle tévés műsorok riporterei. Szerencsére nekünk nem kellett végigállnunk a sort, hogy beszélhessünk Sanyival – mégiscsak protekciónk van, na. A lakás tiszta és rendezett volt, mindenhol pedáns rend uralkodott. Sanyi a bátyjával, és a szüleivel él itt – jelenleg még iskolába jár, jövőbeni tervei közt szerepel még az egyetem, és hogy egy saját kocsit vegyen magának. Ezeket mind-mind az anyukájától tudtuk meg, aki már az ajtóban „letámadott” minket, és sokat mesélt. Miután jó gyerekekhez méltóan megettük a kókuszos sütit, és megittunk hozzá egy nagy pohár tejet (más választásunk úgysem volt), végre leülhettünk Sanyival, és megkezdhettük a villáminterjút: