Felkészülés a harcokra a Corvin közben...

Mint a blog egyik vezetője mindenképp szükségét éreztem annak, hogy pár posztot e balsorsú forradalom hőseinek és tetteinek emlékére szenteljünk a mai nap során.

Az 1956-os események bár végül nem hozták meg a célt amit egy egész nép áhított, mégis mint esemény, mint "élmény", feloldhatatlanul összekötött több teljes generációt, és erőt adott a magyarságnak egészen a rendszerváltozásig. Kevéssé ismert tény, de a forradalom nem Budapesten kezdődött el (és nem is hullott először vér), hanem Debrecenben. Október 23-án reggel debreceni diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt, ahonnan jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve, nyolcas sorokban a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság húsz pontos követelését kinyomtassák. A pártvezetés tárgyalt a diákok küldöttségével, ezt követően Görbe János színész az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor Még kér a nép című versét...

Az ELTE diákjainak tömegdemonstrációja a Petőfi szobornál...

Az '56-os események, melynek nyitómomentuma az egyetemisták határozott, de békés tiltakozása a hatályos rendszer ellen, a pártvezetés és Hruscsov elutasító magatartása miatt kevesebb mint egy nap alatt dagadt forradalommá, megmutatva a magyarság erejét. Sajnálatos módon mindez végül a szovjet haderővel szemben kevésnek bizonyult, de ettől függetlenül sosem vált feleslegessé a (becslések szerint) legalább 2700 magyar áldozatot hozó forradalom, illetve az azt követő megtorlás.

A tüntetők a belvároson át a Parlamenthez vonulnak...

"Találkozni kell Istennel. Meg akarok kérdezni tőle egyet-mást. Például, hogy mivégre vagyunk. Mert hát... fölépítjük a házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát, háborúskodunk... öljük egymást... aztán mivégre? Meg hát... az én életemről is ki akarom kérdezni. Az igazságot akarom megtudni."

 

Lassan kifutunk a nyárból. A küszöbön ott toporog már a hideg, nyirkos ősz és alig várja, hogy beléphessen. Szelet hoz majd, esőket és komor hangulatot. Újra végignézheti mindenki amint lehullanak a levelek, megkopaszodnak a fák, halomba gyűlik az ázott talajon a színes avar. Az ősz az elmúlás időszaka. Gondolatok, érzések, emlékek, vágyak tűnnek tova de mindig jönnek újabbak amelyek felülkerekednek a régieken. Mikor ezt a posztot írom még javában süt odakinn a Nap és van vagy 25 fok. De nagyon furcsa hely ez a világ. Több ezernyi csodája van (gondoljunk csak a gyönyörű esőerdőkre, a hó borította hegycsúcsokra vagy a szivárványra eső után) de legbelül rohad. Rohad, mert az emberek rohasztják el. Még a legjobb tudósok is csak papolni tudnak arról, hogy globális felmelegedés így, meg olvadó jéghegyek úgy holott semmit sem tesznek a panaszkodáson kívül. Az a munkájuk, hogy vizsgálódjanak és nem az, hogy tegyenek is valamit a változás érdekében. Ugyan mit tehetnének? A Föld lakossága már közel 7 milliárd fő. És a legtöbb ember magasról tesz a globális felmelegedésre, az olvadó jéghegyekre, a kihaló állat/növényfajokra és ami még rosszabb: egymásra is. A 21. század rákfenéje lett a gonosz kis frusztrált lakos, akinek az érzelmek csak másodlagosak és elsőnek tekinti a pénzt vagy a minél jobb pozíciót egy munkahelyen. Él, dolgozik és hirtelen azon kapja magát, hogy az 50. születésnapját is egyedül ünnepli. Sokszor mondják, hogy a világ rossz. Szerintem meg az emberek tették rosszá, akik szintén rosszak de ha úgy vesszük, őket pedig a rossz világ formálta rosszá. Na, ez az igazi 22-es csapdája.

Semmit nem értek már.

Ugyan szemlélődöm de tényleg nem értek semmit. Nem tudom mi a helyes, mi a helytelen, úgy érzem kívülálló vagyok. Az a helyzet, hogy nem igazán értem a mai embereket. Nem értem, hogy hova tűntek az olyan dolgok mint a szerelem, az igaz barátság vagy éppen a megbocsátás. Kinézek az ablakon ma is, és azt látom, hogy egy pár az utcán tépi egymást. A nő sikítozik, a pasi meg lökdösi – viszály a panel-prolik közt. Ha kiborul valaki akkor hideget-meleget rázúdít a másik nyakára de azzal van a baj aki ezeket véresen komolyan is veszi. Idegességében sok mindent mond az ember de természetesen csakis azért, hogy az adott pillanatban megbántsa, fájdalmat okozzon a másiknak. Jómagam is beleestem ebbe a csapdába nemegyszer. De úgy tudtuk, hogy a szerelem mindenre gyógyír, nem? Hogy a szerelem mindent helyrehoz, összeragaszt mindent ami eltört. Csupán az a baj, hogy én nem érzem a szerelem jelenlétét sehol sem. Sem az utcán, sem a buszon, sem a pályaudvarokon, sem sehol. Látok párokat akik kéz a kézben fogva sétálnak de nem tudom biztosan szeretik-e egymást mert ebben a mostani világban már nem lehet semmi biztosat tudni. Talán titkon csalják is a másikat. Ki tudja? Rengeteg kérdés van bennem. Fogalmam sincs, hogy mi miért történik. És azt hiszem csak én érzek így, ilyen…furcsán.

Sziasztok!

Szeretnék elnézést kérni amiért pár napra eltűntem és egyáltalán nem jelentkeztem új posztokkal de volt egy kis magánéleti zűrzavar (erről majd kicsit bővebben később) aminek pontot kellett tenni a végére. Semmit sem értek pontosan és semmit sem fogadok el úgy, ahogy most van de nem is ez a lényeg. A remény hal meg utoljára, ezt szokták mondogatni és én is nagyon bízom benne, hogy egy nap majd minden rendbe jön és ugyanolyan boldogok leszünk mint régen. Sajnos ezen időszak alatt nemhogy a blogra de a postaládánkra sem volt időm figyelni ezért csak tegnap olvastam az alábbi levelet amelyet az egyik kolléga volt olyan kedves és megcsillagozott nekem nehogy véletlenül átfussak felette. A téma nem szorosan a párkapcsolat (bár ahhoz is köthető) hanem az egész emberiséget veszi górcső alá és elemzi ki nekünk a kedves olvasó mégpedig igen korrekt módon. Minden egyes leírt szavának igazat adok és nem is húznám tovább az időt, következzék maga a levél:

Kedves Agyiszintesek!

Nemrég találtam az oldalra, nagyon jó, kreatív, szórakoztató és még több rovat "elszomorító".
Britpopper cikkein elgondolkodva több dolog is átfutott az agyamon a párkapcsolatokról, így egy ehhez kapcsolódó írásom nekem is lenne. Konkrétan nem a kapcsolatokról szól, hanem a civilizáció fejlődése okozta világról. Én úgy gondolom, hogy valahogy ez is benne van, hogy miért tartunk ott, ahol tartunk. Nem feltétlenül várom, hogy kitegyétek az oldalra, csak visszajelzés(eke)t szeretnék, hogy más is így gondolja-e, ahogy én.
 

Ilyenek voltunk s ilyenné váltunk
 

Az 1800-as években, mikor egy csinos fiatal nő korabeli ruhában (hosszú szoknya, kalap, fűző) elejtett valamit az utcán, legyen ez egy zsebkendő, a férfiak odarohantak majd felvették azt. A hölgy megköszönte, majd továbbállt. Napjainkban azonban ha egy modern divatos ruhájú hölgy (miniszoknya, mély dekoltázs, magas sarkú) megy a járdán s ejt el valamit, akkor a kedves urak nemhogy nem veszik fel neki, hanem szemrebbenés nélkül próbálnak a szoknya alá lesni. Mégis mi változott?

Ahogy a világ az őskortól indult és fejlődése változott át mára globális problémákká, úgy a technika, a tudományok, a filozófiák, az eszmék és az emberek is változni kezdtek. A történelem során sok olyan pont érintette az emberiséget, amely gyökeresen felforgatta az egész addigi életet. A tűz felfedezése, a városok születése, Amerika felfedezése, az országok megalakulása, az új tudományok megjelenése vagy az új eszmék sikere, de még sorolhatnánk. A Föld népessége lépésről lépésre haladt előre (sokszor azonban hátra) a céljuk felé, a folyamatosan fejlődés, megújulás, változtatás irányába. A sok felfedezés hozott el abba a világba, ahol most élünk. Minden pontnak megvan a maga története, előnye és hátránya. Most a legutóbbi és máig tartó lépéssorozatról ejtsünk meg néhány szót: a technika változásáról, s ezzel párhuzamosan a társadalom változásáról.

Ahogy fejlődni kezdett a technika, úgy jelent meg a szórakoztatás, mint eddig létező, de iparágként új fogalom. Az egyszerű munkás a gépek megjelenésével kiszabadulhatott a szürke hétköznapjaiból és átélhette az filmek izgalmát, a partik mámorát. Az egyre több és több szabadidő pedig egyre újabb és újabb látványos kiegészítőket kívánt. Nem volt elég egy könyv a szabadban, egy piknik a folyóparton, egy színházest, de még egy közös családi program sem. Megnyitották a mozikat, koncerteket majd fesztiválokat rendeztek. Az otthonokba is bekerültek a tévék, a rádiók és rohamosan fejlődni kezdett a számítástechnika világa is. Ezek az eszközök maguk elé vonták a tömegeket, s ezzel párhuzamosan az emberi kapcsolatok szorossága is lazulni kezdett.

A tudomány, a technika fejlődésével az emberek is változni kezdtek. A fűzős előkelő hölgyek többé nem szorultak cselédlányokra, maguk választották a ruháikat, a világháborúk őket is rákényszerítették a munkára, így lett a gyengébbik nemből egyszerre karrierista, háziasszony és gyermeknevelő. Ellenben a férfiak szerepe nem alakult át, változatlanul „a család kenyérkeresője” címszó illik rájuk. A nők nem támaszkodtak többé a férfiakra, tüntettek, felvonultak és mára már talán kiérdemelték azt, hogy egyenrangúnak tekintsük a két nemet. Viszont egy merőben más kérdés, hogy a tisztelet megmaradt-e: ha egy kedves úr felveszi az elejtett papír zsebkendőt, nemhogy a többi férfi tanulna, hanem még ki is nevetik őt. A nők is megváltoztak, ma már a rövid szoknya a divat, nem a rejtegetnivaló, hanem pont ellenkezőleg. A nők nem a titokzatosságukkal veszik le a lábukról az urakat, hanem a nyilvánvaló látnivalókkal. Egyik nem sem maradt „tiszta”.

Hiába jelent meg a szórakoztatás, míg a munka újabb és újabb komoly presztízsű ifjakat kívánt. Ugyan eltűntek a nemesség és jobbágyság fogalmak, de megmaradt a hazugság és zsarnokság az élre törők körében. A múltban szinte képtelenség volt magasabb ranglétrára lépnie egy szegény embernek, mára már ez is lehetséges. S nem az elvártak szerint, hogy aki okos, gazdag is lesz. Aki beférkőzik főnöke bizalmába, az tud feljebb törni, jó időben jó helyen megjelenni, és ezzel elérni célját, mások számára hátrányos eszközökkel. Hazugsággal, zsarolással és kihasználással. A gépek megjelenésével a legtöbb fizikai munkát fel lehetett váltani, azonban a szellemi munkát még ma sem sikerült kiváltaniuk valamilyen eszközzel. Segédeszköz mint ilyen létezik, de egy számítógép nem tud átverni egy leendő ügyfelet, nem tud meggyőző lenni, nem tudja használni a marketing eszközeit, hisz számára nem a pénz a legfontosabb. Az emberi kapcsolatok a munkában még mindig fontosak, egy ember „szerencsére” még könnyebben bele tud férkőzni egy másik ember bizalmába. Tehát az új munkák komoly ifjakat követelnek, már nem izomzat, hanem agy segítségével.

Az új munkák, a technika fejlődése, a divat változása folyamatos lépést diktál mindenkitől. Aki lemarad, az kiesik és esélye sincs többé. Ámíthatjuk magunkat, hogy van rendőrség, bíróság, állam, kórház, de kérdezem én: mi diktálja őket? A pénz. Pénz nélkül az ember pedig elveszett. Hiába van igazunk, ha nem a legjobb ügyvéd áll előttünk. Hiába van súlyosabb betegségünk, mint a mellettünk fekvőnek, ha ő tud teletömött borítékot csúsztatni. Hiába van eszünk, szívünk, lelkünk, hogy az életben valamit is tehessünk magunkért, másokért, a világért, ha egyszer nincs kezdő tőkénk, ismeretségünk és hírnevünk.

Az a sok gyermekkori mese, miszerint a jó győz a rossz felett talán tényleg csak mese? Vagy az esetlen okos gyermek úgyis jobb helyzetben lesz felnőttkorában a nagydarab verekedősnél? Ámítás a gyermekkor, felnőttkorban döbbenünk rá, hogy valamit rosszul mondtak nekünk egyszer. Az emberiség is rádöbbenhetne, hogy míg gyerekek voltunk az őskorban boldogabbak voltunk, mint most felnőttként a mában.

Köszönöm a figyelmet.

Üdv, egy lelkes látogató

3/1:

Máris rátérnék a lényegre: sokszor (tényleg nagyon sokszor) elmondtuk már, hogy miért érdemes mindig nyitott szemmel járni az utcán (annál is inkább, mert így elkerülhető, hogy egy gengszter-kórban szenvedő rajos tesa megszúrjon zsebkéssel egy szál bagóért). Miért érdemes olykor-olykor egy pillanatra lelassítani, és körülnézni magad körül? Sokkal több dolgot megfigyelhet az ember így, mintha csak végigrohanna a megszokott útvonalán, mondjuk otthonról a suliig. Én speciel gyakran figyelem a körülöttem lévő embereket, és azt, hogy ki hogyan viselkedik. Bunkó pesti! – elég gyakran ismételgetett megjegyzés ez. Alaptalan? Nyilván, hiszen nem lehet egy kalap alá venni a pestieket, és ilyesfajta jelzővel illetni mindet. Ugyanakkor néha megesik, hogy elgondolkodom az igazság-tartalmán. Például mikor azt látom, hogy az emberek többsége igenis bunkó. És szándékosan bunkó. Kis sztori: az egyik pályaudvaron láttam egy öreg nénit, aki vonatjegyre gyűjtött (mielőtt leszólna valaki már most, hogy Ugyan dehogy, biztos piára kellett neki a pénz!, elmondom, hogy nem, a néni valóban jegyre gyűjtött), és – annak ellenére, hogy több órát állt ott – alig jött össze neki valami. Jó, ha abból a néhány forintból egy mezei vonaljegyre (320 forint) tellett, nemhogy egy vonatjegyre. Pedig rengeteg emberhez odament. Rengeteg embertől kért. Nem messze álltam tőle, de remekül hallottam a többi ember reakcióját: "Nincs!/Nem adok!/Nekem is kell!" – satöbbi, satöbbi. Lenéző, lekezelő modorban előadva. Én elhiszem, hogy ebben a mai világban minden egyes forint nagy érték (kivéve azoknak akik két kézzel szórják, de ők meg basszák meg), azonban 10, avagy 20 forintot nyugodtan adhatott volna neki bármelyik. Akármennyire is siet. Akármilyen hamar is indul a vonat. Csak ennyi kellett volna, és a néni pár óra elteltével boldogan vehette volna meg a számára oly becses vonatjegyet. Azt kérded, ehelyett mi történt? 19:00-kor leléptem, de még akkor is csak néhány fémszázas csörgött szegény markában. A hangja remegett. Az arca gyűrött, és megviselt volt. A sírás határán állt. Sajnáltam, mert nem egy olyan ember, aki nem érdemelte volna meg a pénzt. Nyilván egy full-alkesz kinézetű, olcsó piától bűzlő embernek én sem adnék, mert tudom, hogy az alkoholon kívül másra amúgy sem költené – nem, az imént említett szituációban teljesen más volt a helyzet. És igen, én is adtam neki valamennyit. Mert jó érzés volt, hogy segíthettem valakin. Emberiesség. Ez hiányzik ma a legtöbbünkből.

Péntek délután van, itt ülök és azon gondolkodom, hogy mit is írhatnék erről a napról, amivel méltó emléket állíthatna a blog '56 hőseinek. Nem tervezek regényeket írni, nem érzem most szükségét. De annak mindenképp, hogy megosszak pár dolgot. Egy olyan napról van szó, amely alapjaiban rengette meg a Szovjetuniót, remény adva a keleti blokk többi országának, még akkor is, ha nem volt hosszú életű a kivívott szabadság. Mégis jelentős, hiszen a nemzet végre tett valamit újra saját boldogulása érdekében. Úgy gondolom, ismeritek annyira az eseményeket, hogy a történelmi tények újbóli ismertetése helyett jobb lesz pár pozitív töltetű gondolatot olvasni, mert erre van legnagyobb szükségünk most...

Belegondoltatok már, hogy a világ másik felén vajon épp mit csinálnak az emberek? Vajon hogyan élhetnek? Ugyanúgy örülnek és sírnak, mint mi? Ugyanúgy köszöntik reggel a felkelő napot, reményekkel teli, bánatot nem ismerve, mint mi akik eme fura kék bolygó ezen a felén élünk? Mikor aggódunk az iskolában egy jobb jegy reményében; mikor Karácsonykor izgulunk, hogy azt kapjuk, amit kértünk, esetleg aggódva számolgatjuk kreditpontjainkat az egyetemen, a hátralevő órákat a munkahelyen, hogy végre hazamehessünk. Vajon mások is ezt teszik? Gondolkoztatok már azon, hogy mi a saját kis bajainkkal és a szívünkre nehezedő terhek sokaságával közel sem érünk fel más emberekhez? Érzitek belül, hogy rohadt szerencsések vagyunk? Morfondíroztok most azon, hogy épp most önfeledten mosolyogva olvastok egy blogot, nevettek az írásainkon, a sok hülyeségen, de közben a világ másik felén akkor örülnek az emberek, ha megélik a másnapot? Legyen időtök gondolkodni. Én sajnos ezt nem tudom más helyett megtenni, csupán megpróbálom kinyitni a szemeteket egy zseniális Dead Can Dance szám klippjével (ajánlom többi zenéjüket is), mert néha bizony ilyen sem árt ide. Kik tehetnek erről? Ők? Mi? Vagy ez egyszerűen csak a Sors véletlen fintora? Most azt szeretném, ha kicsit más oldalról figyelnétek a dolgokat, és csillantsátok meg a kulturális vénátokat a hozzászólásokban, írjátok le a véleményeteket. Kulturáltan, azért mert szerintem itt értelmesebb emberek vannak, mint sok más hasonló blogon, másrészt mert keményszívű moderátorként fogok jelen lenni ennél a posztnál. Akinek nem tetszett, annak bocs, ilyen fél évente egyszer van, ettől még a blog nem változik majd, max Ti.

"Látja a lámpákat, ott kint az éjszakában? Olyanok vagyunk mi is, mint azok a lámpák. Világítunk, világítunk, de a köd lefojtja a fényünket és így nem világíthatunk elég messzire. Mert amire rávilágítunk, az soha sem az igazság. Csak a köd."
/Wass Albert/

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Egy béka története: