Továbbra sem csendesedett el minden a hazai ufo-észlelések körül. Nem is olyan sokkal a Kálmánnal készült interjú után kaptuk az információkat, miszerint a már sokszor emlegetett, szinte hang nélkül tovaszálló repülő csészealj újból feltűnt, ezúttal már Budapesten. Mivel Kálmán elmondásai alapján szinte borítékolható volt, hogy az idegen lények a főváros felé veszik az irányt, nem is annyira meglepő tény az, hogy pontosan 5 nappal a zala megyei kis községben történt „landolás” után, már egy belvárosi panellakás 3. emeletén is megjelentek eme fura idegen lények. Egy 18 esztendős fiatalember, bizonyos Sanyi az észlelője a mostani történetnek. Mikor az információk befutottak hozzánk, azonnal pattantunk is az agyi-mobilba, és meg sem álltunk a helyszínig. Ott már fotósok, és újságírók hada tolongott – egymás hegyén, hátán álltak a különféle tévés műsorok riporterei. Szerencsére nekünk nem kellett végigállnunk a sort, hogy beszélhessünk Sanyival – mégiscsak protekciónk van, na. A lakás tiszta és rendezett volt, mindenhol pedáns rend uralkodott. Sanyi a bátyjával, és a szüleivel él itt – jelenleg még iskolába jár, jövőbeni tervei közt szerepel még az egyetem, és hogy egy saját kocsit vegyen magának. Ezeket mind-mind az anyukájától tudtuk meg, aki már az ajtóban „letámadott” minket, és sokat mesélt. Miután jó gyerekekhez méltóan megettük a kókuszos sütit, és megittunk hozzá egy nagy pohár tejet (más választásunk úgysem volt), végre leülhettünk Sanyival, és megkezdhettük a villáminterjút:

 - Szervusz, Sanyi! Körülbelül mennyi időt tudnál ránk szánni?

 - Császtok! Hát öcsém, nem is tudom…húzzunk bele oké? Merthát igencsak sok ember vár még arra, hogy velem interjút készíthessen, és hát bevallom nektek, kicsit unom is már, hogy állandóan el kell ismételgetnem ugyanazt a sztorit újra, meg újra. Hiába na, ez a hírnév átka! Biztosan láttátok azt a fullos kis gádzsit az Aktív-tól, amikor jöttetek befelé – na, hát vele még mindenképp akarok egy kimerítőt…beszélgetni. Túl sok ember gyűlt itt össze, nem szoktunk hozzá ekkora társasághoz.

 - Értem. Akkor gyorsak leszünk, ígérem. Mesélnél egy kicsit magadról?

 - Természetesen. Az idióta bátyámmal, és a szüleimmel élek itt jelenleg, de hamarosan úgyis lepattanok majd innen, hála az égnek. Ja, azt majdnem kifelejtettem, hogy itt lakik még velünk a kis hörcsögöm is, akit – a WoW után – Lich King-nek kereszteltem el. Anyám szerint kissé kövérke vagyok, de ezt én arra fogom, hogy általában mindig a gép előtt kajálok, és ezért. Annak idején próbáltam fogyózni is, mert már nem nézték jó szemmel a többiek, hogy néhány ajtón nem férek be. Egy idő után feladtam, bár mostanában szoktam futni is – busz után. Sok haverom van a suliban is, népszerű gyerek vagyok (ezek után meg főleg!), de imádok a gép előtt kockulni is, különféle online játékok társaságában.

 - Ezekről beszélnél egy kicsit bővebben is?

 - Naná, öcsém! Szóval nagyon bírom a Call of Duty-t, a Medal of Honor-t, meg a Battlefield-et, meg még a többi online játszható shooter-t, de azért az örökös nagy kedvencem az mindig is a WoW marad. Tulajdonképpen órákat tudok eltölteni Azeroth világában – apám szerint ez már krónikus függőség, amit csinálok, de szerintem ebben sincs igaza, mint még elég sok másban sem. Hát, elég lázadó típusú kamasz vagyok, nehéz velem kijönni – lázadok úgyis, úgyis! Lázadok úgyis, úgyis! Visszatérve a WoW-ra: egyetlen egyszer fordult csak elő velem, hogy annyira belemerültem a játékba, hogy 4 teljes nap kiesett az életemből. Ez nem vicc öcsém, ez a játék tényleg képes erre! A szüleim épp nyaralni voltak, engem meg itthon hagytak gépezni. Hát, bazdmeg, az nagyon durva volt ám! Komolyan csak arra emlékszem, hogy amikor felálltam a gép elől, a szék hozzá volt ragadva a seggemhez, a lábaimon meg valahogyan undorító pókháló keletkezett. De arra is tisztán emlékszem ám, hogy órákig gyaktunk pár főboss-t, és meg is érte öcsém, mert olyan vállpáncélt dobott az egyik, hogy a hajam égnek állt! Kis köcsög 7/B-s Tibike majdnem lenyúlta előlem, csakhogy én gyorsabb voltam ám, háhá! A jó kurva anyját!

 - Szóval akkor neked a World of Warcraft igencsak sokat jelent, látom…

 - Hát, van nekem xbox-om is, tudod, anyuék vették szülinapomra, nadehát azzal nem sokat érek. Most nyomogassam a buzi kontrollert valami akárhányadik Need for Speed alatt, amikor már annyira ráálltak az ujjaim a billentyűzetre, hogy ha apám azt mondja, hogy szaladjak ki a konyhába egy pohár vízért, akkor automatikusan nyomnám a W,A,S,D-t…? Ugyan már, felejtős ez. Különben is tök jól elvagyok a WoW kitalált világában – fejlesztgetem a karaktereimet, portyázok, gyilkolok, dumálok a többiekkel, stb., stb. A hülye osztálytársaim meg mind a Lara Croft-ra verik. A sok nyomi…

 - Térjünk át az ufo-észlelésre. Pontosan mikor jelentek meg a szobádban az idegen lények?

 - Jól emlékszem, hogy kb. 21:20 körül járhatott az idő – éppen Northrend-ben ütöttünk szarrá valami hópárducot, vagy mifenét Andris haverommal, amikor ő szólt, hogy folytassam egy darabig egyedül, mert addig gyorsan elmegy vacsorázni. Mondtam neki, hogy „Jól van, baszod, menjél burkolni! Engem meg egyedül hagysz ezzel a vadállattal, mi? Köcsög!” – erre valamiféle neszezést hallottam a hátam mögül, és mire megfordultam, ott állt ez a két ijesztő, idegen lény. Hát, majdnem magam alá csináltam, pedig nem vagyok ám félős típus, hiszen egymagamban toltam ki az összes Resident Evil, meg Silent Hill játékot is. De ezek az izék nagyon furán néztek ki – látszott ám, hogy nem e világról valóak.

 - Ezek után mit csináltál?

 - Összeszedtem minden bátorságomat, és pontosan tudtam, hogy mit fogok tőlük kérdezni. Sajnos a hangom még nagyon félénk volt, és remegett, mikor rákérdeztem, hogy „Na, ti sunyi nyulak! Mit csináltok az én szobácskámban?!” – erre mindkettőnek valamiféle földöntúli vigyor húzódott az arcára, és mintha maguk között röhögtek is volna, szép halkan. Vagyis inkább kuncogtak – ezt kuncogásnak nevezném, igen. Utána meg az egyik elém lépett. Nagyon megrémültem, de…

 - Pillanat!

 - Anya! Anya! Hozzál már be üccsit! Szénsavmenteset! Jó? Köszi!

 - Bocsesz!

 - Szóval…igen, nagyon megrémültem. Nagyon-nagyon. Ez az idegen lény egyre csak közeledett felém. Közelebb, és közelebb jött, majd hirtelen megállt. De már nagyon közel volt ám hozzám – lelkileg már arra is felkészültem, hogy bealtatóz, aztán felvisz az űrhajójukra, és ott különféle szexuális kísérleteknek vet majd alá. Hirtelen az is átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy ezek alakváltó-lények, és képesek felvenni bárki emberi alakját – ezesetben önként, és dalolva szálltam volna fel az űrhajóra, ahol megkértem volna az egyiket, hogy alakuljon Lolává, a másikat meg hogy Lady Gagává. Utána pedig jöhetett volna bármilyen szexuális kísérlet, az tuti! Úgyhogy vártam. Vártam, hogy mi fog történni – de a halálfélelem már kiült az arcomra. Ekkor az, amelyik ott volt már előttem, lassan elővett egy térképet. Érthetően, magyarul kérdezte tőlem, hogy merre lehet a leggyorsabban eljutni Kolozsvár felé. Hát, nem igazán tudtam – a fővároson kívül még sosem jártam, ezért kértem fél perc türelmet, és a gép felé fordulva, gyorsan megnéztem az útvonalat a Google Térkép-en. Ezalatt az idegen lények csendben, nyugalomban vártak, és a szobámat fürkészték. Az egyikőjük megnézegette a cd-gyűjteményemet is, én meg megkérdeztem tőle, hogy betegyek-e valami jó kis zúzós Anti Fitness Club mp3-at? Mondta, hogy inkább ne, mert azt ők ki nem állhatják, viszont ha akad a gépemen Depeche Mode, akkor azt szívesen hallgatnának. Hát, egy-két számom van tőlük, ezeket be is nyomtam végtelenített ismétléssel. Örültek is neki, nagyon.

(az ufo-észlelésről készült fapados illusztráció)

 - Miután megtaláltad az útvonalat, mit csináltál?

 - Visszafordultam hozzájuk, és – még mindig meglehetősen ijedt tekintettel – megmutattam a térképükön a helyes irányt. Ezt az idegen lény szép választékos nyelvhasználattal meg is köszönte, majd megdicsérte a szobámat, és mondta, hogy ha erre járnak még, akkor feltétlenül benéznek hozzám is – meg említett még valami Kálmánt is, hogy hozzá is meg vannak hívva disznóvágásra, de ezt nem tudtam hová rakni,így nem is kérdeztem róla semmit. Azt nem tudom, hogy éhesek voltak-e, mindenesetre én kínáltam őket sajtos chipssel, de nem kértek, sajnos. Láttam, amint az egyikőjük egy átlátszó zacskóból megsárgult, száraz faleveleket szedeget elő, és azokat rágcsálja. Mondjuk jobb is, hogy nem ették meg a chipsemet – a sajtos a kedvencem amúgy is.

 - Mi mindenről beszélgettetek még, te, meg az idegenek?

 - Hát, erről is, arról is…megnyugtatlak titeket, hogy nincsenek semmilyen „bolygót-elpusztító” terveik. Egyszerűen csak ők ide járnak le kirándulni. Tudod, például mi néha elmegyünk, mondjuk a Nemzeti Múzeumba, vagy a Hadtörténeti Múzeumba kirándulni – eképpen ők meg ide, a Föld-re járnak le kirándulni. Sok helyen jártak már, sok mindent láttak már – Magyarország nagyon tetszett nekik, ezt többször is hangoztatták. Elég sok nevezetességet megnéztek, és mindezeket úgy, hogy mi észre sem vettük őket, hiszen – állításuk szerint – az űrhajójuk képes bármikor láthatatlanná válni. Így közlekednek, és így érik el, hogy ne keltsenek pánikot a népek között. Jó módszer azért, lássuk be – ha nekem is lenne egy ilyen láthatatlanná váló űrhajóm, valószínűleg beparkolnék a lány-öltözőbe, és ki sem jönnék onnan. Szó volt még arról is, hogy hol tart ma a zeneipar – mondták, hogy anno, a 70-es években még tudtak zenét csinálni, de mostmár mindent csak összelopkodnak innen-onnan. Ja, és említették azt is, hogy Paul McCartney valójában már 1966-ban meghalt, és jelenleg csak egy ügyes hasonmás van helyette. Nem igazán érdekelt a téma – sosem szerettem a Rolling Stones-t.

 - Tehát akkor kijelenthetjük, hogy ezek az ufonauták nagyon is békés szándékúak, igaz?

 - Teljes mértékben, öcsém! Teljes mértékben! Ezek nem olyan kis gonosz űrlények, mint amilyeneket a filmekben láthattok – nem, ezek békés, barátságos lények. De szerencsére nem is olyan kibaszott undorítóak, mint az a szarkupac izé, Spielberg filmjében, mert ha egy olyan somfordál be az ablakomon, és észreveszem, amint a világító ujjával kacsingat felém, én elhányom magam, az száz százalék! Utána persze szanaszét baszom az idióta fejét egy Call of Duty 5 Deluxe Edition fémdobozával, de mégjobb lenne, ha mégsem mászna inkább be az ablakomon – helyette rémisztgesse csak a szomszéd István bá legkisebbik fiát, aki állandóan olyan hangosan bömbölteti a pornót a szobájában mikor a szülei nincsenek itthon, hogy képtelenség ideát tanulni tőle. Kis vakarcs!

 - Mi a sztori vége?

 - Nos, miután még beszélgettünk egy kicsit, az idegen lények elbúcsúztak, és kilebegtek az ablakon. Szó szerint kilebegtek! Mintha valami „vonónyaláb”, vagy micsoda emelte volna őket a magasba…érdekes volt, annyi szent! Szívesen marasztaltam volna még őket, legalább egy kis ideig, de láttam rajtuk, hogy valóban nagyon sietnek. Természetesen felálltam, és kitekintettem utánuk az ablakon – láttam amint egyre csak feljebb, és feljebb emelkednek az éjszakai égbolton. Egészen a felhők közé, ahol valami egészen halovány fénnyel világító, kivehetetlen alakzat várta őket. Hát, bazdmeg, ilyet én eddig még csak filmekben láttam ám! Tátva is maradt a szám rendesen! Egyszer csak eltűntek a felhők között, és én már nem láttam őket többé – a halovány fény is távolodni kezdett, míg végül teljesen el is tűnt, és helyén csak a csillagokkal teli sötét égbolt maradt, amit körülöleltek a holdfényben megvilágított kövérkés felhők.

 - Gondolom neked is a földbe gyökerezett a lábad…

 - Igen, eleinte igen. De utána kapcsoltam, hogy ezzel a beszélgetéssel simán el is ment fél óra, hamarosan 22:00, és valószínűleg Andris haverom már tűkön ülve vár, hogy mikor gyakjuk tovább lefelé azt a hópárducot, vagy mifenét. Gyorsan vissza is orientálódtam a gép elé, és láttam ám, hogy Andris már régen legyilkolta a vadállatot, és elszedett tőle minden kincset, meg aranyat is, és nekem meg különféle cifra oltásokat írogatott, amiért nem voltam ott segíteni neki. Hamar írtam is neki vissza Xfire-ön, hogy képzelje el, hogy itt jártak nálam az ufók, de persze nem hitte el nekem. Nem úgy, mint a sok idióta riporter, akik kapva kapnak az alkalmon, ha valami jó kis zsíros sztori van kibontakozóban. Mindössze a Story-nak küldtem el levélben a történetemet, de láthatjátok már, hogy mennyi ember gyűlt össze odakint. Úgy látszik, a Story munkatársai sem tudják tartani a pofájukat.

 - Ezek után mik a jövőbeni terveid?

 - Lubickolok a népszerűségben, öcsém! Már körülbelül 30 vadidegen csaj írt rám MyVip-en, hogy szívesen megismerne, kizárólag ennek az ufo-észlelésnek köszönhetően, és akkor a többi riportról, újságokról, felkérésekről, exkluzív tévé-interjúkról még nem is beszélve. Tutibiztos sikerem lesz a csajoknál, és legalább nem kell többé bevetnem a „Szia! 80-as szintű paladin vagyok! Jössz dugni?” dumát sem. Szeretnék a későbbiekben egy külön honlapot is indítani, ahová az emberek feltölthetik a saját történeteiket az ehhez hasonló észlelésekről – ezáltal egybe is gyűjtöm az olyanokat, akik hasonló cipőben járnak, mint én magam.

 - Köszönjük, hogy szántál ránk időt! Mit üzennél az Agyiszint olvasóinak?

 - Nem mondjátok, hogy ti az Agyiszinttől vagytok? Basszus, egyszerűen imádom azt az oldalt, főleg Sid Vicious Csajozási tanácsait! Hallod, nekem nagyon sokat segítettek – most már legalább tudom, hogy hogyan kezdjem el egy lánynál. Nem is tudtam, hogy onnan jöttetek! De nagyon örülök neki! Hogy mit üzennék? Hát, csak annyit, hogy OSZT SZOPOL-E? Najó nem poénkodok, valójában nagyon tecik az oldal, és az olvasóknak meg annyit üzennék, hogy szeressék egymást, meg másokat is! Ja, és sétáljanak nagyokat, ha az időjárás engedi! Ja, és olykor-olykor pillantsanak az ég felé is, mert lehet, hogy az idegenek éppen valahol felettük keringenek abban a klassz kis űrhajójukban! Sziasztok!