3/1:
Máris rátérnék a lényegre: sokszor (tényleg nagyon sokszor) elmondtuk már, hogy miért érdemes mindig nyitott szemmel járni az utcán (annál is inkább, mert így elkerülhető, hogy egy gengszter-kórban szenvedő rajos tesa megszúrjon zsebkéssel egy szál bagóért). Miért érdemes olykor-olykor egy pillanatra lelassítani, és körülnézni magad körül? Sokkal több dolgot megfigyelhet az ember így, mintha csak végigrohanna a megszokott útvonalán, mondjuk otthonról a suliig. Én speciel gyakran figyelem a körülöttem lévő embereket, és azt, hogy ki hogyan viselkedik. Bunkó pesti! – elég gyakran ismételgetett megjegyzés ez. Alaptalan? Nyilván, hiszen nem lehet egy kalap alá venni a pestieket, és ilyesfajta jelzővel illetni mindet. Ugyanakkor néha megesik, hogy elgondolkodom az igazság-tartalmán. Például mikor azt látom, hogy az emberek többsége igenis bunkó. És szándékosan bunkó. Kis sztori: az egyik pályaudvaron láttam egy öreg nénit, aki vonatjegyre gyűjtött (mielőtt leszólna valaki már most, hogy Ugyan dehogy, biztos piára kellett neki a pénz!, elmondom, hogy nem, a néni valóban jegyre gyűjtött), és – annak ellenére, hogy több órát állt ott – alig jött össze neki valami. Jó, ha abból a néhány forintból egy mezei vonaljegyre (320 forint) tellett, nemhogy egy vonatjegyre. Pedig rengeteg emberhez odament. Rengeteg embertől kért. Nem messze álltam tőle, de remekül hallottam a többi ember reakcióját: "Nincs!/Nem adok!/Nekem is kell!" – satöbbi, satöbbi. Lenéző, lekezelő modorban előadva. Én elhiszem, hogy ebben a mai világban minden egyes forint nagy érték (kivéve azoknak akik két kézzel szórják, de ők meg basszák meg), azonban 10, avagy 20 forintot nyugodtan adhatott volna neki bármelyik. Akármennyire is siet. Akármilyen hamar is indul a vonat. Csak ennyi kellett volna, és a néni pár óra elteltével boldogan vehette volna meg a számára oly becses vonatjegyet. Azt kérded, ehelyett mi történt? 19:00-kor leléptem, de még akkor is csak néhány fémszázas csörgött szegény markában. A hangja remegett. Az arca gyűrött, és megviselt volt. A sírás határán állt. Sajnáltam, mert nem egy olyan ember, aki nem érdemelte volna meg a pénzt. Nyilván egy full-alkesz kinézetű, olcsó piától bűzlő embernek én sem adnék, mert tudom, hogy az alkoholon kívül másra amúgy sem költené – nem, az imént említett szituációban teljesen más volt a helyzet. És igen, én is adtam neki valamennyit. Mert jó érzés volt, hogy segíthettem valakin. Emberiesség. Ez hiányzik ma a legtöbbünkből.
