1956-os képkosár: a forradalom arcai
Mint a blog egyik vezetője mindenképp szükségét éreztem annak, hogy pár posztot e balsorsú forradalom hőseinek és tetteinek emlékére szenteljünk a mai nap során.
Az 1956-os események bár végül nem hozták meg a célt amit egy egész nép áhított, mégis mint esemény, mint "élmény", feloldhatatlanul összekötött több teljes generációt, és erőt adott a magyarságnak egészen a rendszerváltozásig. Kevéssé ismert tény, de a forradalom nem Budapesten kezdődött el (és nem is hullott először vér), hanem Debrecenben. Október 23-án reggel debreceni diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt, ahonnan jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve, nyolcas sorokban a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság húsz pontos követelését kinyomtassák. A pártvezetés tárgyalt a diákok küldöttségével, ezt követően Görbe János színész az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor Még kér a nép című versét...
Az ELTE diákjainak tömegdemonstrációja a Petőfi szobornál...
Az '56-os események, melynek nyitómomentuma az egyetemisták határozott, de békés tiltakozása a hatályos rendszer ellen, a pártvezetés és Hruscsov elutasító magatartása miatt kevesebb mint egy nap alatt dagadt forradalommá, megmutatva a magyarság erejét. Sajnálatos módon mindez végül a szovjet haderővel szemben kevésnek bizonyult, de ettől függetlenül sosem vált feleslegessé a (becslések szerint) legalább 2700 magyar áldozatot hozó forradalom, illetve az azt követő megtorlás.
A tüntetők a belvároson át a Parlamenthez vonulnak...
"Csizma-tér 1.": Sztálinnak nem volt többé helye nálunk...
Az '56-os forradalom arcai:
Sose feledjétek hőseink emlékét...
Hamvas Béla:
Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.
Minek árulta el?
Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.
Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túl-ha-ta-lom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.
Szeles Erika pár évvel idősebb barátja oldalán került a felkelők közé. Vöröskereszteseknek segített sebesülteket menteni, munka közben érte halálos lövés, melyet szovjet géppisztolyból adtak le.
http://www.youtube.com/watch?v=GtsrNnSAN0A
- Metálszalonna voltam -
Hát nem de rajok sem
LETÖRT A KÖRMÖM neeeeeeeee!
Megverlek teszdvíír!Hogy egyen meg a fejed ráááák!