A hétköznapra való tekintettel, most nem vártam éjfélig a poszttal, hiszen holnap munka, suli, kinek mi. Aki eddig is szerette, az most másfél órával éjfél előtt is fogja. Mivel már régen volt ilyen poszt, most a szokásosnál kicsit több képet kaptok:

Sokan azt hiszik, hogy egy kép mögé rejthetik a gondolataikat, hát nem! Bikafa bácsi gondolatolvasó:

Elgondolkodtam bizonyos dolgokon nemrég, és arra gondoltam, ezeket veletek is megosztom. Nem lesznek sem kardos-harczos cigányok, sem mély letargiában úszó emósok ebben a posztban, csupán néhány általam megfogalmazott gondolat/vélemény, és egy saját vers. Nem kötelező ám elolvasni, aki inkább valami poénos posztot vár, az lapozzon tovább.

Család: Olyan sztorim van, besírsz: jöttem hazafelé a metrón, és ha jól emlékszem a Keletinél (vagy a Blahán...passz) felszállt egy rajcsalád. Volt köztük kicsi is, nagy is – picsafarmerben díszelgő lulugyi, és feszülős bőrkabátban lazuló kamu-olasz gigolo is. Meg két gyerek. Az egyik – kislány – olyan 6-7 éves forma, a másik meg még csak a babakocsiból tekingetett kifelé, bociszemekkel bámulva a körülötte rohanó világra. Sajnos a rajság, az rajság, úgyhogy én lepődtem meg a legkevésbé a többi ember közül a metrón, mikor az egyik idióta előkapta drága mobilját, és előkereste benne az egyik kedvenc shukár zenéjét, amit aztán mondani sem kell: max. hangerőn bömböltetett a végállomásig. Nem először látok már ilyet (Lucy-val tudnánk ilyesmiről mesélni), de sosem értettem meg, hogy mi a frász a jó abban, hogy mindenki előtt megmutatják, hogy milyen ótvar szar ízlésük van zenei téren. Ja, persze: ha rajság van, akkor rajság van. Hiába ültem messze, akkor is hallottam az olyan szavakat a kis rajcsaládtól, mint a "Dikk'!", "De shukár vagyol!", és a – szó szerint idézem – "Megfogom itt a faszodat mindenki előtt!" Mire a másik: "Oké, fogd meg a faszomat itt mindenki előtt! Fogd meg a faszomat, baszd meg!" Mikor ezt kimondta, a kislány, aki velük volt, hangosan elkezdett nevetni. Biztosan viccesnek találta. Én nem annyira, mert csupán arra tudtam gondolni, hogy ha ezek a gyógyegerek így beszélnek a gyerek előtt, akkor biztosan fényes jövő elé vezetik majd. Végállomás jött, leszállt mindenki. Fél szemmel utánuk néztem, és láttam amint megindulnak az aluljáró irányába – a lulugyik úgy lépkedve, mint a modellek (mell előretolva, fenék illegetve), a gigolók meg széttárt karokkal, belazulva, fölényesen, mintha övék lenne az egész világ. Nem tettek ellenem semmit, nem szóltak be, nem vertek meg, nem is néztek rám, mégis olyan szintű ellenszenvet váltottak ki belőlem, hogy legszívesebben fölpofoztam volna mindet. De akkor már nem innen, a szobámból írnék. Akkor már egyáltalán nem írnék. Agyi és Sid meg a kis-költségvetésű temetésemet szervezné.

Szerelem/szeretet: Erről csak pár szót szeretnék szólni, mert rendre bővebben is kitérek rá, egy-egy aktuális posztomban. A szerelem mára már egy olyan elenyésző fogalommá vált, hogy számomra tényleg óriási tisztelettel bírnak azok, akik képesek rá. Aki világ életében az igazi szerelmet, a Nagy Ő-t keresi, kutatja, az végtelenül naiv. Aki bemeséli azt, hogy a párja az élete szerelme is egyben, holott a kapcsolatuk rossz, az csak később koppan (mondjuk amikor már a jegygyűrű az ujján feszül). Aki képes megtalálni a lelki társát, akivel néha pusztán pillantásokból is megértik egymást, az borzasztó nagy mázlista. Minden héten alakulnak párkapcsolatok, és ugyanígy minden héten történik legalább két szakítás is. Rohanunk. Rohan velünk a világ, és megpróbálunk lépést tartani vele. Ezért nem jut elég időnk egymásra, ezért nem jut elég időnk másokra. Tanulni kell, lecke van, meló van, stb. van – közben meg azt sem vesszük észre, hogy eltelt még egy év. Felgyorsult, modernizálódott már minden, de – és ezért nyugodtan tarthattok maradinak – én még mindig szívesebben sétálgatok a barátnőmmel egy csendes, szép kis parkban, mintsem beülök vele egy irtózatosan látványos, 3D-s mozifilmre. A szerelem nem abból áll, hogy mindig a legdrágább dolgokkal halmozzuk el egymást. Nem abból áll, hogy havonta egyszer nagy kegyesen elmegyünk kettecskén bevásárolni, és az üzletközpontokban hagyunk potom 15-20 ezreket. A szerelmet nem lehet pénzért megvenni. Gyakran hallom, hogy XY otthagyta YX-et, mert tönkrement a kapcsolat. Megcsalta, félrelépett, elhidegültek egymástól – kismillió opció lehetséges. Csakhogy egy szakításhoz mindig, minden esetben két (azaz 2) ember kell, ezt sose feledjük. Kihangsúlyoztam már nem egyszer, hogy milyen rohadt fontos az, hogy ha úgy érezzük, hogy megtaláltuk életünk párját, akkor két kézzel szorítsuk, és soha el ne engedjük. Higgyétek el nekem: soha az életben nem találtok majd jobbat nála, hiába kutattok elszántan. Tanuljunk meg szerelmesnek lenni, szeretni, ez lenne az egyik legfontosabb dolog. Csak ennyit akartam elmondani, remélem egyetért velem valaki. Írtam egy verset, holott nem szokásom. Ha érdekel titeket, a Folytatás után elolvashatjátok (a szerelmemnek írtam, de bárki letöltheti, és szabadon terjesztheti, ha gondolja).

Szeretem nézni az embereket. Megfigyelni őket, tisztes távolságból. Belegondolni, hogy mire gondolhatnak, mit érezhetnek. Hogy mik a gondjaik, és örömük forrása. Vajon miért tartanak ott, ahol; mit tettek jól vagy rosszul? Szeretnék egyszerre osztozni minden ember boldogságában és bánatában, csak azért, hogy megismerjem azt a bizonyos nagy betűs Életet. Megbánások és következmények nélkül szívesen viselném minden ember bánatát; érezném a nehézséget, ami szívüket nyomja. Úgy gondolom, csak így tudnám megérteni, hogy a hozzám felületeiben hasonló, ám mégis annyira más emberek miért jutottak el oda, életüket meghatározó szakaszához. Bizony, nehéz véleményt nyilvánítani olyan dolgokról, amiket mi magunk nem tapasztaltunk. Egy biztos: minden élőlény a saját sorsának kovácsa. Nincs se horoszkóp, se tenyérjóslás. Csak emberek léteznek.
A sorba következő 4. rész alkalmával egy újabb társadalmi problémát szeretnék megvitatni veletek. Sokan azt hiszik hazánkban nincs- vagy csak alig - létezik olyan ember, akinek az életét megkeserítik a drogok. Ez azért van, mert sokunk nem ismer ilyen embereket, hisz míg mi a felszínen úszunk, valaki feje fölött átcsapnak a hullámok, és végleg a mélybe süllyed. A következő videó tökéletesen festi le ezeknek az embereknek a sorsát, egy olyan vászonra melynek határait (véleményem szerint) az intelligencia szab meg. Lássuk a videót, a többire a klikk után térnék ki. Minimális angoltudás nem árt, aki nem tud angolul attól elnézést kérek, végülis a net 3/4-e angolul van, úgyhogy semmi gond.

Üdvözletem a régi és új Agyiszint olvasóknak.
Sokaknak gondolom még ismerősen cseng a nevem, bár való igaz mostanában többet szánkózok a havas lejtőkön, mint posztolok agyiszintre, de annyi szenny összegyűlt a gépemen, hogy muszáj ürítenem.
Ahogy látjátok, ez a bejegyzés egy régebbi poszt-sorozatom 3. része lesz, mely inkább komoly, elgondolkodtató témákat feszeget, mintsem vicces dolgokat. Akik ismernek megszokhatták tőlem ezeket a dolgokat, és továbbra is azt vallom, hogy az élet dolgain csak úgy lehet nevetni, ha közben ismerjük az érem másik oldalát is. Egyébiránt a sorozat első része a tököli börtön szimpatikus és kevésbé szimpatikus lakóiról ITT található, a második része pedig - a számítógépes addikcióról - ITT.

A mostani rész is hasonló lesz, az élet egy olyan területére fog kitérni, melyet talán mindenki tapasztalt már kicsiny hazánkban. Lehet nem kerülünk a tököli börtönbe, sőt még kockának sem kell lennünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk: milyen ha átvernek minket egy idegen környezetben. Igen, a mai világ mostoha körülményei a legtöbbünket éberségre sarkallnak, de mi a helyzet azokkal, akik nem ismerősek Magyarországon, és a kelleténél kicsit naivabbak is.
A videó lényege, hogy két, magukat külföldinek kiadó riporter, megpróbál eltölteni egy napot Budapest szívében. Elmennek étterembe, taxiznak, pénzt váltanak. Mondanom sem kell, hamar sikerül leredukálni pénztárcájuk tartalmát, a sorozatos átverések miatt. Vajon ez minden országban így működik? Vagy rá lehet húzni az esetre a szokásos "Aki hülye haljon meg!" kijelentést? Ti mit gondoltok erről? Titeket vertek már át hasonló szituációkban?

Ha a videó nem indulna el egyből, várjatok kicsit vele.

( Személyes megjegyzésként annyit mondanék: messze vagyunk mi még Európától...nemsokára az lesz, hogy a külföldi átlépi országunk határait, majd felkiállt: "Várj, itt nem állhatunk meg! Ez Denevérország!" )

Biztosan sokan töprengtetek már azon, hogy mi járhat a világ egyik legfontosabb vezetőjének a fejében, mire gondolhat a protokolláris rendezvényeken, az unalmas előadásokon, vagy akár visszahúzódva dolgozószobája asztalánál??!! Nem kell tovább töprengeni, mert Bikafa "bácsi" fellebbenti a fátylat az Elnök legféltettebb gondolatairól is! Előző "gondolatok" -ITT-

Biztosan sokan töprengtetek már azon, hogy mi járhat a világ egyik legfontosabb vezetőjének a fejében, mire gondolhat a protokolláris rendezvényeken, az unalmas előadásokon, vagy akár visszahúzódva dolgozószobája asztalánál??!! Nem kell tovább töprengeni, mert Bikafa "bácsi" fellebbenti a fátylat az Elnök legféltettebb gondolatairól is!

Az előző részben a Tököli börtön mindennapjait mutattam be nektek, gondolatokat szőttünk arról, hogy vajon mi vezethet oda, hogy valaki oda kerüljön. Én csak annyit fűzök utólag hozzá, hogy nem teljesen értek egyet azzal, hogy butaság a rabokat engedni focizni, hisz ahogy a börtönőrök is mondták: "A rabokat le kell foglalni, mert különben ők foglalják le az őröket!". Egy olvasó azt mondta, hogy szerinte nem alakul ki olyan eszmecsere itt, mint amit én elvárok, mert a poszt nem Agyiszintre való. Nos én ahogy észrevettem a 130+ kommentből, érdekelt titeket a dolog, úgyhogy üzenem "mürmidon" olvasónknak, hogy majd én megírom a posztokat, ő csak olvassa ;).
De most más téma, új fejezet, újabb probléma amin szerintem érdemes elgondolkozni. Remélem hasonlóan megmozgat majd ez is titeket, hiszen valahol rólunk is szól.
Ebben a részben a számítógépekről, közelebbről nézve a játékokról lesz szó, és az azok okozta esetleges addikcióról. Úgy vélem ez örök téma a modern világban, hiszen sokan válhatnak tudatlanul is a számítógép rabjává. De mit nevezünk függőségnek? A ÉN véleményem a tovább után.

Mint a címből is ki lehet találni, új sorozatot indítok Agyiszinten. Már megszokhattátok, hogy sokszor rakok ki ide elgondolkodtató posztokat, vagy olyanokat melyeknek nem a humor az alapja. Ezek szerintem éppúgy leírnak/bemutatnak egy agyi szintet, és még érdekesek is. Előre láthatóan 4-5 részes lesz a sorozat. Olyan témákat fogok bemutatni, amik engem is mozgatnak mostanában, de azt szeretném, ha ti írnátok le mit gondoltok az esetekről, amiket felvázolok nektek. Remélem lesz pár olyan gondolat is, amely túlszárnyal a "Dögöljön meg" és a "Napalmot neki" megjegyzéseken.

Első rész kapásból kimeríti az egész blog fő témáját. A minap láttam az m1-en (igen, valaki még nézi ezeket az adókat is), méghozzá a Kékfény című műsorban, a következő érdekes dokumentumfilmet. A stáb 2 hetet töltött a tököli börtönben, és számos interjú árán összeraktak egy elég érdekes dokumentumfilmet. Kicsit várni kellett ugyan, hogy netre kerüljön az adás, de semmi gond. Pozitívumként annyit említenék meg, hogy szerintem nagyon jó lett, továbbá ha már nap mint nap itt röhögünk a cigókon, akkor illik valamit tudni is arróll a helyről, ahova sokuk kerül. Mármint a bűnöző fajtáról. Én azt vettem észre, hogy azok a kis szarosok, akik pózolnak egy karddal, a harczosok, mind-mind mintha ezeket a börtöntöltelékeket bálványoznák. A film negatívuma (ha ezt annak lehet nevezni, szerintem nem, de valamit írnom kell),hogy egész pontosan 50 perces. Ezért 5*10percben került fel Youtubera. Szerintem érdemes végignézni, remélem sokan megteszik és leírják a véleményüket arról, hogy vajon miért csak cigányokat látunk a videóban? Hogy fajulhat el egy ember idáig?  Vajon megtör egy embert egy ilyen kemény börtön? Kíváncsian várom a véleményeteket.

Az én véleményem:
Aki az ördögnek szolgál, az bizony kínnal fizet!
 

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!