Elgondolkodtam bizonyos dolgokon nemrég, és arra gondoltam, ezeket veletek is megosztom. Nem lesznek sem kardos-harczos cigányok, sem mély letargiában úszó emósok ebben a posztban, csupán néhány általam megfogalmazott gondolat/vélemény, és egy saját vers. Nem kötelező ám elolvasni, aki inkább valami poénos posztot vár, az lapozzon tovább.

Család: Olyan sztorim van, besírsz: jöttem hazafelé a metrón, és ha jól emlékszem a Keletinél (vagy a Blahán...passz) felszállt egy rajcsalád. Volt köztük kicsi is, nagy is – picsafarmerben díszelgő lulugyi, és feszülős bőrkabátban lazuló kamu-olasz gigolo is. Meg két gyerek. Az egyik – kislány – olyan 6-7 éves forma, a másik meg még csak a babakocsiból tekingetett kifelé, bociszemekkel bámulva a körülötte rohanó világra. Sajnos a rajság, az rajság, úgyhogy én lepődtem meg a legkevésbé a többi ember közül a metrón, mikor az egyik idióta előkapta drága mobilját, és előkereste benne az egyik kedvenc shukár zenéjét, amit aztán mondani sem kell: max. hangerőn bömböltetett a végállomásig. Nem először látok már ilyet (Lucy-val tudnánk ilyesmiről mesélni), de sosem értettem meg, hogy mi a frász a jó abban, hogy mindenki előtt megmutatják, hogy milyen ótvar szar ízlésük van zenei téren. Ja, persze: ha rajság van, akkor rajság van. Hiába ültem messze, akkor is hallottam az olyan szavakat a kis rajcsaládtól, mint a "Dikk'!", "De shukár vagyol!", és a – szó szerint idézem – "Megfogom itt a faszodat mindenki előtt!" Mire a másik: "Oké, fogd meg a faszomat itt mindenki előtt! Fogd meg a faszomat, baszd meg!" Mikor ezt kimondta, a kislány, aki velük volt, hangosan elkezdett nevetni. Biztosan viccesnek találta. Én nem annyira, mert csupán arra tudtam gondolni, hogy ha ezek a gyógyegerek így beszélnek a gyerek előtt, akkor biztosan fényes jövő elé vezetik majd. Végállomás jött, leszállt mindenki. Fél szemmel utánuk néztem, és láttam amint megindulnak az aluljáró irányába – a lulugyik úgy lépkedve, mint a modellek (mell előretolva, fenék illegetve), a gigolók meg széttárt karokkal, belazulva, fölényesen, mintha övék lenne az egész világ. Nem tettek ellenem semmit, nem szóltak be, nem vertek meg, nem is néztek rám, mégis olyan szintű ellenszenvet váltottak ki belőlem, hogy legszívesebben fölpofoztam volna mindet. De akkor már nem innen, a szobámból írnék. Akkor már egyáltalán nem írnék. Agyi és Sid meg a kis-költségvetésű temetésemet szervezné.

Szerelem/szeretet: Erről csak pár szót szeretnék szólni, mert rendre bővebben is kitérek rá, egy-egy aktuális posztomban. A szerelem mára már egy olyan elenyésző fogalommá vált, hogy számomra tényleg óriási tisztelettel bírnak azok, akik képesek rá. Aki világ életében az igazi szerelmet, a Nagy Ő-t keresi, kutatja, az végtelenül naiv. Aki bemeséli azt, hogy a párja az élete szerelme is egyben, holott a kapcsolatuk rossz, az csak később koppan (mondjuk amikor már a jegygyűrű az ujján feszül). Aki képes megtalálni a lelki társát, akivel néha pusztán pillantásokból is megértik egymást, az borzasztó nagy mázlista. Minden héten alakulnak párkapcsolatok, és ugyanígy minden héten történik legalább két szakítás is. Rohanunk. Rohan velünk a világ, és megpróbálunk lépést tartani vele. Ezért nem jut elég időnk egymásra, ezért nem jut elég időnk másokra. Tanulni kell, lecke van, meló van, stb. van – közben meg azt sem vesszük észre, hogy eltelt még egy év. Felgyorsult, modernizálódott már minden, de – és ezért nyugodtan tarthattok maradinak – én még mindig szívesebben sétálgatok a barátnőmmel egy csendes, szép kis parkban, mintsem beülök vele egy irtózatosan látványos, 3D-s mozifilmre. A szerelem nem abból áll, hogy mindig a legdrágább dolgokkal halmozzuk el egymást. Nem abból áll, hogy havonta egyszer nagy kegyesen elmegyünk kettecskén bevásárolni, és az üzletközpontokban hagyunk potom 15-20 ezreket. A szerelmet nem lehet pénzért megvenni. Gyakran hallom, hogy XY otthagyta YX-et, mert tönkrement a kapcsolat. Megcsalta, félrelépett, elhidegültek egymástól – kismillió opció lehetséges. Csakhogy egy szakításhoz mindig, minden esetben két (azaz 2) ember kell, ezt sose feledjük. Kihangsúlyoztam már nem egyszer, hogy milyen rohadt fontos az, hogy ha úgy érezzük, hogy megtaláltuk életünk párját, akkor két kézzel szorítsuk, és soha el ne engedjük. Higgyétek el nekem: soha az életben nem találtok majd jobbat nála, hiába kutattok elszántan. Tanuljunk meg szerelmesnek lenni, szeretni, ez lenne az egyik legfontosabb dolog. Csak ennyit akartam elmondani, remélem egyetért velem valaki. Írtam egy verset, holott nem szokásom. Ha érdekel titeket, a Folytatás után elolvashatjátok (a szerelmemnek írtam, de bárki letöltheti, és szabadon terjesztheti, ha gondolja).

Végigsöpör a lámpafényben úszó, sötét utcán a hideg, fagyos szél,
Messze még a tavasz, de lassacskán búcsúzik már a hűvös tél.
Mondanék valamit most neked, azonban nem szól a szám,
Tárd ki az ablakod, s gyere velem ezen a rejtélyes éjszakán.

Néha szavak nélkül is megértesz, ezt Te tudod a legjobban,
Mikor hozzámérsz, a szívem rendre meg-megdobban.
Kövessük hát a csillagokat a feketére festett égbolton,
Célunkat, ahová tartunk, majd útközben elmondom.

Vedd fel a leges-legszebb ruhádat, fesd ki magad, húzd ki a szemed,
A Hold sarkán megpihenve majd újból a füledbe suttogom, hogy milyen jó veled.
Láthatod Te magad is, hogy melletted teljes egésszé lettem,
Sokan kiabálnak még a mély szakadék széléről, de a hidakat már rég felégettem.
Romlott ez a világ, bizonyos dolgokon gyakran elcsodálkozom,
Jó ha tudod, hogy van valaki aki imád, s bár nem hiszek Istenben, mégis sokszor imádkozom.

Nyitott szemmel járok, s elkeserítenek bizonyos emberek,
Arra gondolok ilyenkor, hogy ők biztosan nem tudják mint jelent az a szó: szeretet.
Nekik sosem szólok, sosem rovok fel semmit,
Engem nem fog senki sem fényes páncélzattal felvértezni,
Nem érnek ők nekem ennyit,
S nincs kedvem késsel az oldalamban egy koszos aluljáróban elvérezni.

Ha tehetném, kikerülném a halált,
De a halálnál is jobban fájna, ha örök létemben eltűnne mellőlem minden rokon, ismerős, barát.
És persze Te, hiszen Te vagy a mindenem,
Ezt is tudod már, de azért leírom: rád van a legnagyobb szükségem.
Sajnos az élet valóban rövid, ezt gyakran belátom,
De hogyha veled tölthetem el, akkor én vagyok a legszerencsésebb ember a világon.