Itt a nyár, tűz a nap, 40 fok van árnyékban, de a blogon az utóbbi napokban mégis megszaporodtak a komor, rideg, horrorisztikus olvasmányok. Ez egyáltalán nem baj, hiszen – bár nem tudom, ki hogy van vele – én kedvelem az ilyen témákat/irományokat. A télen bőségesen el voltunk látva velük, hiszen az Öreg házas pályázatra jöttek a jobbnál jobb alkotások tőletek, és bizony mindegyikben volt egy-egy olyan momentum, ami megmaradhatott az emberben (nekem a kedvenceim még mindig azok az alkotások, mikor nem kegyelmeztetek a fiúknak, muhaha). Zael keddi olvasmányának (Zael olvasmánya délutánra: A Legdrágább Kincsem) a folytatását olvashatjátok ezúttal alant – kikerekedik a sztori:
 

Másnap kipihenten ébredtem, tettre készen, a tegnapi ocsmány események után új, friss életerő járta át az ereimet, és minden porcikám festeni kívánt. A lány még ott feküdt az ágyam melletti kis lepedővel letakart párnarakáson, de már biztos érezte, hogy mindjárt mozdulnia kell, és nem lustálkodhat tovább - szinte a levegőben vibrált az alkotási vágyam. Nem is türtőztettem tovább magam, hanem kipattantam az ágyból, gyorsan felöltöztem és megreggeliztem, majd őt is kirángattam a takarója alól, becipeltem a nagyszobából átalakított műteremben és leültettem egy székbe. Még mindig lázas igyekezettel kikészítettem az ecseteimet és a vásznakat, előszedtem a festékeimet, felállítottam az állványt, ráhelyeztem a lapot, és vártam. Azt reméltem, hogy ha már eddig ilyen munkakedv fűtött, most majd egyből nekilátok a festésnek, de nem így történt. Amint kényelembe helyeztem magam, és tökéletesen előkészültem a festéshez, hirtelen teljesen kiürült a fejem. Már nem láttam a szemem előtt a gyönyörű, mégis megrázó festmények tömkelegeit, amelyek után két kézzel kapkodnak majd a vevők. Egyszerűen minden ötletem elhagyott, ott ültem szürkén egy gyönyörű női test előtt, és életemben először nem peregtek a képek a fejemben. Először nem tudtam, hogy mi hiányzik, de aztán rövid időn belül rájöttem, hogy nem bennem van a hiba, hanem nagy sietségemben elfelejtettem beállítani a modellemet: teljesen érdektelenül ült a széken, lehorgasztott fejjel.

Felkeltem, és minden lépésemet meggondolva közelebb mentem hozzá, hogy beállítsam valami olyan pózba, ami jobban megfelel majd a festői képzeletemnek. Meg kell, hogy mondjam, a vártnál sokkal többet próbálkoztam, de egy valamirevaló testhelyzetet sem sikerült összehoznom. Mindenfelé forgattam, a legkülönbözőbb módon rendeztem el a végtagjait, de sehogy sem sikerült megtalálnom azt, amit kerestem. Idegesen néztem az órámra, és meg kellett állapítanom, hogy már negyed tizenegy, és én még semmit nem festettem. Ránéztem az arcára, és láttam rajta, hogy jót mulat a nyomoromon. Ezen úgy feldühödtem, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, gondolkodás nélkül pofon ütöttem, olyan erővel, hogy lefordult a székről, és a kezeit maga alá gyűrve, félig az oldalén fekve elterült a padlón. Már éppen azon voltam, hogy bele is rúgok egyet, amikor hirtelen észrevettem, amit már hosszú és tétlen órák óta kerestem: a tökéletes pózt.

Nos, a múltkor kicsit elszaladt velem a ló, és publikáltam 2 olyan írást is (>ITT< és >ITT<) amelyek eléggé furcsának hathattak, és egyeseknél kicsapták a biztosítékot is. Nem kenyerem nekem gyilkosságokról, meg holmi egyéb borzalmakról írni, de rendre eljön egy-egy olyan idő, amikor szükségét érzem ezeknek. Sajnos én sem gyermekmeséken, és tingli-tangli zenéken (most is sokkal nagyobb előnyben részesítem az olyan búval baszott bandákat, mint a The Cure, az XX, vagy az Editors) nőttem fel, úgyhogy nem is csoda, hogy mindig jobban vonzottak a pszichológiai thrillerek, és a horror-filmek, mint például a Pokémon. Télen szinte majdnem csak ilyen búskomor témában kaptatok tőlem irományokat, de a tél amúgy is egy igen depresszív időszak, pláne nekem, aki amúgy is hajlamos a depresszióra. Nos, a legutóbbi irományomba próbáltam egy kis humort is belevinni néhol, hogy megtörjem vele a letargikus hangulatot, de voltak olyan olvasóink, akiknek inkább a véresebb, durvább verzió jött volna be. Na srácok, hát most megkaphatjátok – ezen alkotást Zael olvasónk/kommentelőnk küldte nekem (remélem nem gond, hogy a címet saját kútfőből találtam ki hozzá), és bár a stílus, az írásmód nem hagy kivetnivalót maga után (én egyetlen helyesírási hibával sem találkoztam, ami külön piros pont), azt hiszem néhányak (főleg gyengébb gyomrúak) számára még így is nehezen emészthető lesz. Hogy miért mondom ezt? Azért, mert Zael előszeretettel ír benne nagyon naturális, és kendőzetlen formában. Éppen ezért most is elmondom, amit a Bagós sztori elején is: Erősen 18+-os lett, ezért csak az olvassa, aki nem gyenge idegzetű. De ők viszont egy olyan remek sztorit olvashatnak, amit még hónapok múlva is emlegetni fogunk. Köszönöm szépen Zael-nek ezt az irományt, és akkor kezdjünk is bele:

Egy délutáni séta során találtam Rá, a közeli erdőben andalogva. Ahogy céltalanul róttam a köröket az erdőben, amit sokan csak hulladéklerakónak használtak, a szemét szaga mellett egy édeskés illat csapta meg az orromat. Ismertem már ezt, hiszen nem egyszer vittem haza tetemet, de ez mégis valahogy más volt. Olyan… édesebb. Először nem nagyon törődtem vele, de ahogy közeledtem a forrásához, egyre izgatottabb lettem, mert éreztem, hogy valami rendkívüli fog történni. Gyorsítottam a tempómon, hogy előbb érjek oda, bárhonnan jön is ez a furcsa szag, és hirtelen olyan erővel csapta meg az orrom, hogy szinte már az ízét is éreztem a rothadó húsnak. Letérdeltem a földre, hogy jobban körbenézzek, egészen közel hajoltam az avarhoz, hogy a szagok alapján tájékozódjak, mint a kutyák. Olyan erőse éreztem már ekkor a szagot, hogy majd beleőrültem az izgalomba. A két kezemmel kezdem el szétsöpörni a leveleket, és a földet túrni, hátha el van ásva - és nem tévedtem. Rövid tízpercnyi kotorászás után a kezem beleütközött valamibe, ami vastag volt, puha és nyálkás, mint amilyen az elásott, ezért vízben rothadó. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet, mert jóllehet már hozzáértem, még nem láttam, nem tudtam rájönni. Egy kicsit meghúztam, hogy kijjebb jöjjön, és mivel nem úgy tűnt, mint ami szét akar szakadni, tovább húztam. Nehéz volt, nehezebb, mint egy kutya – el sem tudtam képzelni, mi lehet. Még egyet rántottam rajta, a laza föld engedett, és előbukkant egy emberi láb. 

Olyan hirtelen történt, hogy első meglepetésemben el is engedtem, így a lendülettől vezérelve hanyatt estem a sáros, mocskos földön. Nem tudom, meddig ülhettem ott a megrökönyödéstő l bénultan, de egyszer csak arra figyeltem fel, hogy fázom, és hogy a könnyeim fagyos helye zavaróan csípi az arcomat. Felkeltem hát, hogy munkához lássak. Még aznap haza akartam vinni, hogy nehogy tovább rothadjon, vagy nehogy valaki más találja meg. Még a végén a rendőrségnek adnák, ahol semmit nem tudnak vele kezdeni, azon kívül, hogy megállapítják, hogy ki volt és kiadják a családtagoknak. Micsoda pazarlás.

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!