…és mi lesz azután?
Semmi, azután nem lesz semmi. Legalábbis nekem nem lett. Ugyanúgy itt vagyok még, és nem mentem sehová. Nem szabad elhinni mindent, amit hallasz. Hiába ültetnek el hamis képzeteket a fejedben a mozifilmek, meg a filmsorozatok, avagy a tv-műsorok. Nem lesz semmilyen önmaga felé húzó fény, halott rokon hívószavai, vagy misztikus túlvilági átjáró. Legalábbis nekem semmi ilyesmi nem adatott meg – ugyanúgy tudatomnál vagyok, mint azelőtt, hogy meghaltam. Csak éppen körülöttem változtak meg a dolgok, nem is kicsit. Egyrészt itt van ez a sok-sok víz. Bűzös, zöld, zavaros, sötét víz. Mindenféle izé, akármi és valami úszkál itt mellettem: papír foszlányok, halott bogarak, növénydarabok, uszadékok, és még megannyi érdekes dolog. Kinyúlnék értük, de nem engedelmeskedik a kezem. Mondjuk ha jobban belegondolok, még ha tudna is engedelmeskedni, a biciklilánc akkor sem engedné. De ez egyéni probléma. Másrészt itt nagyon egyedül is érzem magam. Furcsa innen a mélyből felfelé kémlelni, hátha láthatok valami mozgást. A múltkor például egy kutya úszkált odafenn – azt hiszem a gazdája véletlenül túl messzire dobta a kutyus játékszerét, és az itt landolt, a vízben. Az a kutya nem volt szívbajos, rögvest az imádott játékszere után vetette magát – szerintem még élvezte is, hogy kicsit pancsikolhat ebben a szutykos vízben.
Hát most nézd meg a fenti képet – nem gyönyörű? Ilyesminek tartják az emberek a Túlvilágot, ahol régóta halott rokonaikkal, és ismerőseikkel találkozhatnak végre. Ahol megszűnik az idő, mint fogalom, és az örökkévalóságig együtt maradhatnak apák, és fiaik, anyák, és lányaik, szerelmesek, és legjobb barátok. Tényleg csodálatos lehet – itt viszont semmi ilyesmi nem történt. Na jó, talán egy ilyen módon bekövetkezett halál után nem is várhatnék mennyei boldogságot, de azért titkon vártam valamiféle katarzist, ezt be kell vallanom neked. Furcsa volt, igen ez a legjobb szó erre: furcsa. És mielőtt megkérdeznéd: fájt, igen nagyon fájt…kb. fél percig. Utána már nem éreztem semmi fájdalmat, csak egy kicsit kaparta még a sok uszadék a torkomat, amiket hirtelenjében lenyeltem. Fúj, bele sem merek gondolni, mi minden ment le a gyomromba. Bár, ha így jobban szemügyre veszem az élettelenül lebegő testemet, bizony be kell ismernem, hogy vízihullaként nem nyújthatok valami bizalomgerjesztő látványt. Fúj, vajon én is olyan felpuffadt, eltorzult hulla lehetek, mint amilyeneket a Helyszínelőkben látni? Szerintem a saját arcomat már én magam sem ismerném fel. A ruháim már rég foszlásnak indultak, amit különösen sajnálok, mert ezt a pólót még egy Szigetes koncert alkalmával szereztem, és nagyon nagy becsben tartottam. A nadrágomért nem kár, sosem kedveltem ezt a nacit, mert – dacára annak, hogy jól állt – mindig is szorított. A cipőim…nos, a cipőim sajnos elúsztak, mikor leváltak a lábamról, ami jelentősen összement idelenn. Néha azon gondolkozom, hogy vajon a lakáskulcsom benne van-e még a nadrágom zsebében, és ha igen, akkor mennyire rozsdásodott már meg? Kicsit? Nagyon? Közepesen? Komolyan kedvem lenne lenyúlni, és kivenni, hogy vessek rá egy pillantást, csak hát ugye a végtagjaim már nem engedelmeskednek nekem. Hiszen én már csak a Tudat vagyok, vagy ha úgy tetszik: a Lélek. Egy élettelen holttestbe börtönözve, ki tudja még meddig.
Nem elég, hogy tucatnyi képzeletbeli barátot találtam ki magamnak, még híres emberekkel is elbeszélgetek néha. Szokták mondani, hogy mikor az ember a halál küszöbén áll, lepereg előtte az egész élete – nekem idelenn annyi szabadidőm van, hogy nemhogy az egész életemről, hanem kb. minden egyes napról filozofálhatok egész álló nap. Gyermekkor, születésnapok, családi ünnepek, Karácsonyok, az első nap az óvodában, barátok, tanítónénik, az első nap az iskolában, csínytevések, kirándulások, felvételik, a gimis évek, az első szál cigi, az első csók, szex, és az első nagy szerelem. Tisztán látom magamat mint kisfiú, aki feje búbjáig beöltöztetve épít erődöt magának a hóban, és tisztán látom magamat mint tinédzser, aki az első füves cigiét követően úgy érezte, hogy megválthatná akár az egész világot is. Tisztán látom magamat mikor az érettségi előtt remegő kézzel léptem be a terembe, és tisztán látom magamat mikor először csókolóztam. Tisztán látom magamat az első munkahelyemen, és tisztán látom magamat a saját esküvőmön is, ami ugyan sosem jött el, mégis lett volna rá alkalom. Mindent tisztán látok, csak éppen azt ami körülöttem van, azt nem. És itt most erre a poshadt, zavaros vízre gondolok, mert néha tényleg megőrjít a jelenléte. Tényleg, hogyan, és miért is kerültem én ide? Sétálgattam. Körülöttem szántóföldek, és hatalmas erdők. Senki nem járt arra, mikor én ott sétálgattam – legalábbis ezt hittem. Rémlik valami alak a fák között, aki egyre közelebb, és közelebb jött hozzám. El akartam szaladni, de a lábaim nem engedelmeskedtek – az alak meglökött, és én elestem. Valamiért már nem tudtam felállni – éreztem, hogy nagyon fáj az oldalam is, és mintha valami meleg cucc folyna végig rajtam ott. A pasas meg csak jött, és jött, és jött, egyre közelebb, és közelebb, és közelebb, és nem tudtam, hogy miért pont velem csinálja ezt, és nem akartam így, és behunytam a szemem, és…és utána a vízben tértem magamhoz. Le kell szögeznem, hogy a sors kiállt magáért, és a gyilkosom nem úszta meg: miután körbetekert a biciklilánccal, és belökött félholtan a vízbe, lesétált a legközelebbi vegyesboltba, és úgy ahogy volt, csurom vizesen/véresen egy zacskó sajtos chipset kért az eladónőtől. Mikor látta, hogy az annyira megrémült, hogy ijedtében megnyomta a vészhívót, a gyilkosom átvetette magát a pulton, és az eladónőre támadt. Hatszor, vagy hétszer sikerült őt is megszúrnia, mire a dulakodásra kijött a tulaj, és a beosztottja (aki egyben kisebbik lánya volt) védelmére kelt. A gyilkosom mindent megtett, hogy ő kerekedjen felül, pechére azonban a tulaj egy igencsak tagbaszakadt alak volt, aki a földre teperte, majd egy-két jól irányzott ütés után engedte magára telepedni a vörös ködöt, és kitekerte gyilkosom kezéből a kést (amin még az én vérem is száradt), majd azt a gyilkosom torkába döfte, méghozzá jó mélyen. Hörgött, és vért öklendezett fel az én gyilkosom, mikor a tulaj megadta neki a kegyelemdöfést, és egy jól irányzott mozdulattal a kést vízszintesen úgy felrántotta, hogy azzal tulajdonképpen felszakította a gyilkosom torkát, és ahogy a Sin Cityben, úgy ő is egy amolyan pez-figurát csinált abból az emberből, akinek a halálomat köszönhetem. Hogy mindezt honnan tudom? Hát mert álmodtam róla.
Bizony, én is szoktam álmodni még, dacára annak, hogy ez talán nem a normális ilyen állapotban. Gyakran álmodom a világban történő dolgokról, úgyhogy mondhatnám, hogy nem maradok le semmi fontosról, de ez persze nem igaz – sajnos jobbára csak tragédiákról, balesetekről, és halálesetekről álmodom. Néha elgondolkodom azon is, hogy milyen lehet normális körülmények között nyugodni, például egy puccos koporsóban. Ha ott tértem volna magamhoz, az talán még ennél is sokkal-sokkal rosszabb lett volna, ugyanis ott csak a sötétség, és a hideg vesz körül. Itt pedig legalább minden nap történik valami (mondjuk minden nap új uszadékokkal találkozok, és néha van némi mozgás is odafenn), még ha ezek a történések teljesen jelentéktelenek, és egy külső szemlélő számára holt érdektelenek, és unalmasak is. Most azonban zárom soraimat, és tovább szemlélődök idelenn, hátha történik végre már valami nagyobb volumenű változás. Azt hiszem nem venném éppen rossz néven, ha végre rám találnának már – ideje lenne. Nos, majd kiderül. Addig is minden jót kívánok neked, és legyen szép napod! Én pediglen csak egyvalamit akarok idelenn, ebben a sötét, büdös, homályos víz-sírban: álmodni.
Ha egy téma valamennyire szomorú, attól még nem lesz rögtön emós.
Egy tizenöt éves depressziós emo-orientált lánynak hasonló gondolatai vannak. Lehetséges, hogy komplexitás terén elmarad, de hasonló...
Gratulálok, gyönyörű munka.
Nem, egy olyan lánynak nincsenek ennyire elrugaszkodott gondolatai, főként önmagával foglalkozik, és nem egy ilyen gondolatvilággal.
nekem nagyon tetszett, voltak hasonló rémálmaim nekem is
szerintem nyugodtan írogathatsz még ilyesmiket
Nem írom le, hogy mi miatt született az iromány, de ha visszaolvasol, láthatod, hogy akad még pár ilyen ezen a blogon.
Véleményem szerint ennyi erővel az Öreg házas sztorira is ráfoghatnánk, hogy emós, vagy random valamelyik hosszabb olvasmányra.
Egyáltalán mit is jelent az, hogy emós?
Tényleg emo-s hajlamokat mutatsz. Az emberi logika szempontjából azonos szinten vagytok.
Attól, hogy mostanában írok először, miből gondolod, hogy hozzászólás nélkül eddig nem követtem nyomon a blogot?
U.i.: szép az avatarod.
Az nem tűnt fel, hogy emós szerkesztőink is vannak?
Honnan tudjam, azt sem tudom, ki vagy te - nem is érdekel. Nem lehet semmi szomorúbb dologról írni? Minden napfényes, meg madárcsicsergős? Egyáltalán mijazazemó?
És a faszért veszekszem én itt...
Ezért nem teszünk már ki mi, szerkesztők ide verseket. Azok detto erre a sorsra jutnának.
Nem igazán értem, hogy miből szűrted le... nem arról szól, hogy mennyire szar neki. nem arról szól, hogy most jajdemegakarhalcsizni. Csak simán egy nyomottabb hangulatú, jól felépített írás.
Ennyi. Nem valami világmegváltó mű (bocsi Brit) de egy jó kis olvasmány az olyanoknak, akik ezért járnak fel az oldalra.
Rengetegen vannak ők is, már csak az öregházas sztoriból kiindulva. Akkor most én is emós leszek mert szeretem az ilyen stílusú novellákat? Mert ha igen, akkor tényleg mondd el, hogy miért.
Ezt ne vedd kötekedésnek, csak érdekel
Szívesen megosztanám veled a titkot, de most mennem kell - ölni.
Elég lesz.
nyugi, sokkal több a pozitív visszajelzésed szerintem, mint a negatív
hát jó hajrá
Azt hiszem másik blogon, már rég bann lett volna a vége ennek. Hangsúlyozom: másik blogon. És nem ITT.
A szellemekkel sutyorgó?
Amúgy nagyon jó lett.
Most én azt nem tudom, hogy hová lett a srác? Pedig az előbb még itt volt. Amúgy meg: én, mint emós? Na, ez még viccnek is rossz. Aki gyakran jár ide (netán ismer személyesen is) az tudja hogy köszönőviszonyban nem állok az emo stílussal.
Felhalmozódott egészségügyi problémáim végett holnaptól egy darabig nem leszek gépközelben, de amint tudom, papírra vetem a még hiányzó részeket/részleteket. Nem pusztába kiáltott szó volt természetesen a többi beígérése.
hát... te elég idegesítő vagy.
Menjél szépen, írjál jobbat, ahelyett hogy mások torkán próbálod letuszkolni a szubjektív kis magánvéleményedet.
Azzal, hogy itt heccelsz, csak magadat járatod le. Nem egy hozzád hasonló emberkével találkoztam már.
Jaj Paca, most megsértődtem. :'(
Azt talán nem látta meg, hogy: 1. ezen a blogon sokszor vannak ilyen írások. 2. nekem nincs semmi bajom az emó stílussal, de itt a 80'-as évekbeli emóra gondolok, nem a new-generation fajtára, amit mindig szidni szoktunk. 3. azt hiszem az ilyen írások inkább az "elvont" kategóriát erősítik, mintsem hogy holmi képzeletbeli helyre beskatulyázzuk őket.
Az mondjuk vicces, hogy az említett emberke az emós szerkesztőinknek nem szólt be - velük talán nincs problémája?
öhm több emós szerkesztőnk is van ?
tényleg Brit nyugi amúgy látom kicsit nyűgös vagy ma te is
Amúgy meg: Yagami Light rulez
Nézz msn-t,légyszi.
@Zael: Ez az írás kicsit sem lett tökéletes, mert kb. 1 óra alatt dobtam össze, képekkel együtt. Messze nem az Öreg házas sztori színvonalán áll, csak úgy gondoltam jó lesz mára (amúgy is eléggé letargikus hangulatban voltam/vagyok). NothingElseMatters-el nekem semmi bajom nincsen, de ezt a stílust, amivel itt ő írogatott, már láttam párszor más kommentelőktől is: példának okáért rendre ez volt, mikor előkerült egy saját kreálmányú vers valamelyik szerkesztőnktől, vagy mikor a rajongói képek érkeztek, és csak a savazást kapták.
És pont az ilyenek miatt kezdtünk el anno kövér macskákat posztolni - tényleg, posztoljunk inkább megint kövér macskákat?
Nem az ilyen posztok az én fő-irányvonalam, ezt tudjátok jól - úgyhogy jó ha havonta publikálok egy ilyet.
Amúgy meg: kár, hogy az avataromba is belekötött, mert ez is egy téveszme, hogy animet csak emósok nézhetnek. Én például a Death Note-on kívül más animet nem nagyon néztem (most meg már szinte egyáltalán nem), és másfél év után azért nem cseréltem még le, mert anno szerencsét hozott, és mert a kamu-facebook profilomon is ez van, és lusta vagyok valami személyesebbet keresni.
Tehát ez a poszt nem a műveltség, a szépérzék, vagy az írástudás ellen irányult, sokkal inkább azon világ ellen, amiről mi hetente írunk. És nem éppen pozitív hangnemben.
Úgy látom, hogy az előbb nem ment el a komment, ezért röviden ismételem magam.
Elégszer leírtam már, a véleményem neked a trollokról, ezért ebbe a részébe nem is mennék bele.
Szerintem megintcsak nagyon jó írás látott napvilágot, egy nem mindennapi szemszögből, és aki egy írást a hangulat kapcsán egy divat irányzathoz köt, az olyan mint az egysejtű, nem fenyegeti az agyhalál.
Brit, még ilyen irományokat sokat!!!!
A kövét macskák szórakoztatóak, és megvan az az előnyük, hogy nincs bennük semmi szubjektíven támadható. Egyáltalán, nem tudom, hogy mi támadható van a kövér macskákon.
Ugyanakkor az ilyen írásoknak szerintem inkább a "Saját írásaim" mappában van a helyük. Olyan ez, mintha a érzékeny pillanatú képet raknál ki magadról: valójában nagyon hasonlít arra, mint amikor valakiről kikerül egy kép, és fikázzák - azzal a különbséggel természetesen, hogy ebbe kreativitás és munka szorult, míg a kitett képekbe általában éjfekete sötétség.
Én nem mondom, hogy ne post-olj ilyen írásokat, mert szerintem szórakoztató, de ha kiteszed az alkotói tehetséged közszemlére, akkor ne hagyd magad felidegesíteni ha becsmérlő kommentekkel találkozol, mert az uncool.
Mindezektől függetlenül az egyik kedvenc post-olóm vagy, szóval így tovább.
Kétszer volt eddig olyan visszatérő álmom ami a túlvilági létről szólt. Egyszer a pokolban voltam, egyszer pedig a mennyben. Kíváncsi vagyok végül hova jutok majd
Ehhez hasonló írásokat általában LSD vagy 5meo-DMT szokott ihletni.
Te mit toltál?
Egyébként nagyon jó lett a poszt.
Azt hiszem a letargia, a melankólia, és az enyhe depresszió is rá tud vinni valakit ilyen történetek kiötlésére. És nem kell ehhez emós-világfájdalom, vagy búval baszottság. Csak egy-két rossz nap.
A mentális menstruáció. Több pasinál is megtapasztalható nem vagy vele egyedül
ezzel a metallicas névvel ne beszélj faszságokat, ez nem emós