Október 5-én volt pontosan 2 éve, hogy megkezdtem a pályafutásomat itt, az Agyiszint berkein belül. Eleinte szimpla rajos/emós posztokkal aztán kicsivel később váltottam a hosszabb, olvasmányosabb vonal irányába. Ennek apropóján most egy újabb fiktív sztorit olvashattok tőlem, amely stílus már nagyon-nagyon régen volt itt és egy kicsit talán visszaidézi a régi időket, amikor még népszerűek voltak a kitalált, fiktív olvasmányok. Azért nem Ellenállásra tettem ki mert oda mostanában a régebbi posztjaimat mentegetem át. Remélem, hogy itt is lesz majd aki végigolvassa, netán véleményezi. Megkérek mindenkit, hogy csak azok álljanak neki akik valóban nem ódzkodnak a hosszabb irományoktól és kedvelik az ilyen témájú posztokat. Köszönöm. – Brit

Julie McCarthy bosszúja

Hűvös, hideg reggel köszöntött a tájra október 2-án. Alice Letch a szokásosnál is korábban ébredt, dacára annak, hogy vasárnap volt amikor pedig teljesen evidens lett volna, hogy akár 10:00-ig, 11:00-ig is húzhassa a lóbőrt. Nagyon régen aludta már ki magát, úgy istenigazából. Többször is megpróbálta de valamiért sosem sikerült neki. Ezen emlékezetes napon tán éppen a hideg ébresztette, amely tolvaj módjára osont be szobájába a résnyire nyitott ablakon keresztül. Alice magára húzta a takarót, egészen az orráig. Sajnálta, hogy vasárnap van már és nem szombat. Ha szombat lenne akkor ráérne egész nap, semmit nem kellene tennie és senkivel sem kellene foglalkoznia. De ez a vasárnap, ez már-már olyan mintha rendes tanítási nap lenne csak éppen kicsivel több szabad órával. Alice szülei ugyanis roppant mód szigorúak voltak és előírás volt, hogy a lánynak a vasárnapi ebéd után azonnal a szobájába kellett mennie tanulni. Semmilyen kivétel nem lehetett. Tilos volt akkor a Skype vagy a Facebook – szeme előtt nem a barátok adatlapjai, vagy különféle blogok szerepelhettek hanem csak és kizárólag a tankönyvek. Irodalom, matematika, történelem, latin és még megannyi másik kötelezően bemagolandó tanulnivaló. Alice-t kirázta a hideg amikor erre gondolt. Nem volt egyáltalán rossz diák, szeretett iskolába járni, fontosnak érezte tudása bővítését, alapvető célja a főiskola volt. De – mint minden más diák – ő is roppant mód lusta volt bizonyos időközönként és olyankor felőle aztán háború is folyhatott volna odakinn az utcán, ő akkor sem kelt volna ki a jó meleg ágyból. Unalmas, szürke vasárnap. Igazi őszi nap, tele komor hangulattal és nyomasztó színvilággal. Alice megdörzsölte a szemét. A földszintről már hallatszódott édesanyja munkálkodása: jött-ment, tett-vett a konyhában – készítette a finom reggelit. Alice hatalmasat ásított, miközben kikászálódott az ágyból. Ablaka előtt három fekete varjú suhant el. Gyorsak voltak, mintha csak sötét árnyékok lettek volna egy tűzfalon. Terebélyes szárnyaikkal kecsesen szelték a levegőt. A közeli patak irányába tartottak. A közeli patak irányába, melynek egy kissé beljebb eső részén, a bicikliút mellett pár méterre a vízgyűjtőtől feküdt John Meighan holtteste. A fiatal srác (aki nem mellesleg a suli focicsapatának oszlopos tagja volt) természetellenes pozícióban terült el a párás füvön: hason feküdt, nyaka elcsavarodva szinte már teljes egészében az ég felé meredt. Eltörött. Mire megvirradt, már 3 órája halott volt. Testét nem sokkal 08:00 óra után egy közelben élő fiatalember, bizonyos Tom Smith találta meg aki a patakpartra járt le futni. De ne ugorjunk ennyire előre.

Semmi, azután nem lesz semmi. Legalábbis nekem nem lett. Ugyanúgy itt vagyok még, és nem mentem sehová. Nem szabad elhinni mindent, amit hallasz. Hiába ültetnek el hamis képzeteket a fejedben a mozifilmek, meg a filmsorozatok, avagy a tv-műsorok. Nem lesz semmilyen önmaga felé húzó fény, halott rokon hívószavai, vagy misztikus túlvilági átjáró. Legalábbis nekem semmi ilyesmi nem adatott meg – ugyanúgy tudatomnál vagyok, mint azelőtt, hogy meghaltam. Csak éppen körülöttem változtak meg a dolgok, nem is kicsit. Egyrészt itt van ez a sok-sok víz. Bűzös, zöld, zavaros, sötét víz. Mindenféle izé, akármi és valami úszkál itt mellettem: papír foszlányok, halott bogarak, növénydarabok, uszadékok, és még megannyi érdekes dolog. Kinyúlnék értük, de nem engedelmeskedik a kezem. Mondjuk ha jobban belegondolok, még ha tudna is engedelmeskedni, a biciklilánc akkor sem engedné. De ez egyéni probléma. Másrészt itt nagyon egyedül is érzem magam. Furcsa innen a mélyből felfelé kémlelni, hátha láthatok valami mozgást. A múltkor például egy kutya úszkált odafenn – azt hiszem a gazdája véletlenül túl messzire dobta a kutyus játékszerét, és az itt landolt, a vízben. Az a kutya nem volt szívbajos, rögvest az imádott játékszere után vetette magát – szerintem még élvezte is, hogy kicsit pancsikolhat ebben a szutykos vízben.