Az Éden-sziget titkai (1.rész)

Az Éden-sziget titkai (2.rész)

Az Éden-sziget titkai (3.rész)

Az Éden-sziget titkai (4.rész)

Az Éden-sziget titkai (5.rész)

Az Éden-sziget titkai (6.rész)

1938. november 5.:

A vihar véget ért, és csend honolt a megsebzett tájon. Nagyobb pocsolyák, és vékony, letöredezett ágak tettek tanúbizonyságot arról, miszerint nemrég még tombolt a természet az Éden-szigeten. Lord Angus McShane kastélya viszont ugyanolyan tekintélyt parancsolóan magasodott emberöltőkkel azelőtt felállított helyén, mint eddig bármikor. A Nap melegen sütött, és friss esőillat borította be az egész szigetet. Az előző napok szörnyű eseményei rányomták a bélyegüket erre az egész félresiklott látogatásra, egy bizonyos örökség apropója alkalmából. Először Rita, a kiállhatatlan grófnő halt meg. Megmérgezték. Aztán Susan, és Eliot következett, majd Ronald, és a fia, Peter. Utóbbi kettő nem a tébolyodott sorozatgyilkos áldozata volt, hiszen mindketten önként vetettek véget az életüknek. Ted, az ismeretlen fekete férfi – aki a L.A.M. monogramot rajzolta a homokba – csupán egy nappal azután sodródott partra a szárazföldön, miután Ronald is véget vetett keserűvé vált életének. Egy sétáló párocska bukkant rá Ted felpuffadt, erősen kékes-lilás, oszladozó testére, mikor éppen szokásos napi sétájukat tartották a tengerparton. A kirendelt nyomozó – akinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy egy néger halálának okát kutassa – megállapította, hogy valószínűleg adósság tartozása miatt ölték meg szegény nyomorultat, és az ügy ezzel le is volt zárva. Mérföldekkel odébb, az Éden-szigeten viszont még semmi sem volt lezárva. Harry az egyik emeleti szobába bezárva feküdt a padlón, és próbálta minden erejét összeszedni ahhoz, hogy fel tudjon végre állni. Ugyanis te leszel a következő… – ezt még James mondta neki, mikor visszafelé cipelték a partról. Harry pontosan tudta, hogy hiába árulná el bárkinek is, hogy miket hallott, úgysem hinne neki a kutya sem. Kiutálták. Megvetés tárgya lett. Nem is csodálkozott ezen, hiszen két ember haláláért is súlyos felelősség nyomta a vállát. Már a halál sem riasztotta meg. Olyan mély depresszióba zuhant, ahonnan igen kevés volt rá az esély, hogy ki tud lábalni. Felegyenesedett az ablakpárkányra, és a szigetet bámulta: gyönyörű. Minden friss, és üde – dacára a hideg ősznek, a napsütés életet lehelt a tájba. Öröm lenne körbejárni a helyet, ha odakinn nem egy elmebeteg gyilkos fenné rá a kését.

Az Éden-sziget titkai (1.rész)

Az Éden-sziget titkai (2.rész)

Az Éden-sziget titkai (3.rész)

Az Éden-sziget titkai (4.rész)

Az Éden-sziget titkai (5.rész)

1938. november. 4.:

A vihar csak nem akaródzott csillapodni. Tombolt, mint egy elmebeteg őrült, aki az elmegyógyintézet sötét zárkájának a magányából végre rászabadulhatott a kinti világra. A fák meghajlottak – csupasz ágaik könnyedén lebegtek az erős, hideg szélben. Sír a természet. Siratja a szigeten lévők sorsát, mert bár a kastély nyirkos falai között a biztonság érzete kering, ezen a szigeten már semmi sem biztos, és semmilyen hely sem biztonságos. Éden-sziget. Megtévesztő lehet a név, ugyanis ez a hely pár nap alatt maga a Pokol lett. Pokol-sziget…mennyivel reálisabban hangzik ez az elnevezés. Harry, és James a sárban, és a felázott talajban gázolva rohantak előre, a kastély irányába. Az esőcseppek jéghideg tűszúrásokként érték a bőrüket, de tudták mindketten, hogy nem állhatnak meg egyetlen percre sem. Harry szúró fájdalmat érzett az oldalában, és zihálva kapkodta a levegőt, de nem lassított. Fogalma sem volt arról, hogy hol jár mögötte James (egyáltalán, hogy követi-e még), és a tomboló vihar miatt nem is hallhatta, de akkor, ott nem is érdekelte igazán. Csak mielőbb a kastélyhoz szeretett (mit szeretett, akart!) volna érni, hogy Kate-et a többiekkel együtt biztonságban, Ronald-ot pedig jó erős kötéllel megkötözve láthassa. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elérték Lord Angus McShane kastélyát. Az úton végig szörnyű teóriák, és rémséges képek villództak az elméjükben, halott emberekről, és kámforként felszívódó, majd a kiszámíthatatlanság sötétjéből újból lecsapó gyilkosról. Harry szinte betörte a bejárati ajtót, úgy nekizuhant (talán titkon azt remélte, hogy zárva találja). A nagy zajra odabenn mindenki összerezzent: Ez meg…?! – kérdezte Tom értetlenkedve, ugyanis ő állt a legközelebb az ajtóhoz, így ő ijedt meg a legjobban. Láthatóan mindenki épségben volt. Gyilkosságnak, vagy bármilyen más ármánykodásnak nyoma sem volt. Különös. Felettébb különös.

Hol van? – kérdezte Harry levegő után kapkodva. Ki hol van? – Tom még mindig nem értette a helyzetet. A zajra, és a két férfi hangjára előjött Brian, és Ronald is. Meglepett arcot vágtak mindketten. Maga…! – lépett elő James, és Ronald-ra mutatott: Maga tette! Minden bizonyíték maga ellen szól, úgy bizony! Maga ölte meg őket, maga a gyilkos! – harsogta, majd megindult a még mindig meglepett arcot vágó, és láthatóan semmit sem értő Ronald irányába. Harry ezúttal meg sem próbálta visszafogni őt. Szemrebbenés nélkül nézte végig, amint James a díszes falnak préseli szegény Ronald-ot, és vallatni kezdi. Logikusnak semmiképp sem nevezhető válaszok érkeztek. Ronald-nak sziklaszilárd alibije volt, amit többen is alátámasztottak a jelenlévők közül. Pedig már annyira bíztak benne, hogy végre összeáll a kép. Harry nehezen akarta belátni, hogy tévedett. Egyszerűen nincs más lehetőség: Ronald irányította őket oda, a kis temetőhöz. Talán abban reménykedett, hogy a hatalmas vihar végez majd velük? Miért tetted?! – kiáltott fel hangosan James. Megragadta a félelemtől reszkető öreg ingjét, és megráncigálta. Kis fém laposüveg esett a földre. Harry felvette, és beleszimatolt: whisky. Ez nem méreg, ez csupán whisky. Rossz nyomon jártak. Nem lehet Ronald a gyilkos. Eközben kinn folyamatosan dörgött, és villámlott. Háborgott a tenger is, egy-egy hullám képes lett volna elnyelni egy kisebb fajta csónakot is. A reménytelenség már véglegesen beköltözött a kastélyba. Leült a kandalló mellé, és várt. Az egykor oly vidám társaság teljesen bezárkózott. Magukba fordultak, és paranoiásak lettek. A halál is ott kísértett, minden egyes egyedül töltött percben – a biztonságnak már a halovány reménysugara is szertefoszlott. Senki sem bízott a másikban. Egymás háta mögött beszélték ki a másikat, és gyártottak olyan merész elméleteket, hogy szóba került még az is, miszerint Harry az elvetemült gyilkos a szigeten. A James és Ronald közötti veszekedést mindenki látta (és hallotta), ugyanis a hangzavarra odasereglettek azon nyomban. Gyilkos, halott, temető, zsebóra…visszhangzottak a többiek számára igen furcsa szavak a kastély falai között. Mire az incidens véget ért, mindenki tátott szájjal állt. James dühkitörése váratlan volt ugyan, de az még inkább, hogy Harry nem avatkozik közbe. A következményekkel azonban még ő sem számolt.

Az Éden-sziget titkai (1.rész)

Az Éden-sziget titkai (2.rész)

Az Éden-sziget titkai (3.rész)

Az Éden-sziget titkai (4.rész)

1938. november 4.:

Szüntelenül hullott alá a hideg cseppekben földet érő égi áldás, az Éden-szigeten. A fák hajladoztak a csípős szélben, a susogásuk pedig messzire elhallatszott. Úgy tűnt, mintha egymással beszélgetnének. Mintha egymás között vitatnák meg a szörnyű eseményeket, a természet nyelvén. A kilátástalanság, és az elharapódzó keserűség egyik percről a másikra uralkodott el Lord Angus McShane kastélyában: Kate, Tom, Brian, Peter, Ronald, és Lawrence az ebédlőben ültek egy-egy előkelő széken, és éppen nagyban tanakodtak. A téma még mindig ugyanaz volt, mint eddig is. Történetesen, hogy ki ölhette meg Ritát, Susan-t, és Eliot-ot. Furcsa teóriák kaptak szárnyra, és akinek halvány fogalma is volt az egészről, az most nem ült ott közöttük. Ugyanis Harry – James-el egyetemben – ekkorra már a sziget belseje felé tartott, igen nagy elszántsággal. Pár órával ezelőtt vitték be a kastélyba Eliot vérbe fagyott holttestét, és helyezték a másik két tetem mellé az éléskamrába. Természetesen a fiatal színészpalánta halála is pánikot, és riadalmat keltett a még megmaradt vendégek között. Uramisten! – mondogatták felváltva, és szörnyülködve tekintettek a csúf véget ért ifjú londoni nemes maradványaira. Eliot halála váratlan volt, és kegyetlen – egy olyan bűntett, amelyre meg kell találni a választ, s egyúttal az elkövetőt. Nincs taps. Nincs közönség. A vörös függöny legördült. Az előadásnak vége.

Rendkívüli módon rákezdett az eső. Egy öreg fa göcsörtös ága már nem bírta tovább a terhelést, és recsegve-ropogva hullott alá a sárba. Fel-fel támadott a szél, és ilyenkor bizony kapaszkodni kellett, mert az erős lökések könnyen ledönthettek a lábáról bárkit. Veszélyes ilyen időben kutakodni a sziget eldugott szegleteiben, azonban Harry, és a nyomában baktató James pontosan ezt csinálták. Harry a Ronald-al folytatott beszélgetés során rájött arra, hogy nem Lord Angus McShane tette mindazokat a szörnyűségeket, amelyekkel most jópáran vádolják a kastély ebédlőjében. Nem, a lord legalább akkora áldozat, mint Rita, Susan, vagy Eliot. Képtelenségek garmadáját vonultatná fel, ha 82 évesen képes lenne a puszta kézzel történő gyilkolásra, és a parton talált ismeretlen fekete férfi hullájának az eltűnése is biztosíték afelől, hogy átvizsgálásával sok titokra derült volna fény. Ez a férfi ugyanis – Harry elgondolása szerint – valaha dokkmunkás lehetett (innen a kezeslábas), és a gyilkosnak sikerült meggyőznie arról, hogy segédkezzen neki ördögi terveinek megvalósításában. A szerencsétlen bele is ment, azonban a jussa halál volt. A gyilkos megfontolt, mindenre ügyel, és valódi profi. Evidens, hogy azért hívott minden egyes a lordhoz valamiként köthető személyt a szigetre, hogy végleg elhallgattassa őket. Az indíték sok minden lehet. A legvalószínűbb talán egy végrendelet, amelyről senki sem beszél, és féltve őrzött családi titokként tartják számon. Mindezek csak teóriák, Harry. – mondta neki Ronald még az ebédlőben, ezért Harry-nek bizonyíték kellett, amit fel tud mutatni, hogy bizony jó nyomon jár. Generációk váltották már egymást az Éden-szigeten, azonban kihelyezett temető sehol sem állt. Legalábbis látható helyen nem. A kellő információt Ronald súgta meg Harry-nek, ugyanis elárulta, hogy de bizony létezik ám egy temető a szigeten, méghozzá a kellős közepén. Több száz éves fák, és sűrű bokrok takarják a kíváncsiskodó szemek elől a sötét erdő legmélyén lapuló kis nyughelyet. A pontos helyet ugyan Ronald sem ismerte, de Harry elszántan csörtetett előre, tudván, hogy úgyis meglelik majd azt, amit oly nagy hévvel keresnek: Lord Angus McShane földi maradványait.

Előzmény: Esti olvasmány – Visszatérés az öreg házba 2/1

Sziasztok!

Nos eljött ez a poszt is. Ezzel végleg lezárom az öreg házas témát, ami nagyon nagy siker volt itt a blogon, hiszen érkezett rá 13 általatok kreált befejezés (melyek közül a győztes Bandi a hegyről irománya lett), volt néhány mellékszál tőlem, és Csucsu1111 készített nekünk remek képeket egy, a valóságba is létező öreg, romos házról. Hosszú lett a lezárás, de ezért bontottam két részre. Íme, a 2/2, fogadjátok tőlem szeretettel:

4/1: A gyilkos sötét múltja:

Alattomosan, sunyin kúszott be a jeges tél a hétköznapokba. A hideg éjszakákkal együtt a reggelek is fagyosak voltak, és az egész környékre leereszkedett olyankor az a misztikus, fátyolszerű ködtakaró, aminek következtében alig lehetett pár méternél tovább ellátni. Hiába próbált a gyenge napsütés áttörni a sűrű, sötétszürke felhőfalon, legjobb esetben is csak halovány kis sugarakban sikerült neki. A tél sokak számára az elmúlás, a halál, és a búcsú időszaka.

John Wilson ügyet sem vetett a kásásan szitáló ónos esőre aznap reggel. Már nagyon korán talpon volt, és járt-kelt az otthonában: kávét főzött magának, majd vajas pirítóst evett eperdzsem lekvárral. Leült a gőzölgő kávéval az asztalához. Bekapcsolta a laptopját, és átböngészte a napi híreket – elégedetten vette tudomásul, hogy az öreg Bill Peterson-t még mindig nem keresi a kutya sem. Kényelmesen hátradőlt a puha székben, és kortyolt egyet a forró feketéből. Arra gondolt, talán ideje lenne még kimenni, és eltakarítani a havat a háza elöl, még mielőtt útra kelne. Bal kezébe vette a kávéscsészét, és óvatosan szürcsölgette a nemes főzetet, miközben jobb kezével az egeret fogta, és leállította a laptopot. Amint a képernyő elsötétült, meglátta saját arcképét visszatükröződni benne: öreg volt már, haja évekkel ezelőtt megőszült, arcán a ráncok száma folyamatosan növekedett, mint egy fán az évgyűrűk.

Achtung! Befejeztem az öreg házas sztori lezárását, viszont rohadt hosszú lett, ezért két különálló részre kellett bontanom. Az elsőt most, a másodikat majd vasárnap olvashatjátok – és ezzel le is zárom az egész történetet, minden kérdésre megkapjátok a választ. Kérem, hogy most is csak az kezdjen bele az olvasásba, aki nem kizárólag a rajok/emók miatt jár ide, és szereti a hosszabb, olvasmányos posztokat is. Köszönöm!

Eredeti történet – avagy: Esti olvasmány - Az öreg ház rejtélye.

Első mellékszál – avagy: A ház, amely szörnyű titkokat rejteget.

Második mellékszál – avagy: A múlt sötét titkai.

Harmadik mellékszál – avagy: A kezdetek kezdetén...

Az öreg ház rejtélye (Bandi a hegyről befejezése)
 

4/1: Emlékek:

Egészen pontosan 10 év telt el azóta, hogy a legidősebb testvér is az öreg, romos ház áldozatává vált azon a borongós, tavaszi napon. A tragédia sokkolta az egész környéket, de szép lassan feledésbe merült, és csak akkor jutott eszébe valakinek, mikor az öreg romhalmazra pillantott. Forró nyarak, és jéghideg telek váltották egymást, a ház pedig minduntalan egyre és egyre csak lepusztultabb lett, sokszor már-már úgy tűnhetett, mintha menten össze akarna roskadni. Aki az utcán végigment előtte, és bepillantott a rozoga vaskapun túlra, mindig elgondolkodott azon, hogy vajon miféle szörnyűségek is történhettek odabenn, a hosszú-hosszú évek alatt. Bemenni – még kíváncsiságból sem – azonban nem mert senki. A környéken élők mindig is elátkozott háznak tartották, és ezt rendre meg is osztották a fiatalabbakkal, akik közül sokan csak akkor érezték meg ennek a kijelentésnek a súlyát, mikor híre kelt, hogy egy fiatal gyerek rémes halált halt odabenn. Csípős szelekkel, és hatalmas viharokkal köszöntött be az ősz – a ház már évek óta nem bírta az esőzéseket: a tető beázott, a padlás úszott a vízben. A gerendák jól megszívták magukat vele, és ha eddig nem is, most már tényleg életveszélyes volt felmenni oda.

Előszó: Holnap lesz a Szavazás, amikor voksolhattok majd a kedvenc irományotokra, de addig is megírtam a harmadik, egyben utolsó mellékszálat a történethez, mely hosszú lett ugyan, de annak akit érdekel az öreg házas téma, azt hiszem nem okoz majd csalódást. Ezzel a ház múltját teljesen kiveséztem, a jövőjét pedig úgyis az általatok írt alkotások közül ismerhetjük majd meg. Prológus következik:

Eredeti sztori

Első mellékszál

Második mellékszál

4/1: A szörnyű baleset:

1892. december 16.-án kezdődik eme történet, mely remélhetőleg segít kicsit tisztábban látni, miért is tartják elátkozottnak a már sokat emlegetett öreg, szomszédos házat. Hideg, hűvös idő volt aznap, habár a hóesés reggelre már jócskán alábbhagyott a tegnapi állapotokhoz képest, mikor is szinte egész nap megállás nélkül szakadt. A Gróf büszkén lépett elő otthona melegéből, kitárva hagyta a bejárati ajtót és mezítláb álldogált a tornácon. Arcát csípte ugyan a reggeli fagyos szellő, de ez őt mit sem érdekelte – kihúzta magát, és körbeszemlélt a birtokán. A ház, amelyben feleségével, és szolgálóikkal laktak azon a télen is, cseppet sem volt nagy. Kifejezetten kicsi ház volt, a Gróf többi birtokához képest, ő mégis jobban szerette, mint a hatalmas szobákkal körülvett kastélyait. Saját maga építtette, méghozzá pontosan azért, hogy mikor belefáradt az emberekbe, abban a házban nyugodtan, kíváncsi szemek nélkül ki tudta pihenni magát – ott nem kellett a világ ügyes-bajos dolgaival foglalkoznia.

Eredeti sztori

Előző mellékszál

Az éjszaka úgy borult a szomszédos, öreg házra, mint valami súlyos, éjfekete lepel – az utcai zajai elcsendesedtek, senki sem járt-kelt már ott abban az időtájban. Az utcalámpák sárgás fényei csupán részben világították meg az utcát, amúgy mindent a sötétség uralt. A három fiú is mélyen aludt szobájukban, és eszükbe sem jutott még hogy másnap milyen kalandokban lesz részük, a kedvenc kis focilabdájuk miatt, amely éppen az elátkozott ház padlásterében landol majd.
A kislány a szobájában ült, és az íróasztala fölé görnyedt. Egyáltalán nem volt álmos, már régen elfelejtette milyen érzés is az. A szobában szerteszét hevertek a tárgyak: játékok, ruhadarabok és különfél limlom mindenhol. A tapéta már itt is leszakadozott, mögötte felsejlett az öreg ház kopottas, szürkés fala. Világítás nem volt, a kislány csupán a hold fényének köszönhetően látott a vaksötétben, hiszen az égi lámpásként fénylett be a megviselt ablakon keresztül. Megsárgult matematika füzetét tanulmányozta éppen, minek végébe még fiatalabb korában rajzolgatott különféle alakokat. Tündéreket, angyalokat, sárkány ellen viaskodó bátor lovagokat. Kicsiny kezét az egyik rajzra helyezte, a másikkal pedig megragadta a közelében heverő lehasznált körzőt. Hirtelen gyorsasággal a magasba emelte, és a rajzon pihenő keze irányába döfött vele. A körző hegye koppant, mikor átszakította a papírt és az íróasztalba fúródott. A kislány a még mindig ugyanott pihenő másik kezét tanulmányozta – a körző nem ártott neki, átsuhant rajta. Az lett volna a csoda, ha megérzi a fájdalmat. Hiszen egy szellem már nem képes érezni semmilyen őt érő fizikai fájdalmat. Réges-régen halott volt már a kislány, azonban lelke ideát ragadt, ebben a világban, és arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig az öreg házban bolyongjon.

Kedves olvasók! Hadd mutassam be I. White Györgyöt. Ígérete szerint nem lesz több harcos raj, ha beindul... A kérdés csak az, hogy mikor. Gyuri az első fehér harcos, aki szembe mer szállni fekete ellenségeivel! Már a negyvenötödiket tiporja, de szerinte most ért csak meg a feladatra. Van szép izomtrikója és vannak neki még piros "ultragyilkolós" boxkesztyűi! Hát Gyurikám... Hajrá! Yakshamash!

Kizárólag IMAX 3D-ben ajánlom, a premier napján. Hatalmas :D ! Tessék végignézni, elég fárasztó.

Kicsit erre emlékeztet.