Kiscsillagnak

Ennyi év után most jöttem rá. Most fogadtam el, hogy fiú és lány között nem létezhet barátság. Az egyik mindig többet akar előbb-utóbb, mint puszta barátság. Ez nagy többségben a fiúkkal fordul elő. Ezért fiú és lány között nincs legjobb baráti viszony, viszont lány és fiú között igen. Ez sajnálatos, mint általában, saját események alapján jöttem rá.

Sokáig, csak barátként szerettem, tényleg. Igazából akkor még nem is foglalkoztam vele, nem fedeztem fel az értékeit, és volt más. Egy idő múlva aztán mégis így jött, csak összebarátkoztunk. Hamarosan az következett, hogy csak nekem mondta el némelyik dolgát, és fordítva. Így mindent tudtunk egymásról, a legkisebb, legjelentéktelenebb dolgot is. Vagy csak utólag akarom belemagyarázni? Én egyre jobban szerettem. Ő is engem – mint barátot. Mit is tehetett volna mást? Volt egy fiúja, akivel közel 2 éve volt együtt. Vagy csak ezzel próbálom vigasztalni magam...? Egyre jobban szerettem, és még jobban, és még jobban, úgy, mint ahogy ritkán szeret valaki egy lányt. Még magamnak sem vallottam be akkor, nem akartam, hát értelme sem lett volna, mikor egy ilyen kapcsolat közepén járt... És akkor szakított. A fiú vele. Hogy lehet ilyen marha? Hogy szakíthat egy ilyen lánnyal? A legodaadóbb, a legkedvesebb, a legaranyosabb, a legértelmesebb. Megunta... hogy lehet megunni egy ilyen embert? Egy barom. Ez a szakítás nem csak rá volt rossz hatással, belőlem is előhozta az eddig nem tudatosan, de elnyomott érzéseimet. Ezután egy szörnyű két hónapos szakasz következett mindkettőnk számára. Ő a fiú miatt volt depressziós, én miatta. Ő is tudott róla, elmondtam neki, de valószínűleg amúgy is tudta volna. Mindenki tudta. Lehetetlen volt az egész. Pár hetet csak szimplán szenvedtünk, nem is kerestem megoldást a problémára, aztán kipróbáltuk, hogy mi lenne ha nem tartanánk a kapcsolatot. Ezt én négy napig bírtam... Utána jobban voltam, de csak még rosszabb lett. Most több, mint egy hete nem beszéltünk. Letöröltem a közös képünket Facebook-ról, az ismerőseim közül is, le is tiltottam, a számát is kitöröltem a telefonomból, még a tablóképét is kivettem a bérlettokomból. Minden valaha létezett bizonyítékot eltöröltem, ami arra utal, hogy valaha ismertem egyáltalán. És jól vagyok... nem gondolkodom rajta. Esténként sem rajta jár az eszem elalvás előtt. Eszembe jut esetleg, de nem társulnak hozzá érzelmek, max. negatívok. Azt hiszem lassan megutálom és elfelejtem. Nem így kellett volna lennie... ez egy tökéletes barátság volt. „Tökéletes”. Nem is tudom, hogy ezt kinek írom most, lehet neki. Valószínűleg most ő is olvassa, ha kikerült az oldalra. Ennek csak rossz vége lehet, úgy érzem, nem lesz happy end. Már hogyan is lehetne az...? Ahj, cseszd meg... én bármit megadtam volna neked!

Az érzelmeket nem tudjuk irányítani. Erre a két dologra jöttem rá, neked köszönhetően: fiú-lány barátság nem létezhet, és az érzelmeink irányíthatatlanok.

Sajnálom!