Egy rég nem látott poszt tőlem. Mindig is imádtam a szép szempárakat, és van hogy a tükör előtt a sajátomban is képes vagyok elmerülni, amikor anyám épp nem vág csirkét, hogy azoknak a kiszedett szemgolyóit nézegessem. De itt most nem én vagyok a lényeg hanem a lányok, szép nézelődést!

Ősz: Azt mondják, hogy az ősz álmatag szépsége az elmúlás időszaka, a nyári kalendáriumokban pedig a betakarítás, és a búcsúk évszaka. Ha kinéztek az ablakon, láthatjátok, hogy szépen lassan a fák mind-mind lehullajtják a leveleiket, a járdák pedig megtelnek velük – ázott, színes (sárga, barna, lángvörös…) levelek borítanak lassan mindent, odafenn pedig a nap sötét, szürke felhők mögé rejtőzik. Az ősz ezerszínű világa és csendes harmóniája megragadja lelkünket és képzeletünket. Rövidülnek a nappalok, és ködösödnek a reggelek – számomra ez az egyik leggyönyörűbb évszak mind közül. Én imádom. Engedjetek meg nekem egy rövid, viszont annál szebb kis verset, így, nyitásképp:

Zelk Zoltán: Október

Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.

Nos, nem, ez még véletlenül sem egy búcsúposzt lesz. Mindössze csak arról van szó, hogy a napokban visszanézegettem a régebbi posztjaimat – egészen a legelsőtől -, és megakadt a szemem egy dátumon: 2009. október 5. – ez a legeslegelső itt publikált posztom dátuma, azaz már több mint egy éve blogolok az Agyiszint berkein belül. Bevallom, igazából fel sem tűnt, hogy már ilyen régóta csinálom – valahogy sosem figyeltem, hogy „na, akkor most már X ideje csinálom ezt…”. Egyszerűen csak hamar elrepült az idő – ennyi. Pár szóban gyorsan összefoglalnám, hogy mit is nyújtott nekem a kedvenc blogom az elmúlt egy évben: