Üdv mindenkinek!

A múltkor már összefoglaltam, hogy számomra melyek voltak a tavalyi év legjobb filmjei, és most ugyanezt fogom tenni, csak éppen filmek helyett ezúttal zenei albumokkal. Várható volt már tőlem egy ilyen poszt, mert tudjátok jól, hogy nagyon szeretem a zenét, és mindent ami hozzá kapcsolódik. Elég hosszú lett az iromány (tracklistet, és videókat is szúrtam be), úgyhogy tényleg csak az kezdjen bele, akinek van egy feles fél/egy órája. Köszönöm! Hozzám hasonló zenebuzik előnyben.

10. Interpol – Interpol:

Tracklist:

01. Success
02. Memory Serves
03. Summer Well
04. Lights
05. Barricade
06. Always Malaise (The Man I Am)
07. Safe Without
08. Try It On
09. All of the Ways
10. The Undoing

Az Interpol egy New York-i zenekar, ami mikor feltűnt a színen, még nem lehetett olyan kritikával találkozni, amelyben ne emlegették volna a Joy Division-t, meg kisebb mértékben a Smiths-t és a Cure-t velük kapcsolatban. Azóta az együttes megjelentetett három nagylemezt, melyek színvonala és kritikai elismertsége egyre csökkent ugyan, a közönségsiker azonban folyamatosan nőtt. Az Interpol Interpol című albuma lassan bontakozik ki – idő kell ahhoz, hogy az ember ne unjon rá, és meglássa a belső szépségeit. Szívügyem a poszt-punk, ezért kaptak helyet ezen a listán, és azért mert legkedvesebb zenekarom (a szintén ebben a műfajban mozgó) az Editors nem villantott tavaly semmit 1 ingyenesen letölthető új dalon kívül. Pótolnom kellett hát a borongós, éjfekete, poszt-punk iránt érzett kimeríthetetlen vágyamat, és ebben az Interpol pont kapóra jött. Nem ez lesz a kedvenc lemezem tőlük, sőt, az is biztos hogy az elsőt már sosem fogják tudni túlszárnyalni, de tisztességes iparosmunka, és remek hallgatnivaló borús, esős délutánokra.

09. EZ Basic – Hello Heavy:

Tracklist:

01. Sleeping in
02. Motorik Erik
03. May
04. Layoffs not days off
05. Fingermonster
06. Spy FM
07. Pulse
08. Bad boyfriend
09. Friends
10. Going South

Hazai indie-pop zenekar. A Hello Heavy legfontosabb feladata, hogy emlékeztessen mindenkit: van egy teljesen korrekt, nemzetközi viszonylatban is abszolút helyt álló zenekarunk. Angliában tucatnyi hasonló banda alakul havonta, azonban Magyarországon teljesen más a helyzet. Itt sokan azt sem tudták mi az az indie, amíg a The Moog fel nem tűnt (hozzáteszem: ők pont baromi lagymatagok ilyen téren). A képlet viszont rohadt egyszerű: a tinicsajok járhatnak szépen az utóbbi zenekar nyálas koncertjeire, azok meg akik tisztában voltak az indie-vel, mehetnek EZ Basic-re (is). Korrekt lemez, talán a közepén ül le egyedül a hangulat, de akkor is mindössze 1-2 szám elejéig. Összességében teljesen rendben van, és természetesen elférnek rajta az olyan slágerek is, amiket itthon is előszeretettel játszanak a jobb rádiók.

08. Alkonyat: Napfogyatkozás filmzene:

Tracklist:

01. Metric- Eclipse (All Yours)
02. MUSE- Neutron Star Collision (Love Is Forever)
03. The Bravery- Ours
04. Florence + The Machine- Heavy In Your Arms
05. Sia- My Love
06. Fanfarlo- Atlas
07. The Black Keys- Chop And Change
08. The Dead Weather- Rolling In On A Burning Tire
09. Beck and Bat For Lashes- Let's Get Lost
10. Vampire Weekend- Jonathan Low
11. UNKLE- With You In My Head (Feat. The Black Angels)
12. Eastern Conference Champions- A Million Miles An Hour
13. Band of Horses- Life On Earth
14. Cee Lo Green- What Part of Forever
15. Howard Shore- Jacob's Theme

A filmes listámba majdnem (mondom majdnem!) beválogattam az Alkonyat Saga harmadik filmváltozatát, de csakis a kiválóra sikeredett soundtrack miatt. A filmről nem kell sok mindent mondanom, szerintem mindenki ismeri az Alkonyatot. Aki már betöltötte a 16. életévét, valószínűleg rühelli is. Én úgy vagyok vele, hogy nem utálom, de nem tartozik az olyan filmek közé, amiket körmömet rágva várok napról-napra. Oka egyszerű: nem köt le. Láttam eddig mind a 3 filmváltozatot, és tény, hogy a legutolsó sikerült eddig a legjobban. Ez betudható talán annak is, hogy a rendezőnek már van tapasztalat vámpíros filmek terén, és talán emiatt lett kissé durvább a Napfogyatkozás az elődökhöz képest. Egyetlen olyan dolog van, amibe viszont sosem köthetek bele az Alkonyat filmek esetében: ez pedig a filmzene. Már az első is nagyon jól volt összeválogatva, hát még a második! A Napfogyatkozás szépen viszi is tovább ezt a vonalat, és amíg a Saga le nem zárul az utolsó (két felé bontott) résszel, addig borítékolható a remek soundtrack is. A sort a Metric nyitja – semmi extra, kellemes női ének, dallamos zene...tökéletes kezdés. Az írónő kedvenc együttese, a Muse exkluzív, külön a filmhez írt dalát én még nem tudtam végighallgatni soha. Mi több, le is töröltem már a filmzene mappájából. Az a baj, hogy nekem ez a track túl nyálas lett, pedig kedvelem a Muse-t. Ha egy icipicit keményebben odapakolnak, és nem ilyen lagymatag számot készítenek, akkor elviselném – de így nem. Bocs fiúk. A The Bravery már valamivel jobb, de őket meg egyszerűen átlépem – nem igénylem ezt a fajta monoton, suhanc-rockot, amit ők csinálnak. Tizenkettő egy tucat kategória sajnos. A Florence + The Machine már szerencsére feltornázza azt a bizonyos szintet, Sia pedig tartja. Fura, de inkább a női előadók viszik el a hátukon a lemezt, a The Dead Weather remek dala szintén példa erre. Ahogyan a Bat For Lashes Beckkel közösen előadott száma is. Beck baromi nagy figura, nem is csodáltam, hogy egy ilyen jó dalt hoztak össze ők ketten. A Vampire Weekend alkotása könnyen dúdolható, majd el is érkezünk a lemez általam leginkább favorizált számához: az UNKLE ezúttal a The Black Angels-el közösen készített dalt, amit a filmben az ominózus nagy csatára való felkészülés alatt hallhatunk. Nagyon fülbemászó, és velem is előfordult, hogy meghallgattam egymás után kb. 10-15-ször, annyira jó. A végére egy kicsit leül az album – még Cee Lo Green-t tudnám kiemelni, aki a Gnars Barkley projekttel futott be annak idején. Örvendetes, hogy Danger Mouse nélkül is megállja a helyét. Az albumot a Jacob's Theme zárja.

07. Gorillaz – Plastic Beach:

Tracklist:

01. Orchestral Intro
02. Welcome To The World Of The Plastic Beach (feat. Snoop Dogg and Hypnotic Brass Ensemble)
03. White Flag (feat. Kano & Bashy)
04. Rhinestone Eyes
05. Stylo (feat. Bobby Womack and Mos Def)
06. Superfast Jellyfish (feat. Gruff Rhys and De La Soul)
07. Empire Ants (feat. Little Dragon)
08. Glitter Freeze (feat. Mark E Smith)
09. Some Kind Of Nature (feat. Lou Reed)
10. On Melancholy Hill
11. Broken
12. Sweepstakes (feat. Mos Def & Hypnotic Brass Ensemble)
13. Plastic Beach (feat. Mick Jones & Paul Simonon)
14. To Binge (feat. Little Dragon)
15. Cloud Of Unknowing (feat. Bobby Womack)
16. Pirate Jet

A Gorillaz az akárhogy is nézzük, még mindig csak egy csávó: Damon Albarn. Ez az album azért került be a top10-be nálam, mert hihetetlen hogy ez a pali milyen sokszínű tud lenni, már ilyen hosszú ideje. Az lehet, hogy a Nagy Britpop csatát a Blur veszítette el annak idején (az Oasis-el szemben, ugye), de az is biztos, hogy Albarn nyerte a háborút. Azóta teljesen kinyílt – elég csak ismerni a mellékprojektjeit, mint például a szintén kiváló The Good, the Bad and the Queen, vagy jelen esetben a Gorillazt. Az első lemez, ha jól emlékszem még 2001-es volt, és akkor mindenhonnan a Clint Eastwood, meg a 19-2000 folyt. A második album 2005-ben jött ki, és szerintem jócskán überelte is az elsőt – sokszínűbb, és változatosabb volt, mellesleg meg hozta az akkori év egyik legnagyobb slágerét, a Feel Good Inc-et. Az, hogy 5 évet kellett várni a 3. albumra, egyáltalán nem probléma. Ennyi idő alatt a lemez kiforr, és temérdek idő van újra, és újra csinosítgatni, finomítani rajta. Az Intro utáni második számban kapásból Snoop Dogg motyogja el a köszöntőt ("Welcome to the World of the Plastic Beach"), és vicces hogy a beach szót úgy ejti, mintha azt mondaná: bitch. Aztán angol rapperek következnek, arab szimfonikusokkal megtámogatva, majd a negyedik számban végre megszólal maga Albarn is. Az egész lemez egy pillanatra nem ül le, végig feszes, és magával ragadó. Impozáns a közreműködők névsora is: Lou Reed, a 65 éves soul-legenda Bobby Womack, Gruff Rhys, Mos Def, Little Dragon, De La Soul, vagy éppen a The Clash punkerei, Mick Jones és Paul Simonon. Satöbbi, satöbbi. Tulajdonképpen számomra nem ők voltak a nagyágyúk a lemezen, hanem még mindig Damon Albarn. Lehet szeretni, és nem szeretni ezt a pasit, de az tény, hogy kiváló dalszerző/énekes, és minden amihez nyúl, az arannyá válik a kezében. A Plastic Beach egy olyan hely az ő elméjében, ahová az emberiség pusztulása után a megfáradt túlélő eljuthat. Nincsen semmi más, csak a műanyag – hiszen az sosem bomlik el. Ezt a műanyag tengerpartot töltik fel élettel a Gorillaz rajzfilmszerű karakterei. Pofás kis album – noha ez egyszeri hallgatásra még nem is derül ki igazán. Amondó vagyok, hogy Albarn ezen a lemezen alkotta meg élete egyik csúcsművét. Az On Melancholy Hill-ben minden benne van, amiért őt szeretni lehet. Nagyszerű dal, egy nagyszerű embertől.

06. Kistehén: Picsába az űrhajókkal!:

Tracklist:

01. Kell zsír
02. Szerény nyúl
03. Vágjál hátba!
04. Egyszer otthon pöcse nőtt egy nőnek
05. How could you Follow me
06. Tanulni még!
07. Edd meg, ami tönkretesz!
08. Jó csávó a Markó
09. Mi sötétben szeretnénk mindent csinálni!
10. Lassan talál
11. Tekerem az erőt
12. Kék busz
13. Intro

A Kistehén azután alakult, hogy maga a Kistehén Tánczenekar feloszlott, és vált két felé. Az Intim Torna Illegál a már megszokott mulatós, vidám vonalat vitte tovább, míg Kollár-Klemenc Laci megalapította a Kistehén-t. A fia mellett olyan tapasztalt és ismert zenészeket vett maga mellé, mint Vajdovich Árpád, Bujdosó János, Harságyi Péter és Schvéger Zoltán, és teljesen új arculatot adott az eddig megszokott stílusnak. Ami ezen az albumon dominál, az a punk, és a karcos, erőteljes rock. A hangzás természetesen jóval zúzósabb, jóval összetettebb, és jóval keményebb mint a Kistehén Tánczenekar albumain. Itt nincsen már Szájbergyerek, meg hasonló, rádióba szánt dalocskák – nem, itt már egy teljesen kiforrott, felnőtt zenekar van, akik megmutatják, hogy mennyire oda tudnak pakolni egy kvázi komolyabb műfajba is. Erőteljes kezdéssel indul az album, és persze Kollár-Klemenc nem könnyen felejthető dalszövegeivel, melyek néha poénosak, néha gúnyosak, néha úgy tűnik mintha semmi értelmük sem lenne, de mégis – a felszín alatt – teljesen rendben vannak. A Vágjál hátba! tagadhatatlanul sláger. Az ötödik, How yould you Follow me az a szám, ami példája annak, hogy a Kistehén megpróbál külföldre is nyitni. Én azt mondom, felesleges – ők egy hazai zenekar, és én speciel egyáltalán nem bánnám, ha a következő lemezen már nem lenne angol nyelvű dal. Menjünk tovább: a Tanulni még! kissé lassan építkezik fel, de kétségtelen, hogy a Picsába az űrhajókkal! egyik legjobb trackje. A Jó csávó a Markó az a szám, amit már idestova körülbelül 200-szor meghallgattam (ha nem többször...), a Mi sötétben szeretnénk mindent csinálni! pedig gyerekkórussal operál, és ez bizony egy kurva nehéz dolog. Ha nem olyan jól alkalmazzák ezt, mint például tette azt a Pink Floyd anno, akkor könnyen visszafelé sülhet el a dolog. Szerencsére a Kistehén tudta, hogy hol a határ, és nem lett elriasztó, elidegenítő a kórus alkalmazása. A Lassan talál esetében már a The Strokes is felsejlik, a következő dalnál szintén, majd a Kék busszal megpihenünk végre. Gyönyörű szép, lassú szám. Az Intro-val pedig véget ér ez a nagyszerű lemez. Szeretettel várom a következő albumukat.

05. These New Puritans – Hidden:

Tracklist:

01. Time Xone
02. We Want War
03. Three Thousand
04. Hologram
05. Attack Music
06. Fire – Power
07. Orion
08. Canticle
09. Drum Courts – Where Corals Lie
10. White Chords
11. 5

Indie/posztpunk zenekar, de nem akármilyen ám: legutolsó lemezüket akár az art-rock kategóriába is lehetne sorolni, annyira elidegenül mindenfajta populáris stílustól. Képzeljük el mondjuk a 300 azon jelenetét, mikor a dicső spártaiak a csatába indultak. Vérre, és gyilkolásra szomjaztak. Most, hogy a kép mindenkiben élénken él, képzeljük magunkat a helyükbe – az ókori Spártába. Ha mi is velük megyünk a harcba, akkor vajon milyen zene szólhatott volna a háttérben, ami egyszerre pörget fel, és részegít meg. A választ a These New Puritans adja meg, és We Want War című daluk pontosan ebbe a kategóriába illik. Cseh fúvósok, modern elektronika, japán Taiko dobok és egy kalapáccsal szétvert dinnye hangja, amelyet a zenekar tagjai szerint azért kellett szétverni, mert a hangja hasonlít egy szétloccsanó emberi agyhoz. Néha beköszönnek a Joy Division mentális problémái, a Nine Inch Nails szétcseszett elektronikája, vagy a Muse gigantomániája, de az egész album úgy egyedi, ahogy van. Slágerek nincsenek, viszont könnyen megjegyezhető dallamok, énekfoszlányok annál inkább. Nehéz hallgatnivaló, de mindenképpen érdemes próbát tennie vele annak, akinek felkeltette az érdeklődését – nem fog csalódni benne. Különleges lemez – kíváncsi vagyok, legközelebb mit hoz össze a zenekar.

04. Akkezdet Phiai – Kottazűr:

Tracklist:

CD1:

01. Intro
02. Hangerdő
03. Szófacsavar
04. Miért Most?
05. A Nekemtenee
06. Ntn (Be Pofátlan) [feat Mc Zeek]
07. Völgyeim És Utaim
08. Karszalag [feat Nos Chez (Nks)]
09. Arany Közértpult
10. 06-1-996-2010
11. Presztizs Ősz
12. 30-Semmi [by Slow]
13. Rámnémetnemlel [feat Zenk Mefisto (Nks)]
14. Kottazűr
15. A Skitek Bosszúja

CD2:

01. Zenebuddhizmus
02. Egy Ház
03. Tojour
04. Gondolj Már Végig
05. Let's Bagó [by Realistic Crew]
06. A Skit Érdekel
07. Sprint [by Kunert Péter]
08. A Monoton
09. Hidegen
10. Nyugat 100
11. Manki
12. 5 Terem [feat Sena, Mc Zeek by Cadik]
13. Baklava
14. Budapesmód [ by Realistic Crew]
15. Hisz Sztori (Kiskece) [by Realistic Crew]

Távol áll tőlem a hiphop (főleg a magyar hiphop), de ez a lemez ütős, minden szempontból. Kezdve ott, hogy dupla – és nekem pedig személy szerint a 2. CD nyerte el igazán a tetszésemet. Folytatva ott, hogy Saiid és Újonc végig aktuális témákról szövegel. Befejezve ott, hogy iszonyat húzósak az alapok. Sok mindent nem is tudnék írni, mert nem vagyok otthon a rapzene terén, de ez egy olyan lemez, amit jó hallgatni. Nem tudom, miért – egyszerűen minden a helyén van benne. Azóta már szinte naponta használom, a let's bagó! kifejezést. Szerintem sokan vannak köztetek, akik szeretik a magyar hiphop-ot, nos, nekik tökéletes választás ez a dupla album. Ennyi. Mást tényleg nem tudok hozzáfűzni, mert nem az én világom, és nem akarok idegen vizekre tévedni. Remek hallgatnivaló!

03. The Twist – Live Through The Cool:

Tracklist:

01. In the doorway
02. The good king Sigmund
03. Sleeping Beauty
04. Watching the good life
05. The original
06. Amateurs
07. Slow party
08. Mayor
09. You blister my paint
10. Wintermen
11. I was a teenege Werewolf
12. Mayday

2010-ben számomra ez az album lett az év legjobb magyar lemeze. Hogy ebbe most beleszámít-e az, hogy a barátnőmtől kaptam, azt nem tudom – mindenesetre a legnagyobb erénye a Live Through The Cool-nak az, hogy bármikor képes jobb kedvre deríteni az embert. A hobbizenekarnak induló The Twist formáció felét a Heven Street Seven „kreatív magja” adja, vagyis Szűcs Krisztián énekes és Ábrahám Zsolt gitáros, de Ács Oszkár basszer (Amber Smith) és Szőcs Gergő dobos (Realistic Crew, Yonderboi) is szerepelnek benne. A zenekar az album dalaival új világot próbál teremteni, ami furcsa elegye a rock globális nyelvének és a huszadik század eleji pesti kávéházakat, vagy akár egy Krúdy novellát belengő meseszerű atmoszférának. A lemez zenei világa a kifacsart diszkótól, a 60-as évek beatzenéjén át a szikár rock and rollig igen széles skálán mozog – tény, hogy a zenekar a brit gitárzenét vette alapul, mikor az albumot készítették. A sokoldalú megszólaláshoz hozzájárultak Both Miklós (hegedű) és Márkos Albert (cselló) vendégművészek is, Sena pedig az Amateurs című dalban közreműködik. A The good king Sigmund-ban egy Krúdy novella egy részét angolosították át a fiúk, a Watching the good life-ot pedig már nagyban játssza az MR2 is. A The original már ismerős lehet, azonban ez az átdolgozott, The Twist féle változat. A többi dal is teljesen rendben van – nem találni gyengét, vagy középszerűt közöttük. Szűcs Krisztián néha teljesen kiengedi a hangját (a Mayday-nél nekem még Bono jellegzetes orgánuma is beugrott), és az egész olyan, mintha a korai (angol nyelven előadott) Heaven Street Seven-t hallanánk. Előfordulnak pszichedeliába forduló dalok is, és az összeset belengi valamiféle jótékony, gyermeki báj. Ez az az album, ami engem bármikor képes jó (és még jobb) kedvre deríteni. Kevés magyar zenekarért rajongok, de nálam ők állnak a legelső helyen.

02. MGMT – Congratulations:

Tracklist:

01. It’s Working
02. Song for Dan Treacy
03. Someone’s Missing
04. Flash Delirium
05. I Found a Whistle0
06. Siberian Breaks
07. Brian Eno
08. Lady Dada’s Nightmare
09. Congratulations

Pszichedelikus rock, indie, és szinti pop, new wave-el nyakon öntve, egyenesen New Yorkból – alapító tagjai: Benjamin Goldwasser és Andrew VanWyngarden, akik olyanok, mintha valamiféle extravagáns hippik lennének, akik a múltban ragadtak, de a jövő felé kacsingatnak. Távoli világok, kozmikus szerelem, és csúcsos orrú űrhajók. Ez a két fazon számomra pedig egyszerűen zseni. Mindjárt kifejtem bővebben is, hogy miért. Mellesleg meg ők Paul McCartney kedvenc zenekara. Amit az MGMT-ről (amit elvileg "menedzsment"-nek ejtenek, mivel a banda korábbi neve The Management) még tudni kell, az az, hogy 2008-ban a bemutatkozó lemezükkel (Oracular Spectacular) majdnem minden év végi toplistán az első helyen szerepeltek – teljesen megérdemelten. Az egész olyan volt, mintha a Beatles drogmámorban úszó, LSD-korszakát vegyítették volna a 80-as évek gumipopjával, és bármilyen hihetetlen is, ez a képlet nagyszerűen működött. Az albumon minden dal szó szerint sláger volt. Hihetetlen, hogy mit hozott össze ez a két pali – számomra viszont akkor a lemez teljesen kimaradt, mert nem keltette fel a figyelmemet. Hiba volt. Tavaly, egy unalmas, esős őszi délutánon szedtem le, és hallgattam végig először – nem dobtam ugyan hátast tőle, de el kell ismernem, hogy osztályon felüli hallgatnivaló. Arra gondoltam, hogy érdemes lenne meghallgatni a 2. lemezüket is, mert úgysem csalódhatok egy ilyen tökéletes első album után. Nos, miután véget ért az utolsó dal is, jutottam arra a következtetésre, hogy ez a két arc egyszerűen zseni. Ilyen baromi jól összerakott, érzelmekkel túlfűtött albumot én 2010-ben nem hallottam többet. Nincsenek kimondott slágerek, viszont hemzsegnek a 60-as évekre tett pofátlan zenei utalások: rögtön a nyitó dal megidézi a Syd Barrett féle, korai Pink Floyd-ot, a másodiknak a címében is benne van, hogy kinek szól (emellett a 80-as évek végi brit újhullámos zenéket idézi), a negyedik – személyes kedvencem, és az alant látható videó tárgya – pedig Bowie, és Beatles hatásokat is felvonultat. A Brian Eno-nak címzett dal inkább poszt-punk, de ami a csúcsmű az albumon az a Siberian Breaks, a maga 12 percével. Az utolsó előtti dal (a címe nem elírás) kozmikus űrséta, megintcsak a Pink Floyd-ot idézve, az utolsó track után pedig az igényes popzenéhez szokott ember ujja akaratlanul is egyből nyúl a play gomb után. Nagyon jó album – megfelelő kikapcsolódás hosszú, fárasztó napok után. Többszöri hallgatása függőséget okozhat.

01. Klaxons – Surfing the Void:

Tracklist:

01. Echoes
02. The Same Space
03. Surfing The Void
04. Valley of The Calm Trees
05. Venusia
06. Extra Astronomical
07. Twin Flames
08. Flashover
09. Future Memories
10. Cypherspeed

Alternatív poszt-punk, new rave zenekar Angliából, azon belül is Londonból. Nem véletlen, hogy az első helyre kerültek nálam, hiszen az egyik kedvenc zenekaromról van szó. Kevés ilyen van már – nem is olyan régen még én is meghallgattam bármit, amit ajánlottak, az utóbbi időben viszont már válogatós lettem, és igencsak rendesen megfogyatkozott az Albumok mappám tartalma a laptopomon. A Klaxons viszont mindig is előkelő helyet foglalt el a képzeletbeli listámon, és még ha egy rossz albumot is toltak volna ki, akkor is az első 5-ben végeztek volna ennek a felsorolásnak a keretében, az biztos. A Surfing the Void nem egy rossz album, azonban a kitűnőtől sajnos igencsak távol áll. Középszerű. Ez talán betudható annak, hogy a zenekar kiadóváltáson esett át, és az új kiadó, a Polydor visszadobta az eleve kész anyag egy részét, merthogy szerintük az nem kellőképpen populáris. December 25-én a Klaxons ingyen letölthetővé tett egy EP-t, amin az eredetileg az albumra szánt dalok szerepeltek, és be kell vallanom őszintén, helyeslem az új kiadó döntését. Sokkal jobbak azok a számok, amik felkerültek az albumra, még ha sok rajongó teljesen mást is várt. A 2007-es, debütáló albumuk (Myths of the Near Future) bizony igen nagy vihart kavart az angolszász popzenében, stílusteremtő lett, és vált annak az évnek az egyik meghatározó (és számomra legjobb) lemezévé – teljes joggal. Megalkotta a nu rave fogalmát, és valóban sokszínű, változatos, izgalmas lemez lett belőle, amit még ma is szívesen hallgat az ember. A Surfing the Void már egy kicsit nehezebb hallgatnivaló. Az új producer, Ross Robinson (A Nu Metal Keresztapja, aki olyan zenekarok lemezeiért felelt, mint a Limp Bizkit, a The Cure, a Slipknot, a Korn, az At the Drive-In, avagy a Sepultura) elég kemény alapokat, és húzós riffeket dirigált a készülő lemez alá. A basszus szinte szétviszi az ember agyát, és az egész sokkal-sokkal keményebb, pörgősebb lett, mint az előző album. Az első szám még ott folytatja, ahol a Myths… véget ért, de utána már jönnek a durvább, teljesen új hangzású trackek. Az összes dal könnyen megjegyezhető, és dúdolható – jópár sláger is akad: a Venusia, a Twin Flames (videoklipp alant), vagy a Future Memories mind-mind ilyenek. Az Extra Astronomical a mai napig a csengőhangom, a Flashover pedig a kezdeti zűrzavaros katyvasz után a végére csak helyreáll, minden egyes szempontból. Az utolsó track még szétbassza az agyadat, de ez már tényleg csak olyan, mintha megjártad volna a világűrt, és végül kénytelen vagy visszazuhanni a jól megszokott földre.

Számodra melyik volt a tavalyi év legjobb albuma?