* Üdv kedves olvasók. Jelen cikkem előzőleg már némiképp felvezetett posztsorozatom újabb darabja, melynek előzményeit megtalálhatjátok ITT (valamint a két bevezetőt ITT és ITT)…

Az előzőekben nagyjából sikerült lefektetnünk az alapokat, hogy egy gyermek számára alapvetően fontosak az első benyomások és tapasztalások a családon kívüli világgal kapcsolatban. Természetesen, bár az alapvető személyiségjegyek kialakulásában tényleg nagyon lényeges az elsődleges, családon belüli szocializáció időszaka, illetve az első a külvilággal való találkozás, de a leglényegesebb változásokat mégsem a gyermekkor alatti benyomások, hanem az általános iskola közepére-végére kialakult, illetve az azt követő új környezet (szakiskola, gimnázium, stb.) által diktált, vagy elvárt szerepek idézik elő.

Felhozhatnék most ezer meg egy elcseszett rigmust a fiatalok felelőtlenségéről, tarthatnék itt valami sablonos hegyibeszédet a „bezzeg az én időmben” apropójából, de itt sem erről lesz szó. Egyrészt azért mert én is csak 22 vagyok, másrészt meg azért, mert a véleményem szerint nincsen olyan, hogy valaki alapból felelőtlen, épp ezért nem lehet univerzálisan felelőtlen fiatalokról beszélni. A felelőtlenség és a trehányság ugyanúgy kialakul, mint az igénytelenség, a lustaság, vagy a kelletlenség. Csak nevelés kérdése. Rühellem azokat a szülőket, akiknek az az egyetlen kifogása, hogy „ő egyszerűen ilyen, nem tudok mit tenni”. Dehogynem tud. Nem akar. Ez majdnem ugyanakkora bűn egy gyerek / fiatal ellen, mint az, amit az előző posztomban említett Lili (Gábor „kedves” felesége), és az ő édes anyukája tesznek. Ők a gyerek lényegét (a kíváncsiságot) irtották ki a gyerekből, míg azok, akik e módon „ráhagyják” utódjukra annak dolgait azok a civilizáltságra való hajlamot ölik el.