Olvassátok, utáljátok, értsetek vele egyet, avagy ne.
Vagyok. Vagyok mert létezem, ugyanúgy szükségem van arra, hogy egyek, igyak, és elvégezzem a mindennapi dolgaimat. Érdekes. Szükségem van arra, hogy elvégezzem a mindennapi dolgaimat, amik nagy részét ennek dacára mégis szívből gyűlölök. Térjünk is vissza a kezdőszóhoz, amit ez idáig is kétszer említettem és nagy valószínűséggel még fogom is.
Tehát vagyok Én, csinálom mindazt, amit elvárnak tőlem, teszem azokat a dolgokat mások kedvéért, amit már a saját tudatomba úgy ágyaztam be „Én ezt és ezt és ezt szeretem” holott itt az idézőjelnek korántsem kéne, hogy vége legyen, vígan és dalolva lehetne továbbfolytatni úgy, hogy …mert elvárják tőlem, hogy szeressem és megtegyem mindezt. Ez van. Hónapok óta az ürességen kívül maximum annyit érzek még, hogy ugyan el kéne menni már egy buliba, ahol nagy valószínűséggel ismét kerül belém annyi alkohol, hogy ne járjon az agyam ilyen jellegű dolgokon. Szimplán tudatosan elnyomnám az efféle gondolataimat, addig sem szekíroznám önmagamat önmagam által, hozzáteszem teljesen fölöslegesen. Mégis ez van. Az említett Hónapok óta kezdem már-már úgy érezni, hogy több sem vagyok a Facebook adatlapomon felhalmozott adatmennyiségen kívül.
Hogy miért nem teszek ez ellen? Ha-ha és ismét Ha! Elhihetitek napról napra mást sem teszek, csak ez ellen próbálok foggal körömmel tenni több-kevesebb sikerrel. A kevesebb része valahogy mégis jobban érvényesül bármit is teszek. Nem mellékes persze az sem, hogy rengeteg olyan, általam roppant mód imádott egyén van akik azért napról-napra tesznek azért, hogy véletlenül se legyen könnyű dolgom. Ezt tekinthetjük akár semmisnek is, ugyanis többen úgy gondolhatjátok, most éppen próbálom mások hibájának beállítani az én hibámat.
Ezzel együtt merül fel bennem a kérdés, mi lehet az Én hibám? Mit nem teszek úgy, hogy az mind nekem, mind másoknak jó legyen? Látszólag a mindennapokban nincs semmi problémám, még az is aki igen közelről ismer sem mond mást, mint hogy Bah, semmi gondod nem lehet, sőt nincs is. Mégis akkor ez az érzés, ami igencsak a hatalmába kerített micsoda? Miért van az, hogy még így sem, minden erőfeszítés mellett sem az vagyok, aki lenni szeretnék, nem úgy érzem magam, ahogy szeretném? Sodródom a mindennapok szürke, unalmas mégis könnyen magával ragadó mókuskerekével. Egyetlen egy bibi van, én ezt nem így terveztem. Remélhetőleg az elkövetkező időszak bőven mást tartogat számomra és végre megszűnik ez az állapot. Amint így lesz, még ennyit sem fogok panaszkodni.
TGO
