Látlelet 1: a néni a pályaudvaron

Látlelet 2: Facebook-generáció

3/3:

Felreppentek itt különféle teóriák nemrég, hogy a blognak leáldozott, a blognak vége. Baromság, emberek. Nem lehet vége, hiszen most forrotta ki magát igazán. Visszatért 2 régebbi szerkesztőnk is, és gőzerővel megy minden tovább. Talán néhányan temették volna már, de az Agyiszint sosem tűnhet el a süllyesztőben. Még csak a közelébe sem kerülhet. Mégpedig azért nem, mert a jelenlegi mezőnyben (tekintve a többi hozzánk hasonló blogot) mi képviseljük a legnagyobb értéket. A napiszar-on (még mindig kis n-nel) mit láthatsz? Rajokat, meg emókat, mindezt kb. 2 mondatnyi szöveggel kiegészítve – és ha nem zavar, hogy egy óvatlan bekommentelésed miatt lekurvaanyáznak a kis 12 éves kockák, akkor még véleményt is fűzhetsz az ottani posztok alá. De mindez kinek jó? Nem tudom, ki hogy van vele, de én biztos nem regisztrálnék egy olyan oldalra, mint a napiszar. Megszoktam már az igényes blogokat, ezért még csak nem is nézek fel hozzájuk. Ami itt nálunk van, az mind-mind sokkalta érdekesebb: az Agyiszint gerincét is a rajok, és az emók adják, de nálunk vannak elgondolkodtató olvasmányok, és miegymás is (például valóban poénos képek, kitalált történetek, avagy éppen zeneajánlók). Aki valóban szereti ezt az oldalt, az feljár ide, amikor csak ideje engedi. Az, hogy mostanában megfogyatkoztak a posztok mindössze azért van, mert ezerrel pörög a suli/meló mindenkinek, és így a blog mint olyan, hátrébb került a fontossági sorrendben. Ezért nem lehet senkit sem okolni, egyszerűen ilyen az élet. A régi-újak most adtak egy nagy löketet az egésznek, és ha sikerül tartani ezt, akkor szépen kilábalunk majd a gödörből. Vannak itt olyan szerkesztőink, akik már elég régóta jelen vannak (Sid, és Iván például, de Veron már a blog.hu-s időkben csatlakozott az Agyiszint olvasótáborához, erre tisztán emlékszem), és vannak olyanok is, akik idő közben kihullottak. Jobb esetben ők maguk búcsúztak el, egy-egy búcsúposzt formájában, rosszabb esetben nekünk kellett kitennünk néhánynak a szűrét, mert jelentkeztek ugyan, de idő közben meggondolták magukat, és szartak az egészre. Jelzem: komoly szankciók léptek életbe a blogon pár napja, úgyhogy az olyan posztolókat, akik eddig is látványosan nem csináltak semmit, ne nagyon keressétek többé. Szerencsére itt a tavasz, itt a jó idő. Lehet nagyokat sétálgatni, vagy éppen a kertben/teraszon pihengetni, olvasgatni, stb. Remélem, hogy ezt az évet is velünk töltitek majd, és hogy emlékezetes posztokban, és posztalanyokban ezúttal sem lesz hiány. Na, ez most úgy hangzott mint valami megkésett újévi köszöntő, de remélem a lényege átjött…