Kattints a képekre az olvasható verzióért...

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

"Találkozni kell Istennel. Meg akarok kérdezni tőle egyet-mást. Például, hogy mivégre vagyunk. Mert hát... fölépítjük a házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát, háborúskodunk... öljük egymást... aztán mivégre? Meg hát... az én életemről is ki akarom kérdezni. Az igazságot akarom megtudni."

 

Lassan kifutunk a nyárból. A küszöbön ott toporog már a hideg, nyirkos ősz és alig várja, hogy beléphessen. Szelet hoz majd, esőket és komor hangulatot. Újra végignézheti mindenki amint lehullanak a levelek, megkopaszodnak a fák, halomba gyűlik az ázott talajon a színes avar. Az ősz az elmúlás időszaka. Gondolatok, érzések, emlékek, vágyak tűnnek tova de mindig jönnek újabbak amelyek felülkerekednek a régieken. Mikor ezt a posztot írom még javában süt odakinn a Nap és van vagy 25 fok. De nagyon furcsa hely ez a világ. Több ezernyi csodája van (gondoljunk csak a gyönyörű esőerdőkre, a hó borította hegycsúcsokra vagy a szivárványra eső után) de legbelül rohad. Rohad, mert az emberek rohasztják el. Még a legjobb tudósok is csak papolni tudnak arról, hogy globális felmelegedés így, meg olvadó jéghegyek úgy holott semmit sem tesznek a panaszkodáson kívül. Az a munkájuk, hogy vizsgálódjanak és nem az, hogy tegyenek is valamit a változás érdekében. Ugyan mit tehetnének? A Föld lakossága már közel 7 milliárd fő. És a legtöbb ember magasról tesz a globális felmelegedésre, az olvadó jéghegyekre, a kihaló állat/növényfajokra és ami még rosszabb: egymásra is. A 21. század rákfenéje lett a gonosz kis frusztrált lakos, akinek az érzelmek csak másodlagosak és elsőnek tekinti a pénzt vagy a minél jobb pozíciót egy munkahelyen. Él, dolgozik és hirtelen azon kapja magát, hogy az 50. születésnapját is egyedül ünnepli. Sokszor mondják, hogy a világ rossz. Szerintem meg az emberek tették rosszá, akik szintén rosszak de ha úgy vesszük, őket pedig a rossz világ formálta rosszá. Na, ez az igazi 22-es csapdája.

Semmit nem értek már.

Ugyan szemlélődöm de tényleg nem értek semmit. Nem tudom mi a helyes, mi a helytelen, úgy érzem kívülálló vagyok. Az a helyzet, hogy nem igazán értem a mai embereket. Nem értem, hogy hova tűntek az olyan dolgok mint a szerelem, az igaz barátság vagy éppen a megbocsátás. Kinézek az ablakon ma is, és azt látom, hogy egy pár az utcán tépi egymást. A nő sikítozik, a pasi meg lökdösi – viszály a panel-prolik közt. Ha kiborul valaki akkor hideget-meleget rázúdít a másik nyakára de azzal van a baj aki ezeket véresen komolyan is veszi. Idegességében sok mindent mond az ember de természetesen csakis azért, hogy az adott pillanatban megbántsa, fájdalmat okozzon a másiknak. Jómagam is beleestem ebbe a csapdába nemegyszer. De úgy tudtuk, hogy a szerelem mindenre gyógyír, nem? Hogy a szerelem mindent helyrehoz, összeragaszt mindent ami eltört. Csupán az a baj, hogy én nem érzem a szerelem jelenlétét sehol sem. Sem az utcán, sem a buszon, sem a pályaudvarokon, sem sehol. Látok párokat akik kéz a kézben fogva sétálnak de nem tudom biztosan szeretik-e egymást mert ebben a mostani világban már nem lehet semmi biztosat tudni. Talán titkon csalják is a másikat. Ki tudja? Rengeteg kérdés van bennem. Fogalmam sincs, hogy mi miért történik. És azt hiszem csak én érzek így, ilyen…furcsán.

Üdv mindenkinek!

Visszatértem mint a jedi abban a holt jelentéktelen sci-fiben aminek már a címére sem emlékszik senki és valami csipogó centrifuga meg beszélő aranyember is volt benne. Távolmaradásom oka nem az volt, hogy a messzi India varázslatos vidékeire kellett hajóznom fűszerekért hanem az, hogy lelkileg a padlóra kerültem de nem csak hogy a padlóra hanem annál is lejjebb, úgyszólván bele deszkák, a lakk, a por és a 12 évvel ezelőtt legyilkolt, fizetni képtelen előző lakó holtteste mellé. Amíg próbáltam felállni addig elgondolkodtam bizonyos dolgokon az élettel kapcsolatban. Belebámultam az összeaszott porhüvely üres szemgödreibe és a sötétségen túl megláttam a halovány kis fényt amely a reménysugárt jelentette nekem. Minden erőmre szükségem volt de végül felálltam, szétrepesztettem a padlót aztán a legnagyobb lelki nyugalommal szétbasztam az egész házat is, falakkal, ablakokkal és sötét titkokkal együtt. Egy szakítást mindenki másképp él meg de én nem az a fajta vagyok aki 2 nap alatt beletörődik és a 3. napon már egy másik nő ágyában köt ki. És tulajdonképpen ezt az egészet nem is nevezném szakításnak ugyanis tudom/érzem még, hogy a másik fél (igen Te) egyszerűen csak besokallt és a betegsége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy jelenleg ez a kényszerszünet áll fenn – egy olyan időszak aminél nem lehet tenni semmit sem csupán várni, hogy a sebek begyógyuljanak, az idő elmossa a rossz emlékeket és visszahozza a jókat, a szépeket.

Olvashattatok néhány remek kis irományt itt a napokban a párkapcsolatokról azonban az én véleményem már a múltkor helyet kapott itt, az asztalon. Nézegettétek, megkóstoltátok és megrágtátok. Volt aki lenyelte, volt aki visszaköpte de nekem mint házigazdának jól esett, hogy a legtöbbeteknek azért elnyerte a tetszését és nem ágáltok veszettül a repeta ellen. Volt a The Beatles-nek ama bizonyos India-tripje mikor is nyakig elmerültek a mesés kelet világában és úgy szimplán nap mint nap toltak egy kis marihuánát vagy LSD-t (az ominózus Lucy in the Sky with Diamonds című dal is ez utóbbi hatására született meg Lennon bácsi fejében) és olyan messzire szálltak el ebből a galaxisból amilyen messzire csak lehetett. Bejárták az egész tejútrendszert, saját magukkal ötórai teáztak egy párhuzamos világban és mindeközben mesterműveket tettek le a nép orra elé, mind dalszöveg, mind zene szempontjából. Hogy miért írtam le mindezt most nektek? Hát mert éppen egy ilyen utazásra invitállak benneteket de ehhez nem kell semmiféle drog (ha zenét hallgattok közben az is elég, ugyanis a zene is egyfajta drog) csupán kedv és kényelem. A szeretetről és a szerelemről kívánok most nektek írni méghozzá két részletben: a szeretetről szóló cikk itt Agyiszinten, a folytatása (a szerelemről szóló cikk) pedig a másik blogunkon a Titkos Ellenálláson található meg és mindkettő egyazon időpontban élesedett. Tudom, hogy ki fogom csapni néhányaknál a biztosítékot ezzel a 2 poszttal de megszoktam már, hogy sokan nem fogadják el azt az egyedi világszemléletet amivel én rendelkezem. Tehát akik szeretik az olvasmányokat, avagy szívesen olvasnának a szeretet/szerelem témáról az én olvasatomban azok kattintsanak a folytatáshoz – a többiek pedig inkább várják meg a következő random rajos posztot.

Aki azt hitte, hogy most egy jó darabig vége lesz az RTL pénzhajhász agymenésének, azt sajnos kell hogy keserítsem, mert ősszel már startol is a Való Világ 5. szériája, amiben – már most borítékolom – megint kapunk néhány szétplasztikázott ribancot, kigyúrt IQ-betyárt, szexmániás bohócot (fúj bohócok…), és remélem a két állandó műsorvezető (Sebestyén Balázs & Lilu) is visszatérnek majd, ha már szegény Stohl Andris egy magányos, hideg cellának köszönhetően nem tud részt venni a jövőbeni forgatásokon. Kitartás Andris, várunk vissza! A Tűzvonalban c. magyar akció-sorozat is kurva szar lett mióta kiléptél belőle a per miatt, úgyhogy tetováltasd magadra a börtön alaprajzát, vagy ássatok alagutat, vagy találj ki valamit, csak juss ki minél előbb! Puszi ♥

VV5 Facebook oldal >ITT<

A VV5 hivatalos jelentkezési lapja >ITT< található, a minimum iskolai végzettség a 8 általános. Meg sem lepődöm. Nagyon remélem, hogy végre alul iskolázott, írástudatlan helyi shukár maffiák is bekerülnek a műsorba, mert ez a Béci gyerek az előző szériában elég rossz választás volt a kisebbség reálisan való ábrázolására. Mondjuk a javára írható, hogy összefüggő mondatokat nem igazán sikerült neki kimondania, de genszterrepper, amely szakmában bizony egyes rímek olyan nyelvtörőek, hogy kimondani is lehetetlenség őket, ezért ezt most megbocsájtjuk neki. Javasolnám a kedves készítőknek, hogy a Való Világ 6 már csak és kizárólag harczosokból, hercegekből, rajokból, és lulugyikból álljon, ezáltal egy minden szempontból érdekes műsort tárhatnának az agymosott zombinépség elé, melyben egy átlagos nap is úgy telne el, hogy a főboss meghág minden csajt, megszurkálja az éppen a wc-n trónoló játékostársát, majd kimegy a villa elé lopott mobiltelefonokat, és laptopokat árulni egy gyűrött pléden. Ugyanakkor a Való Világ 7 igazán szólhatna például a new-generation emós kis gyógyegerekről, akik odabenn azon filozofálnának, hogy ki hol baszta el az életét, és hogy a villában milyen eszközökkel lehet öngyilkosságot elkövetni. Gyorsan hozzáteszem: még ha kiskutyákat, vagy kiscicákat is zárnának össze hónapokra a villába, és az egész műsorra odabiggyesztenék a már jól ismert nevet, akkor is meglenne a garantált nézettség, ebben biztos vagyok. Ilyen ez a tv-orientált népség. Hülye zombik. Zombi hülyék.

Mivel Sid barátom legutóbbi pályázatára eddig egy kép sem érkezett, arra a két eshetőségre gondoltunk, hogy minket vagy senki sem utál (khmm…kivéve Bálintot), vagy a minket utáló emberek túl lusták ilyen képeket készíteni (pedig az alap elgondolás jó volt, na). Ergo talán eme következő poszt sem fogja bántani azok szemét, akik még igenis néznek tv-t, mi több: igenis néznek RTL Klubbot. Ha nekik problémájuk lenne tehát, akkor küldjenek nekünk képet, hogy értelmet nyerjen végre az a poszt. Pont. Na, és hogy miről is akarok most írni? Mivel a facebookon rendre beleütközöm az olyan kommentekbe, hogy Alekosz így, meg Alekosz úgy, gondoltam egy kicsit jobban szemügyre veszem már ezt az Alekosz – Szerelem a legfölsőbb szinteken c. műsort, hiszen ha ekkora hype alakult ki körülötte, akkor biztosan van valami alapja is. Ugye változások voltak nemrég a blogon. Elég nagy mértékű változások. Ezért arra gondoltam, hogy előveszek majd egy-egy éppen aktuális műsort a tv-csatornák bűzös sártengeréből, és ide teszem elétek, a fémből készült, hideg boncasztalomra, amelyen aztán alaposan megvizsgálom – kívülről, belülről. Ennek egyik fő oka az, hogy a megújult Agyiszint az eddigieknél nagyobb mértékben foglalkozik az agymosó média manipuláló hatásaival, a másik meg az, hogy bocs, de majdnem 2 év alatt már eléggé ráuntam a rajok/emók posztolgatására. Úgyhogy ez egy új posztsorozat első fejezete, amely vissza-vissza tér majd a blogon (és nem csak kifejezetten tőlem), remélem nektek is elnyeri majd a tetszéseteket.

Ezt a logót is kb. 5 perc alatt dobta össze egy unatkozó grafikus

Szóval, ez az Alekosz nevű emberke tavaly tűnt fel a képernyőn, mégpedig a Való Világ 4 egyik szereplőjeként. A kulcsfigura akkor még korántsem ő volt, hiszen az agymosott népség inkább a VV4-re izgult, hogy ez most milyen menő lesz megint, és hogy biztos lesznek jó csajok, meg nagy veszekedések, és remélhetőleg sok-sok kufircolás is. A VV4-be bekerült személyek külön-külön is megérnének egy misét, elég ha csak a szanaszét plasztikázott, agyhalott Szandikára, vagy a genszterrepben nyomuló, rajvipen is pózoló Bécire gondolunk, de volt ott még nekünk szerelmes házaspár, kockahasú IQ-betyár, idegbeteg plázacica, és egy olyan kurva jelentéktelen nő is, akinek most bocs, de a nevére sem emlékszem, mindenesetre a Csillag Születikben is bepróbálkozott. Színes társaság, meg kell hagyni. Az már csak egy elhanyagolandó megjegyzés, hogy majdnem mind rendelkezett már tévés múlttal. De lépjünk inkább tovább, mielőtt az RTL perelne. Alekosz bekerülésekor ugyan még nem volt hangos a facebook az őt éltető hozzászólásoktól, és jobbára egyetlen nőszemélynek sem fordult meg a fejében, hogy érzelmi kapcsolatot létesítsen eme droiddal (bocs, kiborggal), az azonban sajnos már akkor kitűnt, hogy a VV4 a nagyon is jó nézettségi adatok fejében az egyik legnézettebb műsorrá válhat a 2010/2011-es időszakban. Remek példája ez annak, hogy egy bizonyos rétegnek (és sajnos ők vannak többségben) mennyire profi módon el lehet adni még a – már bocsánat – szart is. Körülbelül olyan ez, mintha a világ legnagyobb Star Wars rajongójának el akarnál adni egy féltéglát, de Star Wars-os körítésbe csomagolva – biztosan megvenné. Pont ilyen a hazai nézőközönség is: rögtön harapnak a jól bejáratott névre (Való Világ), és mivel a konkurencia csak ostoba kvízműsorokkal tud előállni (az nem kell nekünk, mert tanulni nem szeretünk!), a nézettség garantált lesz. Több adó meg nincs ugye, hát már miért is lenne…

Esőillat van, csend, és nyugalom mellett.

Ha az embert keblére öleli a letargia, és nem ereszti, akkor bizony nagyon nehéz pozitív dolgokról írnia. Ha az ember beteg – én speciel csak influenzás, de már nem sokáig –, akkor az ágyában, a takarója alatt izzadva rengeteg ideje van elgondolkodni az élet nagy kérdésein. Miért jutott ide az emberiség, ahol most tart? Van-e élet a halál után? Egyáltalán, milyen lehet a halál? A sok forró tea, és a még több papír zsebkendő mellé ilyenkor okvetlenül is párosul a rossz közérzet, és a magány. Sajnos a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy tervezzük. Ez pedig nem prédikálás lesz, csupán egy átfogó vélemény, aminek töredékeit már megírtam ezelőtt (némelyik rész már hónapok óta itt porosodik a gépemen). Lehet, hogy egy bizonyos út végére értem, de vannak olyan dolgok, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül, és amik mellett elhaladtam ugyan, de mégis lelassítottam, hogy szemügyre vehessem őket. Nem lenne hülyeség rendre előrébb hozni a régebbi olvasmányos posztokat, mert ezek nem érdemlik meg, hogy a feledés homályába merüljenek. Talán egyszer (majd jó sokára) ezen poszt is előrébb lesz hozva valaki által. Furcsa idő van kint. Nem érzek jelenleg sem ízeket, sem illatokat. Tegnap még nem messze madarak fütyörésztek vígan egy zöldellő ágon. Sütött a nap. Ma – mire befejezem ezt a posztot – már megint esik, és borongós, hideg idő köszöntött a tájra. Itt a tavasz, mégsem érezzük minden nap a jelenlétét.

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Elgondolkodtam bizonyos dolgokon nemrég, és arra gondoltam, ezeket veletek is megosztom. Nem lesznek sem kardos-harczos cigányok, sem mély letargiában úszó emósok ebben a posztban, csupán néhány általam megfogalmazott gondolat/vélemény, és egy saját vers. Nem kötelező ám elolvasni, aki inkább valami poénos posztot vár, az lapozzon tovább.

Család: Olyan sztorim van, besírsz: jöttem hazafelé a metrón, és ha jól emlékszem a Keletinél (vagy a Blahán...passz) felszállt egy rajcsalád. Volt köztük kicsi is, nagy is – picsafarmerben díszelgő lulugyi, és feszülős bőrkabátban lazuló kamu-olasz gigolo is. Meg két gyerek. Az egyik – kislány – olyan 6-7 éves forma, a másik meg még csak a babakocsiból tekingetett kifelé, bociszemekkel bámulva a körülötte rohanó világra. Sajnos a rajság, az rajság, úgyhogy én lepődtem meg a legkevésbé a többi ember közül a metrón, mikor az egyik idióta előkapta drága mobilját, és előkereste benne az egyik kedvenc shukár zenéjét, amit aztán mondani sem kell: max. hangerőn bömböltetett a végállomásig. Nem először látok már ilyet (Lucy-val tudnánk ilyesmiről mesélni), de sosem értettem meg, hogy mi a frász a jó abban, hogy mindenki előtt megmutatják, hogy milyen ótvar szar ízlésük van zenei téren. Ja, persze: ha rajság van, akkor rajság van. Hiába ültem messze, akkor is hallottam az olyan szavakat a kis rajcsaládtól, mint a "Dikk'!", "De shukár vagyol!", és a – szó szerint idézem – "Megfogom itt a faszodat mindenki előtt!" Mire a másik: "Oké, fogd meg a faszomat itt mindenki előtt! Fogd meg a faszomat, baszd meg!" Mikor ezt kimondta, a kislány, aki velük volt, hangosan elkezdett nevetni. Biztosan viccesnek találta. Én nem annyira, mert csupán arra tudtam gondolni, hogy ha ezek a gyógyegerek így beszélnek a gyerek előtt, akkor biztosan fényes jövő elé vezetik majd. Végállomás jött, leszállt mindenki. Fél szemmel utánuk néztem, és láttam amint megindulnak az aluljáró irányába – a lulugyik úgy lépkedve, mint a modellek (mell előretolva, fenék illegetve), a gigolók meg széttárt karokkal, belazulva, fölényesen, mintha övék lenne az egész világ. Nem tettek ellenem semmit, nem szóltak be, nem vertek meg, nem is néztek rám, mégis olyan szintű ellenszenvet váltottak ki belőlem, hogy legszívesebben fölpofoztam volna mindet. De akkor már nem innen, a szobámból írnék. Akkor már egyáltalán nem írnék. Agyi és Sid meg a kis-költségvetésű temetésemet szervezné.

Szerelem/szeretet: Erről csak pár szót szeretnék szólni, mert rendre bővebben is kitérek rá, egy-egy aktuális posztomban. A szerelem mára már egy olyan elenyésző fogalommá vált, hogy számomra tényleg óriási tisztelettel bírnak azok, akik képesek rá. Aki világ életében az igazi szerelmet, a Nagy Ő-t keresi, kutatja, az végtelenül naiv. Aki bemeséli azt, hogy a párja az élete szerelme is egyben, holott a kapcsolatuk rossz, az csak később koppan (mondjuk amikor már a jegygyűrű az ujján feszül). Aki képes megtalálni a lelki társát, akivel néha pusztán pillantásokból is megértik egymást, az borzasztó nagy mázlista. Minden héten alakulnak párkapcsolatok, és ugyanígy minden héten történik legalább két szakítás is. Rohanunk. Rohan velünk a világ, és megpróbálunk lépést tartani vele. Ezért nem jut elég időnk egymásra, ezért nem jut elég időnk másokra. Tanulni kell, lecke van, meló van, stb. van – közben meg azt sem vesszük észre, hogy eltelt még egy év. Felgyorsult, modernizálódott már minden, de – és ezért nyugodtan tarthattok maradinak – én még mindig szívesebben sétálgatok a barátnőmmel egy csendes, szép kis parkban, mintsem beülök vele egy irtózatosan látványos, 3D-s mozifilmre. A szerelem nem abból áll, hogy mindig a legdrágább dolgokkal halmozzuk el egymást. Nem abból áll, hogy havonta egyszer nagy kegyesen elmegyünk kettecskén bevásárolni, és az üzletközpontokban hagyunk potom 15-20 ezreket. A szerelmet nem lehet pénzért megvenni. Gyakran hallom, hogy XY otthagyta YX-et, mert tönkrement a kapcsolat. Megcsalta, félrelépett, elhidegültek egymástól – kismillió opció lehetséges. Csakhogy egy szakításhoz mindig, minden esetben két (azaz 2) ember kell, ezt sose feledjük. Kihangsúlyoztam már nem egyszer, hogy milyen rohadt fontos az, hogy ha úgy érezzük, hogy megtaláltuk életünk párját, akkor két kézzel szorítsuk, és soha el ne engedjük. Higgyétek el nekem: soha az életben nem találtok majd jobbat nála, hiába kutattok elszántan. Tanuljunk meg szerelmesnek lenni, szeretni, ez lenne az egyik legfontosabb dolog. Csak ennyit akartam elmondani, remélem egyetért velem valaki. Írtam egy verset, holott nem szokásom. Ha érdekel titeket, a Folytatás után elolvashatjátok (a szerelmemnek írtam, de bárki letöltheti, és szabadon terjesztheti, ha gondolja).

Péntek este van - odakint koromsötét, és iszonyúan hideg. Ónos eső szitál, mellette pedig csípős szél fúj. Mintha apró kis tűkkel szurkálnák az ember arcát, mikor az esőcseppek érik. Rajos, és shukár hősünk (legyen a neve mondjuk Pujáró) már másfél órája a közelgő partyra készülődik. Maroknyi hajzselé, plussz mellé még éppen annyi márkás parfüm, hogy teljesen átnedvesedik élére vasalt ingének felső része. "Dzsukel kis buli lesz ez" - mereng magában. 10 perc telik így el. Hirtelen telefoncsörgés töri meg a csendet - barátja, a Gyémántos Herceg az. Teljesen fel van pörögve, alig tud értelmesen, érthetően beszélni:

- Hallod tesó, ma nagyon odatesszük magunkat!
- Ma felszedek valami fullos kis picsát, hadd legyen egy jó napja!
- Hallod, hallod…!

Egyeztetés, még több egyeztetés, majd Hívás vége. Pujáró fél óra múlva már úton is van - beleveti magát az éjszakába. Az éjszakai körforgásba. Magasról tesz ő a rossz időjárásra. Buszra száll, majd villamosra. Nem utazik többet másfél óránál, mire odaér a találkozóhelyre (dö míting plész), ahol Herceg és két másik spanja már toporogva várja. "Alapozzál, öcsém!" - nyújt oda egy üveg vodkát neki Herceg. Nagyon hideg van amúgy is. Jót tesz nekik a vodka - átmelegíti őket. 5 percen belül már tovább is állnak. Kis séta, majd villamos - 15 perc és egy elfogyasztott Royal után, jó hangulatban érkeznek meg a szórakozóhelyre. A beugró mindössze egy 1000-es. "Hagyjad már!" alapon ezt (is) Herceg állja mindenkinek. Pacsi a kidobóval, mert már amúgy is régi haver, majd a brigád végigscanneli a helyiséget. Nem azt nézik, hogy hányan vannak, nem azt nézik, hogy mennyibe fájnak a különböző italok - a csajokat lesik. Pujáró éles szemű, vagány gyerek. Egyből kiszúrja, hogy melyik van egyedül, melyik barátnőkkel és melyik a pasijával. Utóbbi kategória igencsak felejtős, nem éri meg a strapát. Ma nem balhézni jöttek. Pár perc és meg is van a kiszemelt áldozat. Lehet nyomulni.

Már múlt hét csütörtökön is hoztam pár remek képet az álmok világából (Szép álmokat! vol.1), és itt is van a következő adag eredeti méretben közzétett, hangulatos kis képecskék csoportja. Az a helyzet, hogy nem mehetek el szó nélkül a rémálmok mellett sem - múltkor még csak a bevezető részben említettem, de most már néhány kép formájában is szemmel láthatóvá teszem. Tudod, olyan velem még soha az életben nem fordult elő, mint a filmeken látható, éppen rémálmukat átélő emberekkel, akik villámgyorsan megébrednek, felpattanak az ágyban, és patakokban folyik róluk a víz, lihegnek, rosszabb esetben az éjszakába üvöltenek félelmükben. Talán ha majd azt álmodom, hogy Kiszel Tünde és Hajdú Péter nagytotálban nyalják-falják egymást előttem, izzadnak és hevesen nyögnek, akkor talán én is minél előbb felriadok - aztán vagy eljutok a mosdóig, vagy az ágyam mellé okádok. Hát fúj. Inkább gyorsan el is hesegetem ezt a perverz gondolatot. Kalandozzunk el inkább a szép álmok határtalan mezsgyéjére.

Az imént beszéltem a rémálmokról. A tudományos - de halandó számára azért még érthető - magyarázatuk ez:

"A rémálom azon paraszomnia alá besorolható folyamatok egyike melynek során az ember gyakran, ismételten riad fel az éjszaka során.

A rémálmokat gyakran az izgatottság, stressz okozza. Ismétlődő, az alvás mély szakaszából való felriadások jellemzik. Általában 10 éves körüli gyermekeknél fordul elő. Ennek az alvási zavarnak a gyakorisága és milyensége szermélyről személyre változik.

Főbb jellemzői - ami megkülönbözteti az "Éjszakai rémület"-tól - hogy felriadás után képesek az emberek emlékezni arra hogy mitől ijedtek meg. Az ember pulzus száma megemelkedik, izzadni kezd és maximum 5 percig tart a folyamat."

Előfordul, hogy olyasmit álmodunk aminek szerintünk az égvilágon nincs semmi értelme - hülyeség, összevisszaság, lehetetlen. Nekem is (és biztos vagyok benne, hogy Neked is) volt már nem egy ilyen álomban részem (részed). Ezek mind a tudatalatti elfolytott vágyai - persze, a való életben talán olyasmi is az eszedbe jutna, hogy mikor éppen a buszt várod a tömött megállóban, és közben olyan hideg, csípős szél fúj hogy már teljesen kipirosodott az arcod, mellette még az eső is szitál, akkor legszívesebben felelmelkednél a földről és tovarepülnél a város fölött. Lehetetlenség, ez tény - hiszen az ember nem tud repülni. Legalábbis a való életben nem. Azonban álmunkban bármi (mondom: bármi!) lehetséges - talán aznap este az álmodban egyszer csak azon kapod magad, hogy kiugrasz a szobád ablakán, és a levegőben szárnyalsz. Bármi lehetséges. A Folytatás után megint láthattok pár nagyon jól sikerült képet, amelyek távoli, álombéli világokat rejtenek a maguk minden szépségével, és rejtélyességével együtt:

A történelem mai, legmodernebb korszakában dolgoztuk ki a fegyverkezés egyik legelrettentőbb eszközét az atombombát. Ezt egy még hatásosabb fegyver, a hidrogénbomba követte. Évtizedek óta szorongással teli világban élünk, jogosan félhetünk attól, hogy egyszer az egyik nemzet beveti a tömegpusztító arzenálját. Ezek után nem is csoda, hogy e témák a művészetekben is megjelennek. Isao Hashimoto egy neves japán művész, akinek nevéhez több, atomfegyverekkel kapcsolatos mű köthető. Ő volt az, aki összegyűjtötte a világ atombomba robbantásainak időpontjait és helyszíneit, majd ezt egy rövid filmben be is mutatta az embereknek.

Számomra a fantasy az a Heroes of Might and Magic sorozatnál kezdődött (hogy ma hányadik résznél tart, azt nem tudom), még gyerekkoromban. Aki ismeri, annak már nem kell bemutatnom, aki meg nem, az talán már hallott róla korábban: egyszerű rajzolt grafika, fülbemászó zenék, és akár órákra a monitor elé szögező pályák jellemezték/jellemzik a játékot, ahol a szülők intő szavára is csak annyi válasz érkezett tőlünk, hogy "Na, csak még ezt az egy bányát hadd fosszam már ki! Köszi!", vagy "Hagyjatok már, hát nem látjátok hogy éppen betámadták az egyik váramat?!" Sokak - méltán - nagy kedvence, a Diablo, nálam úgy ahogy van kimaradt. Ahogy a Baldur's Gate, vagy a Warcraft is. Ezek engem már egyáltalán nem tudtak lekötni. Jó ideig a fantasy felé sem néztem - kivéve a filmeket. Aztán jött a Fable - The Lost Chapters - ezzel én pedig akkor visszakalandoztam a kitalált mesék, és történetek határtalan mezejére.

Persze előtte még volt egy Gyűrűk Ura-trilógia a mozikban, ami kellett nekem ahhoz, hogy ismét érdekelni kezdjen a fantasy szó szerint varázslatos világa, azonban a Fable című videojáték volt az, aminek hatására újból hasonlót éreztem, mint anno a Heroes esetében. Páran biztosan hallottak már róla: hatalmas bejárható világ (na, nem akkora mint mondjuk a WoW-ban), folyamatosan fejleszthető/alakítható hős (nekem az külön nagyon tetszett, hogy a harcok során szerzett vágások, horzsolások a játék végéig megmaradtak), mellékküldetések tucatjai, eszméletlen klassz muzsika (néhány track a mai napig megvan belőle mp3-ban), remek szinkron (az eddig legutolsó, a 3. rész szinkrongárdája között találjuk például Ben Kingsley-t és John Cleese-t is), és egy baromi erős, csavarokkal teli, jól megkomponált sztorivonal ami egész végig le tudja kötni a játékost. Azóta már 2 folytatást is megélt a sorozat - ezekre ha van egy kis időm, egyik barátomnál rá-rápillantok néha Xboxon. Most azonban olyan fantasy képeket hoztam, amik szerintem nagyon jól sikerültek, és igazán megéri őket eredeti formájukban közzé tenni. Aki akarja, majd úgyis szépen lementegetheti magának a neki tetszőket. Varázslatos, kitalált világokat tárnak szemünk elé ezek a képek is, és biztos vagyok benne hogy egy vérbeli fantasy-rajongót sem hagynak majd hidegen:

Tudod, már hónapok óta rosszul alszom - nálam ez amolyan megszokott már. Lefekszem, próbálok elaludni, de minduntalan csak forgolódom össze-vissza, és a világért sem sikerül. Kivételes napok vannak viszont, amikor engem is utolér az álom - szeretem az olyan napokat. "Az álom képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben. Az álmok létrejöttének oka, módja és az álmok jelentése még nem tisztázott, bár mindig is érdekelte az embereket. Sigmund Freud szerint az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amik miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk." - így a wikipedia.

Az álom lehet földhözragadt, teljesen hétköznapi helyeken játszódó, ugyanakkor távoli világokba elkalauzoló, fantáziadús és meseszerű is. Néha lehet borzongatóan félelmetes, és néha kellemesen megnyugtató is. "A valóságon túl álmok vannak, és mindenki bennük él tovább." Olykor-olykor hihetetlenül valósághűek. Egyszer felkeltem a saját szobámban: vak sötét volt - minden annyira ismerősnek tűnt, és mégsem volt az. Lépteket hallottam odakintről. Súlyos, dobbanó lépteket - egyre csak közelebb, és közelebb a szobámhoz. Megijedtem. Sötét árnyak keringtek a szobában - olyan sötétek voltak, mint az éjszaka, mégis ki lehetett venni a körvonalaikat az éj feketeségében. Aztán egyszer csak megébredtem. A szoba teljesen ugyanaz volt, pont ugyanannyira sötét, és pont ugyanannyira rideg mint az álmomban - csakhogy immár a valóságban jártam, és nem egy képzeletbeli világ elmosódott határán. Képzeljétek el, milyen lehet annak aki egész életében álmodik - nincsen önálló élete, csak az álombéli ami percről-percre változhat. Ismerős, és ismeretlen világokban járhat, és fedezhet fel olyan dolgokat, amelyeket csak az ő elméje képes megérteni. A Folytatás után hoztam nektek egy pár (eredeti méretben lementett) képet, amelyek távoli, álombéli világokat rejtenek, a maguk minden szépségével, és rejtélyességével együtt.