Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét így meggyalázni, ez az igazi agyiszint!

Biztos vannak még közületek, akik emlékeznek a régi sopronis videóra, hogy "Mádzsárország Magyarország, én így szeretlek!". Készült ebből néhány paródia is, például ez itt, ami azt leszámítva, hogy szar, nem is olyan szar.

A poszt második felében pedig egy saját verzióm következik, az Agyiszintről:

Ha épp akkor jársz itt, amikor a poszt publiklásra kerül, akkor szerencséd van, hiszen talán sokkal inkább megérted, megérzed azt, amit ezzel a saját költeménnyel mondani szeretnék. A képek Kiefer Béla fotógráfus munkái, neki köszönjétek. Most pedig jöjjön a vers, próbáltam a hangulatához megfelelő képeket választani. Öt versszak összesen, tehát a maradék hármat értelemszerűen a poszt második felében találjátok.

R.Iván: Pécsi hajnal

Tettyei totyogó tündérek narancsos fátyla
Ráborult mostan a Balokányra, de csitt,
Még ködösen horkant Niké büszke bája,
Fáj, hogy miattad falnak fordulva tekintek a világba?

Megnyílik az utca, végigszalad az élet, sokáig fénylett,
Majd kép lesz, hideg kövön végleg, bevégzed.
Fülembe halkan duruzsol, énekel az erőmű,
Fáj, hogy az életed már elég mű?

Egyik kedves kommentelőnket, DonKáróLeone-t nagyon megihlette Finest tegnapi posztjában talált vers. Ekkor jött rá, hogy valójában őt a jóisten is költőnek teremtette, méghozzá roma verseket alkotni. Igaz, ezt csak kommentben írta le, de úgy gondolom, megérdemel egy posztot is:

Ha úgy érzi a többi kedves olvasónk, hogy Fincsi posztja, vagy DonKáró megihlette, akkor ne fogja vissza magát senki! Kommentben várjuk a többi művészi alkotást is!

Ez a képgyűjtemény kicsit más lesz mint az eddigiek, mivel kitaláltam valamit, amit szeretnék most megpróbálni. Talán kevesen tudják, de szoktam magam verseket írogatni, így azt gondoltam ötvözném a kettőt, és a képsorozat végén taláhattok egy költeményt tőlem. Aki már olvasta őket egy másik blogon itt a Puruttya- blogrendszeren belül, attól elnézést, ezentúl itt találhattok majd tőlem. Mivel rengeteg kép van, így azt nem ígérem, hogy a vers passzolni fog a sorozathoz, inkább csak egy kis adalék.

Szép napot ismét. Egy sokszor emlegetett témáról hoztam nektek egy saját verset amit pár éve írtam. Eredetileg nem ilyen témájú írást szántam, ám most mégis hangulatomnak megfelelőt teszek ide. Ismétlem, nem mostani a vers.

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Szeretnénk Boldog Anyák Napját kívánni, a teljes szerkesztőség nevében (akik most ki tudja, merre vannak). Biztos vagyok benne, hogy minden kedves olvasónknak remekül telik ez az ünnep. Én egy verset hoztam most nektek, remélem elnyeri majd a tetszéseteket:

Juhász Magda: Anyu ölében

Jó itt télen, jó itt nyáron,
nincs is jobb hely a világon,
itt ringatózni lehet,
hallgatni szép éneket.
Mikor vidám kedvem támad,
vagy ha rám tör a búbánat,
oh milyen jó itt nekem,
nyugalmat lel a szívem.
Olyan meleg, olyan puha,
jó az öledben anyuka.
Átölellek, hozzád bújok,
a füledbe titkot súgok,
hogy szeretlek Édesanyám,
ölelj, vigyázz, sokáig rám.

Nyúlnyálvers

Ha a nyulak nyála nyúlik,
nyúlós nyálú nyulak
nyeldeklik nyamnyogva
nyulamlós nyálukat.

Nyálnyúlványt nyel a nyúl,
ám nyúlós nagyon a nyál.
Egy köpés... és megszabadul
nyálterhétől a nyúl,
S repül a szélben a nyál.

Nyálpacsnit köp a nyúl,
miközben bealkonyul...
Így sötétbe hull a nyál...
a nyúlós nyálú nyúl
egy kicsit még vár...

vár, hogy jön-e még nyál,
vagy száraznak bizonyul
a nyálzacskója már.

                                                                                                                Laár András

Britpopper és Kocsonya: Már megint nincs poszt Agyiszinten

Már megint nincs poszt Agyiszinten,
Elfogyott a sok raj, s emó? Nem hiszem…
Kevesebb azokból sose lesz,
Van belőlük annyi, mint a háztartási keksz.

Hova lettek a kollégák?
A posztolás nem jelenthet ekkora problémát…
Mi is tudjuk csinálni rendesen,
Mellette mégis élünk, mint Marci Hevesen.

Csináljatok Ti is valamit,
Hogy legyen amit az azpara lekoppint.
Csináljátok a posztolást rendesen mert ha ez így megy tovább
Holnap után már faraghatjuk is a blognak a fejfát…

Jó lenne ha az élet itt megint pörögne,
Máskülönben mind mehetünk feküdni a 6 láb mély gödörbe.
Brit és Kocsi a verset összedobta,
Nem mintha ettől bármi is megváltozna…
 

Ha a poszt élesedése környékén néztél fel ide (bár, ezt erősen kétlem), pillants ki az ablakon, és ha szerencséd van, láthatod a napfelkeltét.

Andonika : Napkelte

Napkelte

Bíborszínnel felkelő nap,
Honnan hozod lágy aranyad?
Hozod-e a messzi tájról,
Tündérvilág határáról?

Kábszer csere a zsebembe’ (írta: Brit)

Rézműves Bijonszé már két és fél órája az esti party-ra készült,
Kifestette a szemét, sminkelt, s a piros ruháját választotta végül.
"De shukár vagyok! Itten’ ma hangulat lesz!" – gondolta,
Magára fújt fél üveg parfümöt, majd az ingét mell részig kigombolta.

"Nagy csöcsöm van, hát jól kitolom!" – mondta a tükörnek,
Ekkor barátnője hívta: Idelenn vagyunk, a fiúk már tűkön ülnek!
Hamar le is szaladt az utcára a kis lulugyi,
Bepattant az autóba, felhangzott a raj-zene, majd irány a buli!

Suhantak bele a pesti éjszakába, s közben folyt a drága pia,
Lakatos Octahedron kezében felsorakozott Zsuzsi, Kati, Gina.
Fullkészen érkeztek meg a diszkóklub elé,
Kitántorogtak a kocsiból, majd inogva elindultak a bejárat felé.

"A kurva anyját, de szét vagyok csúszva!" – mondta röhögve az egyik lány,
A sofőr fiú erre okádott egyet, s hogy miként jutnak haza, az volt a nagy talány.
"Nincs etnikai megkülönböztetés itten’!" – mormogta a kidobó,
Odabenn a pultnál régi ismerős fogadta őket: Gyertek, én tudom mi a jó!

Hát tovább folyt az alkohol, s tovább fogytak a drogok,
Rézműves Bijonszé érezte: ő már nem lehet ennél jobban boldog.
De pár órán belül haza kellett menni, mert már erősen hajnalodott,
Az okádós sofőr fiú viszont egy szemernyit sem józanodott. :/

Nyomta a gázt, ment vagy százzal, röhögött, majd kanyarodott,
Az autó átbukott a szalagkorláton, zuhant, s mindenki erősen kapaszkodott.
Az utolsó előtti pillanatban mindre rájött a frász,
Úgy csapódtak a földbe, hogy ilyet csak filmen látsz.
Egész biztosan ez a vers is tovább tartott volna,
Ha a kis csapat most nem az intenzív osztályon regenerálódna.

Ha a poszt élesedése környékén jöttél fel ide, pillants ki az ablakon, és ha szerencséd van, láthatod a napfelkeltét.

Sidó Judit - Napfelkelte és az erdő szelleme

A nap szikrázó fullánkja ébreszti az eget.
Halvány, derengő fény pislákol, remeg.
Sűrű köd alszik nyugodtan az erdő mélyén.
A rét lágy muzsikája, s friss illata bódítja el elmém.

Imádom a Blaha Lujza teret, mert ott momentán mindig történik valami érdekes. Hol egy pályát tévesztett harczos srác veri a barátnőjét (asszonyát?), hol csak úgy random jönnek a füstös képűek cigit tarhálni. Tavaly nyár óta ezért nem is gyújtok rá, ha ott járok. Hol valami részeg hajléktalan próbál átfutni a villamos előtt. Hol a hordó szerű cigány asszony próbál rád sózni 2 pár frottírzoknit. Ha meg mindezt meg is úszod, az aluljáróban kb. 85% hogy valaki meg fog állítani azzal, hogy "Bocsi, bocsi, van egy perced?" Van nekem több is, csak nem ilyesmire. Összedobtam egy verset, így délutánra, ami talán nem lett olyan érzelgős, mint az előző (nem is fordítottam rá annyi időt), de legalább nem kritizálja majd a szakbarbár Gergely bácsi (aki nem tudja miről beszélek, az utánajárhat az említett posztban). Szóval a Blaha ihletett meg, de még mindig jobban szeretem, hogyha csak a metrón ülve hallom, hogy "Blaha Lujza tér", mintsem hogy ott kavarjak:

Rajság van, cigi nincs (írta: Brit)

Itt egy vers nektek, ami most nem érzelgős,
Egy rajról szól, ki bátor volt, s erős.
Unta már a sulit,
Nem volt ínyére a matek, a töri, a német,
Választotta inkább a tutit,
S elment a Blahára, riogatni a népet.

"Ejnye-bejnye!" – mondta neki a biztonsági néni,
Mire a raj: "Dikk’ há’ne ugassá’! Mennyé’ vissza máúnika shót nézni!"
Ki elment a gengszter előtt, mind lesütötte a szemét,
De ez a raj meg csak állt ott, el nem hagyta a helyét.

"Ó de nehéz az iskola táska!" – mormogott egy kisdiák,
"Na, oszt’ ipod-od van-e?!" – kérdezte a raj. "Aggyad’ ide, dicsákk’!"
"Nem adom én neked, a jó kurva anyád!"
Azzal a nebuló felpattant a villamosra, s hazáig meg sem állt.

Kesergett, szitkozódott a raj magában,
Úgy gondolta, lemegy az aluljáróba, ha már a Blahán van.
Le is ment sietve, s ott fürkészte az embereket,
Várta a megfelelő áldozatot, mást nem igen tehetett.

Hamarosan jött is egy egyetemista, inogott, talán kissé ittas volt,
A raj monszter elébe állott: "Te figyu öcsi, nincs véletlenül egy szál bagód?"
De mire ezt kimondta, keze már harczos állásba lendült,
Ám ekkor ott termett két rendőr, az egyetemista meg fejvesztve elmenekült.

"Lakatos Octahedron? Önt itten’ körözik!" – szólt az egyik kék,
Szegény raj még pislogni sem tudott, máris elvitték.
Bekocsikáztak vele a 8. kerületbe, s a családja előtt szembesítették,
Mire a rajfater előlépett, s így szólt: "Fiam! Nem megmondtam, hogy a rabolandó cuccot szépen kérd?!"

Elgondolkodtam bizonyos dolgokon nemrég, és arra gondoltam, ezeket veletek is megosztom. Nem lesznek sem kardos-harczos cigányok, sem mély letargiában úszó emósok ebben a posztban, csupán néhány általam megfogalmazott gondolat/vélemény, és egy saját vers. Nem kötelező ám elolvasni, aki inkább valami poénos posztot vár, az lapozzon tovább.

Család: Olyan sztorim van, besírsz: jöttem hazafelé a metrón, és ha jól emlékszem a Keletinél (vagy a Blahán...passz) felszállt egy rajcsalád. Volt köztük kicsi is, nagy is – picsafarmerben díszelgő lulugyi, és feszülős bőrkabátban lazuló kamu-olasz gigolo is. Meg két gyerek. Az egyik – kislány – olyan 6-7 éves forma, a másik meg még csak a babakocsiból tekingetett kifelé, bociszemekkel bámulva a körülötte rohanó világra. Sajnos a rajság, az rajság, úgyhogy én lepődtem meg a legkevésbé a többi ember közül a metrón, mikor az egyik idióta előkapta drága mobilját, és előkereste benne az egyik kedvenc shukár zenéjét, amit aztán mondani sem kell: max. hangerőn bömböltetett a végállomásig. Nem először látok már ilyet (Lucy-val tudnánk ilyesmiről mesélni), de sosem értettem meg, hogy mi a frász a jó abban, hogy mindenki előtt megmutatják, hogy milyen ótvar szar ízlésük van zenei téren. Ja, persze: ha rajság van, akkor rajság van. Hiába ültem messze, akkor is hallottam az olyan szavakat a kis rajcsaládtól, mint a "Dikk'!", "De shukár vagyol!", és a – szó szerint idézem – "Megfogom itt a faszodat mindenki előtt!" Mire a másik: "Oké, fogd meg a faszomat itt mindenki előtt! Fogd meg a faszomat, baszd meg!" Mikor ezt kimondta, a kislány, aki velük volt, hangosan elkezdett nevetni. Biztosan viccesnek találta. Én nem annyira, mert csupán arra tudtam gondolni, hogy ha ezek a gyógyegerek így beszélnek a gyerek előtt, akkor biztosan fényes jövő elé vezetik majd. Végállomás jött, leszállt mindenki. Fél szemmel utánuk néztem, és láttam amint megindulnak az aluljáró irányába – a lulugyik úgy lépkedve, mint a modellek (mell előretolva, fenék illegetve), a gigolók meg széttárt karokkal, belazulva, fölényesen, mintha övék lenne az egész világ. Nem tettek ellenem semmit, nem szóltak be, nem vertek meg, nem is néztek rám, mégis olyan szintű ellenszenvet váltottak ki belőlem, hogy legszívesebben fölpofoztam volna mindet. De akkor már nem innen, a szobámból írnék. Akkor már egyáltalán nem írnék. Agyi és Sid meg a kis-költségvetésű temetésemet szervezné.

Szerelem/szeretet: Erről csak pár szót szeretnék szólni, mert rendre bővebben is kitérek rá, egy-egy aktuális posztomban. A szerelem mára már egy olyan elenyésző fogalommá vált, hogy számomra tényleg óriási tisztelettel bírnak azok, akik képesek rá. Aki világ életében az igazi szerelmet, a Nagy Ő-t keresi, kutatja, az végtelenül naiv. Aki bemeséli azt, hogy a párja az élete szerelme is egyben, holott a kapcsolatuk rossz, az csak később koppan (mondjuk amikor már a jegygyűrű az ujján feszül). Aki képes megtalálni a lelki társát, akivel néha pusztán pillantásokból is megértik egymást, az borzasztó nagy mázlista. Minden héten alakulnak párkapcsolatok, és ugyanígy minden héten történik legalább két szakítás is. Rohanunk. Rohan velünk a világ, és megpróbálunk lépést tartani vele. Ezért nem jut elég időnk egymásra, ezért nem jut elég időnk másokra. Tanulni kell, lecke van, meló van, stb. van – közben meg azt sem vesszük észre, hogy eltelt még egy év. Felgyorsult, modernizálódott már minden, de – és ezért nyugodtan tarthattok maradinak – én még mindig szívesebben sétálgatok a barátnőmmel egy csendes, szép kis parkban, mintsem beülök vele egy irtózatosan látványos, 3D-s mozifilmre. A szerelem nem abból áll, hogy mindig a legdrágább dolgokkal halmozzuk el egymást. Nem abból áll, hogy havonta egyszer nagy kegyesen elmegyünk kettecskén bevásárolni, és az üzletközpontokban hagyunk potom 15-20 ezreket. A szerelmet nem lehet pénzért megvenni. Gyakran hallom, hogy XY otthagyta YX-et, mert tönkrement a kapcsolat. Megcsalta, félrelépett, elhidegültek egymástól – kismillió opció lehetséges. Csakhogy egy szakításhoz mindig, minden esetben két (azaz 2) ember kell, ezt sose feledjük. Kihangsúlyoztam már nem egyszer, hogy milyen rohadt fontos az, hogy ha úgy érezzük, hogy megtaláltuk életünk párját, akkor két kézzel szorítsuk, és soha el ne engedjük. Higgyétek el nekem: soha az életben nem találtok majd jobbat nála, hiába kutattok elszántan. Tanuljunk meg szerelmesnek lenni, szeretni, ez lenne az egyik legfontosabb dolog. Csak ennyit akartam elmondani, remélem egyetért velem valaki. Írtam egy verset, holott nem szokásom. Ha érdekel titeket, a Folytatás után elolvashatjátok (a szerelmemnek írtam, de bárki letöltheti, és szabadon terjesztheti, ha gondolja).

Ha a poszt élesedése környékén néztél fel ide, nézz ki az ablakon, és ha szerencséd van, láthatod a napfelkeltét!

Kassai Csilla - Napfelkelte

Még sötét az Ég, de a Csillagok
Tüze már kihűlni készül,
S Minden egyre világosabb!
EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!