Legtöbbünk már túlesett egy-két ilyen tortúrán, van, aki még csak előtte áll, de jó idejében felkészülni a hülyébbnél hülyébb és irreleváns kérdésekre. Ezeket gyűjtöttem nektek össze saját tapasztalatok alapján, szívesen várom kommentben a tiéteket! A válaszaim az adott kérdésekre nyílván nem így hangzottak, ezek a gondolatfoszlányok csak a fejemben cikáztak miközben próbáltam nem lefejelni a melleimhez beszélő interjúztató emberkét.

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Szia, kedves levélíró!

Igazad van, ama poszt nem lett valami jó (bocs, Sid), úgyhogy eleget is teszünk a kérésednek és levesszük. Igen emberek, levesszük. Mi nem siklunk csak úgy át az ilyen kérések felett, mert mégsem a napiszar vagyunk, bár néha egyesek úgy gondolják. Tehát köszi, hogy írtál kedves levélíró, a poszt le lett véve. Mindenki megnyugodhat. Olvass továbbra is minket, és majd ha megint lesz pályázat, akkor várjuk szeretettel a rajongói képedet is. Peace. ♥

Ez így egy kicsit rövid poszt lett volna, hiszen levenni egy régebben kikerült képet nem olyan nagy szám, és talán meg sem ért volna egy külön posztot, de ha már említettem a napiszaros hasonlatot, akkor hadd mutassak nektek valamit (az ajánlást levélben kaptuk, köszi szépen Niki ♥ ):

Itt nem ért még véget a móka, folytatás:

Bocs Kaley Krystal (merthogy így hívják), de te teljesen hülye vagy. Játszod az eszedet a saját kis privát blogodon, hogy majd te megmondod a világnak, hogy mekkora nagy arc vagy, amiért jól beoltod a népeket, magadat meg istenként kezeled. A napiszaros hasonlatoddal még egyet is értünk, mert az egy foshalmaz oldal, de miért kevered te bele az Agyiszintet? Eszednél vagy, baszdmeg? Kicsit nézz már fel ide néhanapján légy szíves, és olvass már bele a posztokba: mikor szidunk mi embereket azért, mert színes a hajuk? Olyan embereket oltunk csak le, akik meg is érdemlik. Nézd meg, ott vannak a new-generation emósok. Mind csak divatból öltözködik úgy, ahogy – emellett pedig ezt várják el tőlük a suliban a barik (nem a bárányok), és nekik már nagyon is természetessé vált az, hogy úgy öltözködnek/viselkednek, ahogy azt a médiában látták. De nyugalom, Brit most kurvára nem fogja előadni megint azt, amit eddig már kb. 100-szor előadott a média degeneráló hatásairól, meg a befolyásolható fiatalság értékrendjeiről. Éppen elég baj az, hogy a sok agymosott médiazombi egy kalap alá veszi az úgynevezett fikablogokat is. Régen más már ez az Agyiszint, mint ami az indulásakor volt. És ha te, kedves Kaley Krystal egy kalap alá veszel minket egy olyan oldallal, ami hülyéktől szól hülyéknek, akkor mi meg egy kalap alá veszünk téged a new-generation idiótákkal, és megkérdeznénk, hogy mikor/mennyit nézted utoljára a VIVATV-t? Gondolkozz, tájékozódj, aztán fikázz másokat. Csókoltatunk.

Sajnos rég kapott a szerkesztőségünk fenyegető levelet. Már kezdtünk teljesen idegállapotba kerülni, de szerencsére az ész meg az értelem a sötétség megint felütötte a fejét. Az alábbi fenyegető levelet emiatt a poszt miatt kaptuk, úgyhogy gratulálok Bálint, nagyon okos fiú vagy! Nemcsak hogy nem fogjuk a posztot levenni, de még te is kaptál egyet. Azt hiszem ezt nevezik úgy, hogy egyet fizetsz kettőt szopol? Vagy legalábbis valami ilyesmi. Csakúgy, mint a régi szép időkben, ismét több szerkesztő fog a levélre válaszolni, aki esetleg kimaradt, az kommentben is megteheti. Megtaláltuk Bálint gazdát faszbukon, úgyhogy minden szerkesztő válasza után láthatunk egy képet is őfelségességéről.

Jöjjön a levél:

A tovább gombra kattintva szembesülhettek 120 kg 50 kg tömény izommal!

Az Éden-sziget titkai (1.rész)

Az Éden-sziget titkai (2.rész)

Az Éden-sziget titkai (3.rész)

Az Éden-sziget titkai (4.rész)

Az Éden-sziget titkai (5.rész)

Az Éden-sziget titkai (6.rész)

1938. november 5.:

A vihar véget ért, és csend honolt a megsebzett tájon. Nagyobb pocsolyák, és vékony, letöredezett ágak tettek tanúbizonyságot arról, miszerint nemrég még tombolt a természet az Éden-szigeten. Lord Angus McShane kastélya viszont ugyanolyan tekintélyt parancsolóan magasodott emberöltőkkel azelőtt felállított helyén, mint eddig bármikor. A Nap melegen sütött, és friss esőillat borította be az egész szigetet. Az előző napok szörnyű eseményei rányomták a bélyegüket erre az egész félresiklott látogatásra, egy bizonyos örökség apropója alkalmából. Először Rita, a kiállhatatlan grófnő halt meg. Megmérgezték. Aztán Susan, és Eliot következett, majd Ronald, és a fia, Peter. Utóbbi kettő nem a tébolyodott sorozatgyilkos áldozata volt, hiszen mindketten önként vetettek véget az életüknek. Ted, az ismeretlen fekete férfi – aki a L.A.M. monogramot rajzolta a homokba – csupán egy nappal azután sodródott partra a szárazföldön, miután Ronald is véget vetett keserűvé vált életének. Egy sétáló párocska bukkant rá Ted felpuffadt, erősen kékes-lilás, oszladozó testére, mikor éppen szokásos napi sétájukat tartották a tengerparton. A kirendelt nyomozó – akinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy egy néger halálának okát kutassa – megállapította, hogy valószínűleg adósság tartozása miatt ölték meg szegény nyomorultat, és az ügy ezzel le is volt zárva. Mérföldekkel odébb, az Éden-szigeten viszont még semmi sem volt lezárva. Harry az egyik emeleti szobába bezárva feküdt a padlón, és próbálta minden erejét összeszedni ahhoz, hogy fel tudjon végre állni. Ugyanis te leszel a következő… – ezt még James mondta neki, mikor visszafelé cipelték a partról. Harry pontosan tudta, hogy hiába árulná el bárkinek is, hogy miket hallott, úgysem hinne neki a kutya sem. Kiutálták. Megvetés tárgya lett. Nem is csodálkozott ezen, hiszen két ember haláláért is súlyos felelősség nyomta a vállát. Már a halál sem riasztotta meg. Olyan mély depresszióba zuhant, ahonnan igen kevés volt rá az esély, hogy ki tud lábalni. Felegyenesedett az ablakpárkányra, és a szigetet bámulta: gyönyörű. Minden friss, és üde – dacára a hideg ősznek, a napsütés életet lehelt a tájba. Öröm lenne körbejárni a helyet, ha odakinn nem egy elmebeteg gyilkos fenné rá a kését.

Az Éden-sziget titkai (1.rész)

Az Éden-sziget titkai (2.rész)

Az Éden-sziget titkai (3.rész)

Az Éden-sziget titkai (4.rész)

Az Éden-sziget titkai (5.rész)

1938. november. 4.:

A vihar csak nem akaródzott csillapodni. Tombolt, mint egy elmebeteg őrült, aki az elmegyógyintézet sötét zárkájának a magányából végre rászabadulhatott a kinti világra. A fák meghajlottak – csupasz ágaik könnyedén lebegtek az erős, hideg szélben. Sír a természet. Siratja a szigeten lévők sorsát, mert bár a kastély nyirkos falai között a biztonság érzete kering, ezen a szigeten már semmi sem biztos, és semmilyen hely sem biztonságos. Éden-sziget. Megtévesztő lehet a név, ugyanis ez a hely pár nap alatt maga a Pokol lett. Pokol-sziget…mennyivel reálisabban hangzik ez az elnevezés. Harry, és James a sárban, és a felázott talajban gázolva rohantak előre, a kastély irányába. Az esőcseppek jéghideg tűszúrásokként érték a bőrüket, de tudták mindketten, hogy nem állhatnak meg egyetlen percre sem. Harry szúró fájdalmat érzett az oldalában, és zihálva kapkodta a levegőt, de nem lassított. Fogalma sem volt arról, hogy hol jár mögötte James (egyáltalán, hogy követi-e még), és a tomboló vihar miatt nem is hallhatta, de akkor, ott nem is érdekelte igazán. Csak mielőbb a kastélyhoz szeretett (mit szeretett, akart!) volna érni, hogy Kate-et a többiekkel együtt biztonságban, Ronald-ot pedig jó erős kötéllel megkötözve láthassa. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elérték Lord Angus McShane kastélyát. Az úton végig szörnyű teóriák, és rémséges képek villództak az elméjükben, halott emberekről, és kámforként felszívódó, majd a kiszámíthatatlanság sötétjéből újból lecsapó gyilkosról. Harry szinte betörte a bejárati ajtót, úgy nekizuhant (talán titkon azt remélte, hogy zárva találja). A nagy zajra odabenn mindenki összerezzent: Ez meg…?! – kérdezte Tom értetlenkedve, ugyanis ő állt a legközelebb az ajtóhoz, így ő ijedt meg a legjobban. Láthatóan mindenki épségben volt. Gyilkosságnak, vagy bármilyen más ármánykodásnak nyoma sem volt. Különös. Felettébb különös.

Hol van? – kérdezte Harry levegő után kapkodva. Ki hol van? – Tom még mindig nem értette a helyzetet. A zajra, és a két férfi hangjára előjött Brian, és Ronald is. Meglepett arcot vágtak mindketten. Maga…! – lépett elő James, és Ronald-ra mutatott: Maga tette! Minden bizonyíték maga ellen szól, úgy bizony! Maga ölte meg őket, maga a gyilkos! – harsogta, majd megindult a még mindig meglepett arcot vágó, és láthatóan semmit sem értő Ronald irányába. Harry ezúttal meg sem próbálta visszafogni őt. Szemrebbenés nélkül nézte végig, amint James a díszes falnak préseli szegény Ronald-ot, és vallatni kezdi. Logikusnak semmiképp sem nevezhető válaszok érkeztek. Ronald-nak sziklaszilárd alibije volt, amit többen is alátámasztottak a jelenlévők közül. Pedig már annyira bíztak benne, hogy végre összeáll a kép. Harry nehezen akarta belátni, hogy tévedett. Egyszerűen nincs más lehetőség: Ronald irányította őket oda, a kis temetőhöz. Talán abban reménykedett, hogy a hatalmas vihar végez majd velük? Miért tetted?! – kiáltott fel hangosan James. Megragadta a félelemtől reszkető öreg ingjét, és megráncigálta. Kis fém laposüveg esett a földre. Harry felvette, és beleszimatolt: whisky. Ez nem méreg, ez csupán whisky. Rossz nyomon jártak. Nem lehet Ronald a gyilkos. Eközben kinn folyamatosan dörgött, és villámlott. Háborgott a tenger is, egy-egy hullám képes lett volna elnyelni egy kisebb fajta csónakot is. A reménytelenség már véglegesen beköltözött a kastélyba. Leült a kandalló mellé, és várt. Az egykor oly vidám társaság teljesen bezárkózott. Magukba fordultak, és paranoiásak lettek. A halál is ott kísértett, minden egyes egyedül töltött percben – a biztonságnak már a halovány reménysugara is szertefoszlott. Senki sem bízott a másikban. Egymás háta mögött beszélték ki a másikat, és gyártottak olyan merész elméleteket, hogy szóba került még az is, miszerint Harry az elvetemült gyilkos a szigeten. A James és Ronald közötti veszekedést mindenki látta (és hallotta), ugyanis a hangzavarra odasereglettek azon nyomban. Gyilkos, halott, temető, zsebóra…visszhangzottak a többiek számára igen furcsa szavak a kastély falai között. Mire az incidens véget ért, mindenki tátott szájjal állt. James dühkitörése váratlan volt ugyan, de az még inkább, hogy Harry nem avatkozik közbe. A következményekkel azonban még ő sem számolt.

Az Éden-sziget titkai (1.rész)

Az Éden-sziget titkai (2.rész)

Az Éden-sziget titkai (3.rész)

Az Éden-sziget titkai (4.rész)

1938. november 4.:

Szüntelenül hullott alá a hideg cseppekben földet érő égi áldás, az Éden-szigeten. A fák hajladoztak a csípős szélben, a susogásuk pedig messzire elhallatszott. Úgy tűnt, mintha egymással beszélgetnének. Mintha egymás között vitatnák meg a szörnyű eseményeket, a természet nyelvén. A kilátástalanság, és az elharapódzó keserűség egyik percről a másikra uralkodott el Lord Angus McShane kastélyában: Kate, Tom, Brian, Peter, Ronald, és Lawrence az ebédlőben ültek egy-egy előkelő széken, és éppen nagyban tanakodtak. A téma még mindig ugyanaz volt, mint eddig is. Történetesen, hogy ki ölhette meg Ritát, Susan-t, és Eliot-ot. Furcsa teóriák kaptak szárnyra, és akinek halvány fogalma is volt az egészről, az most nem ült ott közöttük. Ugyanis Harry – James-el egyetemben – ekkorra már a sziget belseje felé tartott, igen nagy elszántsággal. Pár órával ezelőtt vitték be a kastélyba Eliot vérbe fagyott holttestét, és helyezték a másik két tetem mellé az éléskamrába. Természetesen a fiatal színészpalánta halála is pánikot, és riadalmat keltett a még megmaradt vendégek között. Uramisten! – mondogatták felváltva, és szörnyülködve tekintettek a csúf véget ért ifjú londoni nemes maradványaira. Eliot halála váratlan volt, és kegyetlen – egy olyan bűntett, amelyre meg kell találni a választ, s egyúttal az elkövetőt. Nincs taps. Nincs közönség. A vörös függöny legördült. Az előadásnak vége.

Rendkívüli módon rákezdett az eső. Egy öreg fa göcsörtös ága már nem bírta tovább a terhelést, és recsegve-ropogva hullott alá a sárba. Fel-fel támadott a szél, és ilyenkor bizony kapaszkodni kellett, mert az erős lökések könnyen ledönthettek a lábáról bárkit. Veszélyes ilyen időben kutakodni a sziget eldugott szegleteiben, azonban Harry, és a nyomában baktató James pontosan ezt csinálták. Harry a Ronald-al folytatott beszélgetés során rájött arra, hogy nem Lord Angus McShane tette mindazokat a szörnyűségeket, amelyekkel most jópáran vádolják a kastély ebédlőjében. Nem, a lord legalább akkora áldozat, mint Rita, Susan, vagy Eliot. Képtelenségek garmadáját vonultatná fel, ha 82 évesen képes lenne a puszta kézzel történő gyilkolásra, és a parton talált ismeretlen fekete férfi hullájának az eltűnése is biztosíték afelől, hogy átvizsgálásával sok titokra derült volna fény. Ez a férfi ugyanis – Harry elgondolása szerint – valaha dokkmunkás lehetett (innen a kezeslábas), és a gyilkosnak sikerült meggyőznie arról, hogy segédkezzen neki ördögi terveinek megvalósításában. A szerencsétlen bele is ment, azonban a jussa halál volt. A gyilkos megfontolt, mindenre ügyel, és valódi profi. Evidens, hogy azért hívott minden egyes a lordhoz valamiként köthető személyt a szigetre, hogy végleg elhallgattassa őket. Az indíték sok minden lehet. A legvalószínűbb talán egy végrendelet, amelyről senki sem beszél, és féltve őrzött családi titokként tartják számon. Mindezek csak teóriák, Harry. – mondta neki Ronald még az ebédlőben, ezért Harry-nek bizonyíték kellett, amit fel tud mutatni, hogy bizony jó nyomon jár. Generációk váltották már egymást az Éden-szigeten, azonban kihelyezett temető sehol sem állt. Legalábbis látható helyen nem. A kellő információt Ronald súgta meg Harry-nek, ugyanis elárulta, hogy de bizony létezik ám egy temető a szigeten, méghozzá a kellős közepén. Több száz éves fák, és sűrű bokrok takarják a kíváncsiskodó szemek elől a sötét erdő legmélyén lapuló kis nyughelyet. A pontos helyet ugyan Ronald sem ismerte, de Harry elszántan csörtetett előre, tudván, hogy úgyis meglelik majd azt, amit oly nagy hévvel keresnek: Lord Angus McShane földi maradványait.

Mikor dőlt el nálad, hogy szünetelteted a blogolást?

 Erre nem lehet igazán választ adnom. Nem úgy történt, hogy szerdán még megvolt a kellő lelkesedésem, csütörtökön pedig már nem érdekelt az egész. Tavaly ősszel gondoltam azt először, hogy befejezem, de a szünet nem tartott egy hónapnál tovább, köszönhetően olvasói leveleknek és egyéb biztatásoknak. Idén februárban viszont úgy éreztem/érzem nem tudok már/most többet érdemben hozzáadni az oldalhoz, talán igaza volt Főúrnak azzal, hogy előbb utóbb mind kinövünk a blogokból és abból, hogy próbáljuk jobbá tenni a környezetünk. Nem kiégtem, erről szó sincs, folytatom ugyan úgy, de inkább egy ideig maradok a saját környezetemben. Hiszen mindenkinek a barátai, szerettei a legfontosabbak, őket kell elsődlegesen segíteni. Mindenkinek a saját portáját kell először rendbe rakni és nem más dolgaiba belepofázni, főleg addig nem, amig saját magánál sincs minden rendben.  Elsősorban mindenki saját magának feleljen meg, ne másoknak. A társadalom soha a büdös életben nem fog megköszönni semmit sem. Másrészről "Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás."

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Az Éden-sziget titkai (1.rész) 

Az Éden-sziget titkai (2.rész)

Az Éden-sziget titkai (3.rész)

1938. november 4.:

Egy nap telt el Susan, a folyton aggódó tanárnő meggyilkolása óta. Az előző nap esedékes kellemes időt most megint felváltotta a borongós, hideg, szeles időjárás. Újból kövér, sötét-szürke felhők takargatták el bőszen a gyenge fénnyel pislákoló Napot a rideg égbolton, és mindez bizony felért egy ómennel, miszerint hamarosan újabb hatalmas vihar söpör majd végig a tájon. Lord Angus McShane kastélyában szinte késsel lehetett szelni a levegőben lévő feszültséget. Minden egyes még életben maradt vendég vagy azon tanakodott nagy hévvel, hogy valóban a lord e a gyilkos, avagy azon, hogy mégis miként lehetne kijutni erről az istenverte szigetről. Megannyi teória született mindkét feltevésre: talán a lordot bekebelezte a vállaira súlyként nehezedő, alattomos magány, és véglegesen megőrült. Tébolyodott pillanatainak egyikeként felismerést nyert arról, hogy neki még igenis vannak leszármazottai, és hozzátartozói, akik – az ő halálával – nyereséghez juthatnak az évekkel korábban megfogalmazott, majd hét pecsét alá zárt örökség következtében. Hogy mi áll ebben az örökségben, azt csak maga a lord tudhatta pontosan, és ha elméje meghasadt, ha más személyiséggé vált az egyedül töltött évek nyomasztó terhe alatt, akkor bizony nagyon is jó oka volt arra, hogy ez az örökség soha, de soha ne kerüljön napvilágra. A kastély, a birtok, a fák, az erdők, és úgy összességében maga a sziget…ez mind-mind a vendégsereg bizonyos tagjait illetné, szépen felosztva. A másik feltevés, miszerint ki lehet-e egyáltalán jutni a szigetről már keményebb dió volt: egészen bizonyos, hogy mindannyian, együtt csak akkor juthatnak ki, ha sikerül egy éppen arra járó hajónak jelezniük, és az felvenné őket. Ha viszont pár ember összefogna, és közös erővel építenének egy kisebb ladikot, akkor azzal is meg lehetne tenni nem is kicsi távot. Harry – aki viszont elég járatos volt ebben a témában – hamar lebeszélte a többieket az egyéni csónakázás terveiről, ugyanis míg hajóval 2-3 óra a legközelebbi szárazföld, addig egy puszta kézzel összetákolt kis alkalmatosság esetében ez az idő legalább a duplájára nő. És 4-6 óra az Északi-tengeren pedig minden, csak nem leányálom. Az ősz amúgy is egy kiszámíthatatlan, és felettébb szeszélyes évszak: bármelyik pillanatban lecsaphat egy gyilkos vihar, és akkor a gyenge ladik minden utasa a jeges vízben leli szörnyű halálát.

Gondolatban viszont meglehetősen jól hangzott – és egyúttal halovány reményt is adott –, hogy van kiút a szigetről. A probléma csupán annyi volt, hogy ott tartózkodik még valahol az elmeháborodott Angus bácsi is, aki nem rest kiirtani a teljes rokonságát, pusztán kedvtelésből. Harry az ebédlőben ült az asztalnál, és egy pohár forró citromos teát kortyolgatott (kissé meghűlt szegény a nagy kalandban, mikor a fekete férfi holttestét felfedezték a parton), miközben sorra vette magában a rejtélyesebbnél-rejtélyesebb eseményeket, amik körülötte folynak: a kis halászhajó elsűllyeszése után Rita, a kiállhatatlan grófnő halála volt a második súlyos vétség, amit elkövetett a gyilkos. Harry most már biztosra vette, hogy csupán egyetlen gyilkos van. Meg volt győződve róla, hogy a fekete férfi volt a cinkostárs, akinek valamiért mégis meg kellett halnia. Mivel a parthoz közel találtak rá (tulajdonképpen szinte már félig a tengerbe lógva), könnyen elképzelhető, hogy szökni próbált. Ha helyes ez a feltevés, akkor viszont kell lennie még egy hajónak, avagy legalábbis egy csónaknak, amivel meg lehet innen lépni. Harry előhalászott egy tollat a belső zsebéből, majd fogott egy szalvétát, és nagybetűkkel ráírta: HAJÓ. Célszerű lenne tehát átkutatni az egész partszakaszt, elejétől a végéig, hátha rábukkannak valahol. Míg ezen mélázott, az ajtóban megjelent James, és Ronald. Rita letakart holttestét cipelték éppen, és mikor Ronald észrevette, hogy Harry meglátta őket, felé fordult, s így szólt: Muszáj átvinnünk egy olyan helyre, ahol hűvös van. Már kezd bomlani...többen is panaszkodtak, hogy kiállhatatlan a bűz. Átvisszük tehát az éléskamrába. – mondta, majd fejével James felé bólintott, és haladtak tovább. Harry még vagy fél percig bámulta az ajtót, ahol már nem állt senki, majd mindössze annyit nyögött ki: Őőő…rendben. – visszafordult, és kortyolt egyet a teából. Jóleső melegség járta át. Kicsit zavarban érezte magát, amiért semmi értelmeset nem tudott szólni, de messze, nagyon messze járt most. Megpróbálta összerakni ezt a gyilkos mozaikot, kerül, amibe kerül. Kezeslábas. Kezeslábas volt a fekete férfin. Ez a következő nyom, amin Harry elindult: gyári munkás? Ugyan már, mégis mit keresne a szigeten egy gyári munkás? Ha az előző feltevés igaznak bizonyul, és valóban csak azért került ide, hogy a gyilkos Angus bácsinak segédkezzen, akkor egészen biztosan nem egy egyszerű, hétköznapi gyári munkásnak kell lennie. James csörtetett be kisvártatva az ebédlőbe: Mivan barátom, már megint a gondolataiba merült? – kérdezte mosolyogva: Minél többet gondolkodik ezeken a dolgokon, annál jobban ki fog merülni. Hallgasson rám, inkább igyon velem valamit, és ne jártassa az agyát az itt történő dolgokon, mert úgysem tudunk semmi biztosat. – mondta, majd kitöltötte az utolsó pohár konyakot is. Fogott egy üvegpoharat, és a fél pohár konyakot áttöltötte abba: Tessék, ezt igya meg! – majd Harry felé nyújtotta, de a férfi udvariasan visszautasította: Köszönöm, de nem kérem. Kicsit még mindig fáj a torkom, úgyhogy inkább maradnék a forró, citromos teánál. De nagyon kedves. – mondta, majd megint kortyolt a teájából. Ahogy gondolja…! – szólt James, majd egymás után felhajtotta mindkét pohár konyakot. Áhh…na, ez már kellett! Elfáradtam, míg az öreg nyanyát átcipeltük az éléskamrába. Van vagy 120 kiló. – mondta gúnyos hangnemben. A kellő tiszteletet még a halottnak sem adja meg. Nagyképű, bunkó alak ez a James, gondolta Harry, majd mikor James távozni készült, utána szólt: Figyeljen csak! Legyenek szívesek behozni a partról az ismeretlen fekete férfi holttestét, rendben? Szeretném átnézni, hogy nincs-e nála valami használható nyom, egy fecni papír, vagy akármi, amin elindulhatnánk a kilétét illetően. James felhúzta a szemöldökét: Az L.A.M. a homokba írva magának nem volt elég? De tudja mit? Maga a főnök. Szólok annak a nyámnyila Eliot-nak, és menten idehozzuk magának a nigger hulláját. Ha maga ettől boldogabb lesz… – mondta James, majd sarkon fordult, és kiviharzott az ebédlőből. Harry magára maradt megint – nagyot sóhajtott. Kiállhatatlan alak ez a James is, és félő, hogy krízishelyzetben alaptalanul is elveszítené a fejét, akkor pedig jobb ha hozzá sem szólnak, mert támad, mint a megveszett, zavarodott eb. Odakinn elkezdett szemerkélni az eső, Harry pedig tovább folytatta az események vérvörös gombolyagjának kibogozását:

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Mennyire nehezíti meg a magánéletedet, hogy szerkesztő vagy?

Lekopogom, idáig nem nehezítette meg. Visszakérdezek: neked igen? :D Nem érzem tehernek, szórakoztat, jut rá időm, csak ép az utóbbi hetekben pangás volt ötletek terén (de remélhetőleg ez változik). Ami az anonimitást illeti, megtanultam titkosított mappát létrehozni a számítógépen, ha család- és egyéb tagjaim turkálnának a gépen, elkerülvén a lebukást, és ismerkedni sem úgy szoktam a helyi szórakoztató ipari egységekben, hogy "Szia, fincsi egy erekció vagyok, de a jobbik fajtából!" Egyébként folyamatos rettegésben élek, mikor kérnek tőlem az "uccán egy szál szigit" és közben veszik ki a lépemet, hogy eladják a kínaiban macskahúsfőzeléknek. 

Mit csinálsz, ha éppen nem dolgozol, nem alkotsz?

Posztanyagot gyűjtök – vagyis igazából kisállatokat kínzok valamint Lady Jenny és a tüzes fémfasz kalandjaiból lesem el a legújabb pasizási technikákat. Na jó, csak vicc, ekkora kocka mégsem vagyok. Melózom, tanulok, nemátalakító műtétre gyűjtök (Britpoppernek).

Mennyire veszed komolyan a visszajelzéseket? Számít ez neked?

Mérlegelek és igyekszem meglátni a fikázó kommentekben is a számomra építő kritikát. A másik blogon fordult elő, hogy egy olvasónk nehezményezte, amiért nem linkelem a GYIK-os képekhez az elérhetőséget is. Rövid szájkarate után elmagyaráztam privátban, hogy az duplájára emelné a poszttal töltendő időt, mire nagyon kedvesen és barátságosan válaszolt, hogy megérti, a stílusát pedig nézzem el, fáradt volt és épp itt vezette le. Egyszóval nem kell késsel rontani elsőre senkinek sem, bár vannak olykor trollok is, akik csinálják a fesztivált. A pozitív visszajelzéseket nagy örömmel veszem és jól esik viszontlátni ún. "törzskommentelőket" a posztjaim alatt. Az olvasók szórakoztatására készül minden poszt, s ha célba ér az üzenet, meg ezt még ki is fejtik... mindenképpen pozitív érzés! Egy-egy port kavaró bejegyzésem után a városban sétálgatva vagy buszon/ vonaton stb. utazva azon kaptam magam, hogy figyelem az embereket, vajon lehet-e köztük is olvasónk/ olvasóm? S vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy itt ülök/ állok tőle nem messze? Egóépítés, ne kerteljünk. Persze, ilyen is kell – van, akinek a szamurájkard, van, akinek a toll, ugye, ugye.

Mi segít abban, hogy az alkotás ne legyen küszködés?

Ihlet. Anélkül nem megy. Hiába van egy jó anyagom, ha nem tudok köré olyan történetet keríteni, amire azt mondanám, nyugodt szívvel kiengedném. Ilyenkor igyekszem erőt és ötletet meríteni korábbi sikeres posztokból, megvizsgálni, ki hogyan rak össze egy-egy bejegyzést, s azt a mintát kölcsönvéve vagy némi átalakítással felhasználva veselkedem neki a munkának. Lószar van, veréb is van alapon, amíg létezik a rajvip és sorra születnek a Kanalas Nintendók, Hannah.Pinadroidok, Zacsipacsi Andrisok, pedofil balfaszok (a teljesség igénye nélkül), addig mindig lesz miről posztot gyártani.

Hogy érzed a blogok helyzetét? Divat, vagy esetleg annál több?

Szubkultúrának tekintem a blogot. Remek lehetőséget ad emberek kezébe, hogy arc és név vállalása nélkül őszintén a világ elé tárhassa a nézeteit. Az egyén személyiségén és műveltségén múlik, ezt milyen formában teszi – a szennyblogok először divatból jelentek meg, mai napig vannak is ilyenek, és az Agyiszint is így kezdte, de a szenny vonulat mellett nagy hangsúlyt igyekszünk szerkesztőként fektetni arra, hogy az olvasók kitöröljék a szemükből a csipát és rácsodálkozzanak a világra, aztán megállapítsák: el lett qrva, bakter! Kellemes csalódás volt, amikor láttam, hogy a hosszú, magvas gondolatokat boncolgató posztokat szinte falják az olvasók és a kommentelés során a poszt folytatása, alváltozatai jöttek létre, a témával fel lett dobva a labda és mindenki hozzátette a saját véleményét, továbbgondolását, ellenvetését vagy ötletét. Leszámítva a trollkodó "én ezt nem olvasom el...SŐŐŐ!!!" regisztrálatlan csírákat. 

Hogy folyik nálad egy poszt megalkotása?

Összeszedem a gondolataim, leülök, begépelem, átnyálazom, élesítem, várok, hogy kimenjen és olvashassam a kommenteket.

Hogy jellemeznéd magadat?

Én egy kedves, szolid, halk szavú, nagy farkú lány vagyok.

Köszönöm a lehetőséget!

Mikor találtál rá a blogra? Azonnal jelentkeztél szerkesztőnek?

Már 2009-ben láttam Agyiszint posztokat, amikor még a blog.hu tagjai voltunk, de akkoriban csak elvétve néztem fel az oldalra, mert azt hittem, hogy a Puruttya társblogja. Akkoriban még inkább a váltott kezes análöklözést és az orosz animalpornókat részesítettem nagyobb előnyben. Aztán, amikor már saját közös szerverre költözött a Puruttya meg az Agyiszint is, akkor egyre többet kezdtem ide is átjárosgatni, hogy a rajokon röhögjek. Úgy emlékszem akkoriban kezdtem el leszokni a Napiszarról is teljesen. Mióta Captain_Anus ott a főszerkesztő, azóta egy kalap fos az egész, pedig előtte szerettem nagyon, úgyhogy ezúton is üzenem: gratulálok hozzá, hogy tönkretetted a Napiszart! Amikor Főúr szerkesztői felvételt hirdetett, onnantól kezdve váltam rendszeres látogatóvá - és végre - egyúttal regisztrált taggá is. Azelőtt nem is kommenteltem, csak sima olvasó voltam itt. Úgyhogy "Sid" születése végül is az Agyiszintnek köszönhető.

Mikor találtál rá a blogra? Azonnal jelentkeztél szerkesztőnek?

Hú, hát a pontos időpontot nem tudom, de már nagyon-nagyon régen. Akkor még a blog.hu keretein belül mozgott az Agyiszint, és én úgy találtam rá, hogy a kuruc.info iwiw-rovatát böngészve megakadt a szemem egy rajos kép sarkában az oldal címén: agyiszint.blog.hu – ha jól emlékszem, akkor még paint-el volt odaírva, és nem volt külön vízjel. Bepötyögtem a Google-be, megtaláltam, felnéztem rá, aztán annyira tetszett, hogy ott is ragadtam. Pedig akkor még csak egy-egy képes posztok voltak, mint a napiszar-on, de az Agyiszint már akkor is sokkal kulturáltabb, sokkal elitebb hely volt – köszönhető ez többek között a normális olvasóközönségnek is.
Nem azonnal jelentkeztem, sőt, eleinte még nem is kommenteltem, csak mint egyszerű, mezei olvasó, látogattam a blogot. Nem volt túl sok szabadidőm. Tanultam/dolgoztam, miegymás. Nagyjából csak hétvégente volt időm felmenni, és röhögni jókat – hol egyedül, hol társaságban. Később vettem a bátorságot arra, hogy regeljek az inda-ra, így már hozzá is tudtam szólni a posztokhoz. Myvip-em nem volt, de iwiw-ről sok anyagot küldtem be a szerkesztőség címére (akkor még nem is gondoltam volna, hogy kis idő múlva én is át tudom már nyálazni a beérkező leveleket). Aztán beütött a krach: a blog.hu-s csapat folyamatos beleszólásai miatt az Agyiszintnek költöznie kellett. Ekkor került át a Puruttyára. Most már bevallhatom őszintén, hogy kurva nehéz volt nekem is az átállás. Megszoktam már a régi rendszert, nem is tudtam elsőre beregisztrálni, húztam a számat az új design miatt, sokan, akikkel anno hosszasan elbeszélgettem, nem jöttek át az új rendszerbe, és úgy összességében a tököm tele volt az egésszel. Aztán 1-2 hét után megszoktam, és hálát adtam azért, hogy az oldal nem tűnt el a süllyesztőben. Kicsivel később ki lett hirdetve egy posztban, hogy szerkesztőket felvesznek, úgyhogy jelentkeztem. Agyi felvett msn-re, és nagyon-nagyon sokat segített a posztolással kapcsolatban – mondhatni, ő lett a mesterem. Én meg jó padawan módjára, igyekeztem mindent helyesen csinálni. Csak érdekességként jegyezném meg, hogy én, és ő vagyunk itt az úgymond legöregebb rókák (és nem a korunkra gondolok, mert amúgy mind a ketten fiatalok vagyunk még). Hiszen ő a blog indulása óta, én meg kb. másfél éve vagyok jelen, és akik velem együtt, vagy előttem lettek szerkesztők, azok már mind kiléptek. Én nem tervezek ilyesmit. Amíg van rám, meg a posztjaimra igény (és nem üt be semmi), addig maradok, és boldogítalak titeket továbbra is.

A blogot Te indítottad el. Honnan jött az alapötlet?

Ez a kérdés amit a legtöbbször hallok és a legjobban utálok. Ugye most volt nemrég a kétéves szülinapunk amikor szintén le kellett volna írnom, honnan jött az ötlet, mi járt épp a fejemben. Nem tudom mi járt éppen a fejemben, de valami újat szerettem volna kitalálni, egy színvonalas fikablogot ami akkoriban (meg még úgy ahogy most is) különösen kitér a kisebbségi emberekre. Lehet vitatkozni arról, hogy ahol ők ott vannak ott nincs színvonal de ez nézőpont kérdése. Visszatérve, a sok kommentből és visszajelzésből úgy érzem sikerült egy ilyen oldalt létrehoznom. Akkoriban még egyedül kezdtem, de ha nem lettek volna a szerkesztőim akkor már többször feladtam volna.

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Előzmény: Esti olvasmány – Visszatérés az öreg házba 2/1

Sziasztok!

Nos eljött ez a poszt is. Ezzel végleg lezárom az öreg házas témát, ami nagyon nagy siker volt itt a blogon, hiszen érkezett rá 13 általatok kreált befejezés (melyek közül a győztes Bandi a hegyről irománya lett), volt néhány mellékszál tőlem, és Csucsu1111 készített nekünk remek képeket egy, a valóságba is létező öreg, romos házról. Hosszú lett a lezárás, de ezért bontottam két részre. Íme, a 2/2, fogadjátok tőlem szeretettel:

4/1: A gyilkos sötét múltja:

Alattomosan, sunyin kúszott be a jeges tél a hétköznapokba. A hideg éjszakákkal együtt a reggelek is fagyosak voltak, és az egész környékre leereszkedett olyankor az a misztikus, fátyolszerű ködtakaró, aminek következtében alig lehetett pár méternél tovább ellátni. Hiába próbált a gyenge napsütés áttörni a sűrű, sötétszürke felhőfalon, legjobb esetben is csak halovány kis sugarakban sikerült neki. A tél sokak számára az elmúlás, a halál, és a búcsú időszaka.

John Wilson ügyet sem vetett a kásásan szitáló ónos esőre aznap reggel. Már nagyon korán talpon volt, és járt-kelt az otthonában: kávét főzött magának, majd vajas pirítóst evett eperdzsem lekvárral. Leült a gőzölgő kávéval az asztalához. Bekapcsolta a laptopját, és átböngészte a napi híreket – elégedetten vette tudomásul, hogy az öreg Bill Peterson-t még mindig nem keresi a kutya sem. Kényelmesen hátradőlt a puha székben, és kortyolt egyet a forró feketéből. Arra gondolt, talán ideje lenne még kimenni, és eltakarítani a havat a háza elöl, még mielőtt útra kelne. Bal kezébe vette a kávéscsészét, és óvatosan szürcsölgette a nemes főzetet, miközben jobb kezével az egeret fogta, és leállította a laptopot. Amint a képernyő elsötétült, meglátta saját arcképét visszatükröződni benne: öreg volt már, haja évekkel ezelőtt megőszült, arcán a ráncok száma folyamatosan növekedett, mint egy fán az évgyűrűk.

Achtung! Befejeztem az öreg házas sztori lezárását, viszont rohadt hosszú lett, ezért két különálló részre kellett bontanom. Az elsőt most, a másodikat majd vasárnap olvashatjátok – és ezzel le is zárom az egész történetet, minden kérdésre megkapjátok a választ. Kérem, hogy most is csak az kezdjen bele az olvasásba, aki nem kizárólag a rajok/emók miatt jár ide, és szereti a hosszabb, olvasmányos posztokat is. Köszönöm!

Eredeti történet – avagy: Esti olvasmány - Az öreg ház rejtélye.

Első mellékszál – avagy: A ház, amely szörnyű titkokat rejteget.

Második mellékszál – avagy: A múlt sötét titkai.

Harmadik mellékszál – avagy: A kezdetek kezdetén...

Az öreg ház rejtélye (Bandi a hegyről befejezése)
 

4/1: Emlékek:

Egészen pontosan 10 év telt el azóta, hogy a legidősebb testvér is az öreg, romos ház áldozatává vált azon a borongós, tavaszi napon. A tragédia sokkolta az egész környéket, de szép lassan feledésbe merült, és csak akkor jutott eszébe valakinek, mikor az öreg romhalmazra pillantott. Forró nyarak, és jéghideg telek váltották egymást, a ház pedig minduntalan egyre és egyre csak lepusztultabb lett, sokszor már-már úgy tűnhetett, mintha menten össze akarna roskadni. Aki az utcán végigment előtte, és bepillantott a rozoga vaskapun túlra, mindig elgondolkodott azon, hogy vajon miféle szörnyűségek is történhettek odabenn, a hosszú-hosszú évek alatt. Bemenni – még kíváncsiságból sem – azonban nem mert senki. A környéken élők mindig is elátkozott háznak tartották, és ezt rendre meg is osztották a fiatalabbakkal, akik közül sokan csak akkor érezték meg ennek a kijelentésnek a súlyát, mikor híre kelt, hogy egy fiatal gyerek rémes halált halt odabenn. Csípős szelekkel, és hatalmas viharokkal köszöntött be az ősz – a ház már évek óta nem bírta az esőzéseket: a tető beázott, a padlás úszott a vízben. A gerendák jól megszívták magukat vele, és ha eddig nem is, most már tényleg életveszélyes volt felmenni oda.

"Kedves agyiszint!

Az ember szokott vakációzni vidéken. Mint ahogy Bikafa is, én is figyelmesen jártam keltem az 1976 óta várossá avatott Nyírbátorban, ahol a Nagymamám jobb esetben is csak rendőri kísérettel menne legszívesebben utcára, mert mindenhol rajzanak drága hiperpigmentált testvéreink. Különösen sötétedés után. (igen, akkor nehezebben észrevehetőek - gondolnánk - de a nagy hangzavar, amit csinálnak, elég feltűnő jelenségek)

A társasház mellett, ahol lakunk, épül egy sétálóutca. Eléggé kezdetleges állapotban van még a dolog, tehát éjszakára otthagyják a munkagépeket, és velük együtt a sok sok építőanyagot. Mindezt egy szerencsétlen biztonsági őrrel. Egyik délután (igen, FÉNYES NAPPAL!!) nagy ordibálást hallottam, de azt hittem valami hétköznapi esemény zajlik. Amikor nem sokkal később azt hallottam, hogy " hádde hasambarúgott!! hádikkmá!" akkor már kinéztem az ablakon. Ott volt a mentőautó és mellette meg egy rendőrautó. Aztán megtudakoltam, hogy szerencsétlen biztonsági őrre rátámadtak, és összeverték a csordába verődött romák (nem szeretik, ha lecigányozzuk őket). Ok nem volt, de valószínűleg építőanyagot akartak lopni. Egy markológép is jól mutatna mondjuk az udvaron, de az feltűnő lenne. Bár sose lehet tudni.... szóval drága tezsvíreink úgy megvertek egy embert, hogy mentőt kellett hívni,de még ők ordibáltak, hogy vissza mert ütni/rúgni. A rendőrség nem tudom mit csinálhatott, de állítólag azóta nem rajzanak ebben az utcában.
Nem hinném, hogy ez lenne az egyetlen ilyesmi eset...

Ugyanis éppen biciklizni indultam, amikor Anyukám mondta, hogy nehogy túl menjek Mariska néni házán (rokon), mert onnantól már a cigánytelep van, és ott körbeállnak, leszednek a bicikliről, elvesznek tőlem, mindent, ami mozdítható, és talán még jól seggbe is basznak. Tehát ha egy fehérember odamegy, akkor azt kicsinálják, mert hát hogy merészelt bemenni az ő területükre. Ők viszont szabadon riasztgatják az itt élőket, és sok esetben nem csak riasztgatják őket. Nem értem ezt a helyzetet. Egyszer valaki nagyon ügyes embernek az ő szellemi szintjükre ereszkedve) meg kéne magyarázni, hogy mennyire nem érzik, hogy mit csinálnak ők, és mit csinálnak a normális emberek. - Jimmy"

Köszönjük a levelet! Valóban érdekes a téma - újabban megszokhattátok már, hogy egy-egy levélre többen is reagálunk. Most is egy ilyen poszt fog következni. redstar_, wesleygibson, Főúr1127, !Rettegett Iván! és Tűzoltópalack válaszát a Folytatás után olvashatjátok el.