Esőillat van, csend, és nyugalom mellett.

Ha az embert keblére öleli a letargia, és nem ereszti, akkor bizony nagyon nehéz pozitív dolgokról írnia. Ha az ember beteg – én speciel csak influenzás, de már nem sokáig –, akkor az ágyában, a takarója alatt izzadva rengeteg ideje van elgondolkodni az élet nagy kérdésein. Miért jutott ide az emberiség, ahol most tart? Van-e élet a halál után? Egyáltalán, milyen lehet a halál? A sok forró tea, és a még több papír zsebkendő mellé ilyenkor okvetlenül is párosul a rossz közérzet, és a magány. Sajnos a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy tervezzük. Ez pedig nem prédikálás lesz, csupán egy átfogó vélemény, aminek töredékeit már megírtam ezelőtt (némelyik rész már hónapok óta itt porosodik a gépemen). Lehet, hogy egy bizonyos út végére értem, de vannak olyan dolgok, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül, és amik mellett elhaladtam ugyan, de mégis lelassítottam, hogy szemügyre vehessem őket. Nem lenne hülyeség rendre előrébb hozni a régebbi olvasmányos posztokat, mert ezek nem érdemlik meg, hogy a feledés homályába merüljenek. Talán egyszer (majd jó sokára) ezen poszt is előrébb lesz hozva valaki által. Furcsa idő van kint. Nem érzek jelenleg sem ízeket, sem illatokat. Tegnap még nem messze madarak fütyörésztek vígan egy zöldellő ágon. Sütött a nap. Ma – mire befejezem ezt a posztot – már megint esik, és borongós, hideg idő köszöntött a tájra. Itt a tavasz, mégsem érezzük minden nap a jelenlétét.

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Üdv, srácok!

Talán néhányan nem értik, hogy miért nincsen ma Éden-szigetes poszt. Nos, nekik elmondanám, hogy nyugalom, jövő héten folytatódik a sorozat, azonban most más dolgokról szeretnék értekezni. A poszt maga sajnos elég búval baszott, de megpróbáltam legalább tavaszi, vidám képeket találni hozzá, hiszen még senki sem köszöntötte itt a szerelem évszakát.

Kedves olvasónkkal, HAGYMAFÁVAL (és Kocsonya barátommal is) már nem egyszer értekeztünk a témát illetően, de tény, ami tény: borzasztó pocsék állapotok uralkodnak manapság a világban, és persze hazánkban is. Olyan szinten korrupt az egész rendszer, és olyan szinten teríti be a tisztességes embert nyakig a szar, hogy az már egyszerűen vicces. Magyarországon az átlagéletkor siralmas (a ranglistán a 27. helyen állunk, csak a három balti ország, valamint Románia, Bulgária, Ukrajna és Oroszország van rosszabb helyzetben). Az emberek élete kilátástalan, és nem is annyira meglepő adat, hogy nagyon sokan követnek el öngyilkosságot évente (egy nap alatt átlagosan hat-hét ember végez magával Magyarországon). Talán sokan jobb létet vártak a kormányváltás után, de attól még, hogy Orbán Viktorci került az élre, egy forinttal sem lett olcsóbb a kenyér. Fletó (fene a pofájába) megmondta anno, hogy el lehet innen menni – na, igen. El lehet menni. Ne is csodálkozzunk azon, ha sok fiatal külföldön próbál szerencsét, mert itt tisztán látja, hogy nem tudja kamatoztatni azt a tudást, amit kemény tanulással megszerzett az évek során. Külföldön pedig nem azt kérdezik tőled, hogy milyen papírod van, hanem azt, hogy mit tudsz.

HAGYMAFÁVAL mindketten ugyanabban a városban élünk, méghozzá Budapesten. Naponta látjuk a töménytelen szart az utcán (ez olykor szó szerint is értendő, mert például néhányan összetévesztik az aluljárót a nyilvános wc-vel), és bizony ez rendre elkeserít minket. De elfojtjuk a dühünket, mert ez van…úgysem tudunk mit tenni. Úgysem tudunk változtatni a dolgokon. Hiszen nem vagyunk mi nagy emberek. Teljesen átlagos fiatal srácok vagyunk, és akár kiállhatnánk a Parlament elé is, hangosan tiltakozni a rendszer ellen, akkor sem történne semmi eget rengető változás. "Apu ökölbe szorult keze vagyok" – hallhattuk a mára már klasszikus idézetet a Harcosok Klubja című David Fincher filmben. Nem mondom, néha velem is előfordul, hogy meglátok az utcán olyan arcokat, hogy ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben odalépnék hozzá, egy atyai pofon kíséretében, hogy szálljon már le végre a magas lóról, és nézzen szét maga körül. És ezzel a hosszú bevezetővel már el is érkeztünk jelen poszt központi témájához: a mai fiatalokhoz. Már napi szinten látok new-generation emósokat, pedig jobbára csak hétvégente utazom sokat, a barátnőm végett. Elbaszott fiatalok ők, akik beálltak a sorba, hogy majd igazi egyéniségekké válhatnak, és megmutathatják a világnak, hogy milyen egyediek is valójában. Két helyen is hibádzik eme tévhit: 1.: 10-ből 9 new-generation emós ugyanazokat a beállásokat (kéz a száj előtt/ujjakkal szív formázása/rogyasztott lábak), beállításokat (felülről fényképezés/kiretusált képek), helyszíneket (fürdőszoba/bevásárlóközpont/vonatsín), és ruhadarabokat (kapucnis pulcsi/Converse cipő) használja mint a többi társa. Ezáltal már bukták is, miszerint ők a valódi egyéniségek, mi meg a szürke kisegerek. Ha az egyikőjük a megszokott terep (mondjuk fürdőszoba-tükör) helyett a Budai várban fotózkodna, akkor már ki is lógna a sorból. 2.: a világ már egyáltalán nem kíváncsi rájuk. Pár éve még eszeveszetten futott ez az egész emó-őrület (köszönhetően a Tokio Hotelnek, avagy nálunk a No Thanx, és az Anti fitness club sajátos befolyásának), de szép lassan kezd eltűnni, kimenni a divatból az egész. Elképzelhető, hogy ezek után végre normális lesz a fiatal generáció?

Látlelet 1: a néni a pályaudvaron

Látlelet 2: Facebook-generáció

3/3:

Felreppentek itt különféle teóriák nemrég, hogy a blognak leáldozott, a blognak vége. Baromság, emberek. Nem lehet vége, hiszen most forrotta ki magát igazán. Visszatért 2 régebbi szerkesztőnk is, és gőzerővel megy minden tovább. Talán néhányan temették volna már, de az Agyiszint sosem tűnhet el a süllyesztőben. Még csak a közelébe sem kerülhet. Mégpedig azért nem, mert a jelenlegi mezőnyben (tekintve a többi hozzánk hasonló blogot) mi képviseljük a legnagyobb értéket. A napiszar-on (még mindig kis n-nel) mit láthatsz? Rajokat, meg emókat, mindezt kb. 2 mondatnyi szöveggel kiegészítve – és ha nem zavar, hogy egy óvatlan bekommentelésed miatt lekurvaanyáznak a kis 12 éves kockák, akkor még véleményt is fűzhetsz az ottani posztok alá. De mindez kinek jó? Nem tudom, ki hogy van vele, de én biztos nem regisztrálnék egy olyan oldalra, mint a napiszar. Megszoktam már az igényes blogokat, ezért még csak nem is nézek fel hozzájuk. Ami itt nálunk van, az mind-mind sokkalta érdekesebb: az Agyiszint gerincét is a rajok, és az emók adják, de nálunk vannak elgondolkodtató olvasmányok, és miegymás is (például valóban poénos képek, kitalált történetek, avagy éppen zeneajánlók). Aki valóban szereti ezt az oldalt, az feljár ide, amikor csak ideje engedi. Az, hogy mostanában megfogyatkoztak a posztok mindössze azért van, mert ezerrel pörög a suli/meló mindenkinek, és így a blog mint olyan, hátrébb került a fontossági sorrendben. Ezért nem lehet senkit sem okolni, egyszerűen ilyen az élet. A régi-újak most adtak egy nagy löketet az egésznek, és ha sikerül tartani ezt, akkor szépen kilábalunk majd a gödörből. Vannak itt olyan szerkesztőink, akik már elég régóta jelen vannak (Sid, és Iván például, de Veron már a blog.hu-s időkben csatlakozott az Agyiszint olvasótáborához, erre tisztán emlékszem), és vannak olyanok is, akik idő közben kihullottak. Jobb esetben ők maguk búcsúztak el, egy-egy búcsúposzt formájában, rosszabb esetben nekünk kellett kitennünk néhánynak a szűrét, mert jelentkeztek ugyan, de idő közben meggondolták magukat, és szartak az egészre. Jelzem: komoly szankciók léptek életbe a blogon pár napja, úgyhogy az olyan posztolókat, akik eddig is látványosan nem csináltak semmit, ne nagyon keressétek többé. Szerencsére itt a tavasz, itt a jó idő. Lehet nagyokat sétálgatni, vagy éppen a kertben/teraszon pihengetni, olvasgatni, stb. Remélem, hogy ezt az évet is velünk töltitek majd, és hogy emlékezetes posztokban, és posztalanyokban ezúttal sem lesz hiány. Na, ez most úgy hangzott mint valami megkésett újévi köszöntő, de remélem a lényege átjött…

Idejét sem tudom már, hogy mikor jelentkeztem utoljára régen megszokott, new-generation emósokat fikázó poszttal, de mivel megbeszéltük Sid-el, hogy a blog visszatér a gyökerekhez (ezt lehet szó szerint is érteni, hiszen nagyobb hangsúlyt kapnak ezek után a már említett new-generation idióták, és a mindig kanos rajshávók/rajbabák), ezért én is rendre jelentkezem majd a már jól ismert, gúnyos hangvételű posztokkal. Lábjegyzet, hogy már jó ideje rendbe jött minden a magánéletemben is, úgyhogy semmi sem veheti el a kedvem ezek után a posztolástól (persze mindez mellett még ott a suli is, a barátnőm is, nameg nemsokára nyelvvizsga, de pont az Agyiszintre nekem mindig is jutott, és jut is időm). Ennyit elöljáróban, lássuk végre, kiről is szól majd a poszt:

Igen, róla. Ez a kép amúgy a profilképe is, csak hogy mindenki láthassa, hogy ő mekkora egy shukár csávó, hogy már nagyban bagózik, de ha a boltban egymaga kérné a cigit, valószínűleg az eladó egy félkilós rozskenyérrel baszná pofán. Mielőtt tovább mennénk, szeretném megköszönni a segítséget Krayero-nak, aki sokat segít nekem, és ő küldte a főszereplő egyed (a neméről ezen képek alapján nem tudok nyilatkozni, de azt hiszem bármikor elmehetne egy Resident Evil fimbe, díszítő háttérelemnek az üveg burába, egy laboratóriumos snitthez) adatlapját is. Köszönöm neki. Maxi Respect, ahogy Ali G mondaná. Folytassuk:

Újabb emós egyéniség következik most - azonban csak a poszt legelején lesznek a jól megszokott pózolós képek. Utána egy kicsit eltérő dolog fog következni: végignézzük az emós srác egy évét - kezdjük tavasszal, és befejezzük télen.

,,Légy lezser!” ez a 2010es tavasz jelmondata. Modellünk zsebre tett kezével remekül adja a lezser stílust. A napszemüveg praktikus viselet, védi cigány pofánkat bőrünket az erős naptól. A csíkos póló remekül kiemeli dob hasunkat formás idomainkat!