Tél van? Bezony, elvileg tél van. Gyakorlatilag meg szépen süt odakinn a Nap és nem mellesleg néhol 90 km/órás széllökések tarolnak. Azért jól lenne ha legalább Karácsonyra lehullana egy kevéske hó (az ünnepi hangulat maximális átérzése végett) de most még nagyon úgy néz ki, hogy inkább jól elázunk mintsem a szűz havat tapossuk nagy vígan. A mai posztalanyunkat e-mailben kaptuk, köszönet érte Gábornak. Lássuk, ki is támadja meg borzasztóan nagy világfájdalmával az agysejtjeiteket ma késő délután:

Mi a probléma? – kérdem én. A hölgyemény láthatólag nagyon el van keseredve, minden bizonnyal a napi rutint sem bírja már ép idegekkel. Gondolom rohadtul kiakasztó lehet a számára az iskola, meg a tanárok ellene irányuló mindennapos csesztetése de talán az is durván lehangolja, hogy hamarosan téli szünetre megy a Barátok közt (vagy ez már meg is történt?). Én azt hiszem, hogy a Micimackóban szereplő Füles sem ennyire depresszív, de álljunk meg egy szóra! Füles azért szomorkodott folyton mert nem találta a farkát (ez már alapból elég gáz szerintem) azonban eme hölgyemény – kinek emo neve Betty Fancyday – azért ilyen búskomor mert ő is csak egy divat emo és az ilyen képek szükségesek a 3000 + 1 Facebook ismerős megtartása végett. Köszönjük, Emese. Avagy Betty. Kevésbé letargikus képek a kattintás után leledzenek.

Sziasztok!

Ugyebár hétfőn lesz Halloween és bár ez az amcsi ünnep egyáltalán nem kötődik hozzánk, azért legalább annyi haszna van, hogy ilyenkor át lehet adni magunkat a borzongásnak és a libabőrnek (és ehhez nem feltétlenül szükséges a Nóta TV-t bámulni két órán keresztül, kipeckelt szemekkel). Mivel T.E.-n az öreg házas sztori mellékszálaival tisztelegtem eme ünnep (najó, inkább eme ünnep sajátosságai) előtt, így Agyiszintre maradt egy teljesen új novella, méghozzá külsős cikkírónktól, Banditól (köszönjük szépen!). Két apróságot jegyeznék meg: az egyik az, hogy elég komolyan mozgolódunk a háttérben mind Bandival, mind Kulturral és már nem is tűnik már olyan távolinak, hogy nyomtatott formában is megjelenhessenek az irományaink. A másik pediglen az, hogy nekem Bandi barátunk soros novellájáról (amelyet még augusztusban küldött nekem, de amilyen rendetlen vagyok sikeresen elkavartam) a horror nagymesterének, Stephen King-nek a neve ugrott be. Ha végigolvassátok az irományt, akkor majd rájöttök miért írtam ezt. És amíg odakinn áttetsző lepelben kísértő szellemek, dühös vérfarkasok, bujkáló vámpírok, tántorgó élőhalottak és táncoló lidércek ünnepelnek, addig Ti is adjátok át magatokat egy kicsit a borzongásnak. Erre pedig remek alternatíva ezen nagyszerű iromány:

ÚTIKALAND

Olybá tűnt, hogy a hideg még a látóhatárt uraló hegyeket is képes volna szétrepeszteni, ha eléggé tartósnak bizonyul. Észak felől zúdultak lefelé a vad szélrohamok, mélyen a kanadai határ mögül, onnan, ahol a kínzó fagyok hétköznapinak számítottak a téli hónapokban. Errefelé azonban a kemény telek egyáltalán nem voltak megszokottak, a pár napos havazást gyakran követte szinte azonnali olvadás. Úgy tűnt, a természet most revansot vesz sokévnyi enyhe teleiért, és megmutatja az errefelé élőknek, hogy tud könyörtelen is lenni.
A behavazott úton, a jégbordákon araszoló gépkocsi vezetője utálkozva nézte a vad szélrohamok keblén kavargó hópelyheket. Az út fölé magasodó fenyőfákról, és az azok mögött tornyosuló sziklaszirtekről minden újabb széllökés jelentős mennyiségű havat sodort magával, mintha az, ami a felhőkből hull alá, nem lenne éppen elég.
A férfi pillantása az anyósülésen heverő, széthajtott térképre siklott. Még legalább tizenöt mérföld a következő város. Talán ez a tragacs kibírja addig. Habár ez idáig az autó nem mutatott semmiféle rendellenességet a működésében, láthatóan nem volt már mai darab, ezért aztán próbálta úgy vezetni a csúszós, jeges úton, hogy a motor és a futóművek ne erőlködjenek túlzottan, mert ha most lerobban, akkor nagy bajban lesz. Gyér volt a forgalom, utoljára talán negyedórája látott egy hótolót, nem sokkal azelőtt pedig egy megrakott teherautót, szóval aligha számíthat azonnali segítségre, ha bajba kerül.
- Látod Tony, csak a bolond indul útnak ilyen időben - morogta maga elé.
Persze, neki sem kellett volna feltétlenül elhagynia a motelt ma reggel, de sajnos muszáj volt elindulnia. Szinte üres volt a hely, ami január végén nem is csoda, tehát szívesen pihent volna még egy keveset, de az a dagadt moteltulajdonos, ha akaratán kívül is, de bekavart neki. Talán már előző este felismerte őt, amikor bejelentkezett? Nem, ez nem valószínű. De ma reggelre már minden jel szerint tisztában volt vele, ki vendégeskedik a tizenkilences szobában.

Szép napot !

Anno, nagy sikert arattam ezzel a művemmel, elindultam vele még egy tehetségkutató műsorban is "szerencsét próbálni" minden mindegy alapon. De ugye mivel anyám nem volt pornós, apám nem egy börtöntöltelék, nekem meg semmi borzadáj nincsen a múltamban így nem sikerült tovább jutnom még az első körből sem, azonban ismeretségi körömben mondjuk így "nagy" sikert arattam vele. Csomóan azt kérdezték, hogy végül mi lett főhösünkkel. A vélményeteket ti is leírhatjátok, azonban a "szar" és egyéb megjegyzésektől tartózkodjunk. Ha már odaírod, hogy szar akkor taglald miért az. Továbbra is várom a lányok/srácok jelentkezését ha valamilyen problémájuk van a pici lelkükkel.
 

"Ember embernek farkasa"

(második rész)

Szemerkélni kezdett a hideg, ónos eső. Aprócska, kövér kis cseppekben hullott alá, amelyek egyenesen a latyakos talajon értek földet, hol a havon, hol a havat beterítő vörös vérfoltokon. Holttestek feküdtek kitekert pozíciókban a felrobbantott vonat fadeszkái, és fémdarabjai mellett, miközben a teljesen kiégett vagonokból még mindig koromfekete füst gomolygott az ég felé. Ha jártak is a közelben az erdőben élő állatok, akkor egészen biztos, hogy a kezdődő fegyverropogás hangjaira azonnal tova szaladtak. Csak egy-egy fekete holló suhant el odafenn, és a magasból kémlelt lefelé, micsoda pusztítást végeztek az amerikai katonák, akik lesből támadtak az orosz katonákat szállító vonatra. Anton barátja, Vlagyimir egy vastag fa mögé rejtőzött, mikor szembesült azzal, hogy ez a kényszermegállójuk a halál-falu, és senkinek sincs retúrjegye. Érezte, hogy bármelyik pillanatban átütheti egy erősebb lövedék a fa kérgét, és akkor a hátába fúródik, de idejében felmérte a helyzetét, és nem talált ideálisabb búvóhelyet az ellenség kíméletlen lövészei elől. Kapkodva, és idegesen tekingetett körbe-körbe, de amerre nézett, mindenhol csak halált látott. Apák, és fiúk estek el, de olyan hirtelen, hogy szinte felfogni sem volt idejük, hogy mi történik. Grigorij, a gyermekkori osztálytársuk az egyik kiégett vagon oldalának dőlve ült a földön, feje lefelé bicsaklott, és testén 3-4 lövésnyom díszelgett. Halott volt. Vlagyimirnek elakadt a lélegzete, amint meglátta a halott férfit. Úgy érezte, hamarosan neki is itt az idő, hamarosan neki is vége van. De harc nélkül nem fogja megadni magát, ez teljesen bizonyos. Felpattintotta a pisztolytáskáját, és előhúzta belőle a Makarov-ot. Nem is ellenőrizte, hogy töltve van-e, mert úgy emlékezett, hogy még a parancsnokságon megtöltötte – bízott benne, hogy az esze nem hagyja cserben. Kihajolt a menedéket nyújtó fa takarásából, néhány másodpercig célpontot keresett, majd hirtelen talált is: két amerikai éppen az erdő mélye felé menekülő négy orosz katonára lövöldözött, és mikor kettő elterült a földön a hátukba kapott lövedékek miatt, Vlagyimir tüzelt. Három lövést adott le az amerikaiak irányába, ebből az egyik pont vállon találta a hozzá közelebb esőt. Megtántorodott, és elvágódott a csúszós talajon. Kezét azonnal a vállához kapta, és vadul káromkodni kezdett. A másik, aki mellette állt, már nem is foglalkozott tovább a menekülőkkel (hiszen úgysem jutnak messzire), inkább azonnal a lövések hangjainak irányába fordult, és M16A4 fél-automata fegyverével jól megsorozta a kiszámított szakaszt. Záporoztak a lövedékek, Vlagyimir azonnal visszahajolt a fa mögé, és még jól össze is húzta magát. Élesen koppant néhány lövés a környezetben elterülő fém-darabokon, és jókora faszilánkok is repkedtek össze-vissza. Bassza meg… – sziszegte. Az amerikai újratöltött, de Vlagyimir nem mert újfent kihajolni a védelmet nyújtó fa mögül. Ekkor jutott eszébe, hogy mindössze csak 5 tölténye maradt.

"Ember tervez, Isten végez"

  (első rész)

A vonat egyre jobbal lelassított, majd kis idő múlva végleg megállt. A rajta fagyoskodó orosz katonák értetlenkedve néztek egymásra, hiszen az öreg tábornok úr megmondta nemrég, hogy egy majdnem 2 és fél órás út előtt állnak – ehhez képest a vonat maximum háromnegyed órát ha haladt. Anton is előbújt a többiek mögül, és megpróbált kifelé kémlelni a vagon fadeszkái között. Egy hatalmas erdő vette őket körül, toronymagas örökzöldekkel, és ember lakta épületeknek még hosszú mérföldekig semmi nyomát nem lehetett felfedezni. A vagonban vizes, korhadó fa illata keveredett a katonák izzadság szagával, és – ugyan ennek szaga/illata nem volt – a feszültség is egyre nagyobb méreteket öltött. Miért álltunk meg? Miért pont itt? – hangzottak a kérdések, de válasz nem érkezett rájuk. Hirtelen motoszkálást lehetett felfedezni a vagon ajtajánál – valaki sietve igyekezett levenni a lakatot a zárról, majd legalább ilyen gyorsasággal fel is tépte az ajtót: marcona, szakállas, igencsak pufók hadnagy állt ott, aki rekedtes hangján, csak ennyit kiáltott: Lefelé! A vagon belsejében lévőknek még reagálni sem volt idejük, mikor egy hatalmas robbanás rázta meg az egész térséget. Valahonnét a vonat elejéből érkezett, és még a hó borította fekete föld is beleremegett. Azt mondtam lefelé, mit nem értenek?! – kiabált a marcona hadnagy, miközben fél szemmel a háta mögött elterülő erdős területet kémlelte. Mi ez, uram? – tette fel a kérdést az egyik bátrabb baka, de a válasz csak ennyi volt rá: Csapda! Mire Anton is kikászálódott végre vagonból, gyorsan vetett egy pillantást a vonat elülső része felé, ahol jól láthatóan a robbanás igen nagy pusztítást végzett: a legelső, fő szerelvény teljesen kiégve az oldalán feküdt, a mögötte lévő vagonokból pedig ugyanúgy igyekeztek kifelé a katonák, mint Anton és társai.

Sziasztok!

Már megint visszajött a tél. Hó borít mindent, és hűvös is van. Ilyenkor az ember a melegebbet várja, de mikor majd beköszönt a nyár, és megint 40 fok lesz (árnyékban), és már attól is leég az ember keze, ha csak 15 percre a napon hagyja…na, akkor majd visszasírjuk ezt az időt. A múltkor kitettem egy posztot, amiben leírtam pár dologról a véleményemet, és a végére illesztettem egy szerelmes verset is – talán emlékeztek még rá (ha nem, akkor >ITT< megtekinthető). Nos, az említett posztban feltűnt egy minden valószínűség szerint "Top10 Visszajáró Kommentelő a napiszar-on" emberke, aki lehordta a verset, de iszonyat tahó módon. Mellesleg anyázott is rendesen, és mindenkit elküldött a fenébe. Mivel én sem most jöttem le a falvédőről, kb. 10 perc alatt a nyomára bukkantam az említett parasztnak, de volt bennem annyi tartás, hogy nem került ki ide az oldalra. Pedig megtehettem volna. Most azonban egy olvasói levél következik, amit Darrien nevű olvasónk küldött nekünk. Olvassátok csak, megéri:

Heló! Darrien névvel vagyok regelve az oldalon, és olvastam ezt az utolsó levelet (meg mostanában az oldalt, úgy ahogy van)
Szó esett benne erkölcsi kérdésekről, és napiszarról XD , aztán gondoltam kapok az alkalmon, hogy véleményt nyilvánítsak.
Nekem agyiszintet a szobatársam mutatta, nem olyan régen, azelőtt sokszor napiszart néztem, de hamar megállapítottam hogy az napról napra szánalmasabb lesz.
Nem tudom nézted-e, de az utolsó húzás már télleg szánalmas volt. :( Annyira nem tudnak már mit kitalálni, hogy a beküldőkkel szívóznak. Értelmes kommentelőt se nagyon láttam arrafelé.
Na ott döntöttem el, hogy regelek ide :) Nem kis színvonalbeli különbség. Nem tudom mennyire való ide, de kommentelném a napiszar szerkesztőségét. :) Nekik hiába is írnék,
tudod, boldogok a lelkiszegények. Kiposztolnának, röhögnének, fel se fognák mit akarok, ahogy a kommenjeik sem érdeklik őket. Nem hord el odáig az agyuk.
Egyszerűen szánalmasak. Össze-vissza anyáznak, ugyan olyanok, mint akiket kicikiznek, de inkább még rosszabbak.
Írtad hogy elhordták a verseidet mindennek, erre annyit tudok mondadni a sok szerencsétlen, agyatlan birkának: Írjanak jobbat!!!! Úgy bírom, mikor a sok gyökér
azon vihorászik mennyire paraszt. :) Ha érted mire gondolok.
 - Nah, mit gondolsz?
 - Szar!
 - De mégis, mi nem tetszik benne?
 - Az hogy egy rakás f*s.
Kb. ennyire megy ma az ember a kritikákkal. Olyanok kommentelhetnek, akik segghülyék mindenhez, és nincs jobb dolguk, mint pl. napiszarra írogatni.
Na, mindegy. Mindenesetre örülök hogy vannak értelmes emberek is, és szerintem jó az oldal. (Tck Balázsos sztori pl.) Legalább van aki próbálkozik.
Az előző sráccal meg egyetértek, de hát mit lehet csinálni. Mélyen tisztelt vezetőink jó példát mutatnak, és az az érdekük hogy mindenki olyan hülye legyen mint most :S
Erre én a való világot hoznám példának. Facebook-on mást se lehet olvasni csak: Oli így, Béci úgy. Gonolom ezt értettétek a "média butító hatása" alatt.
A lényeg, hogy jó az amit csináltok, és örülök hogy végre értelmes (színvonalas) oldalakat is lehet találni, normális emberekkel.

Csak így tovább! Fantázia kép jöhetnének gyakrabban :)

Előzmény: Esti olvasmány – Visszatérés az öreg házba 2/1

Sziasztok!

Nos eljött ez a poszt is. Ezzel végleg lezárom az öreg házas témát, ami nagyon nagy siker volt itt a blogon, hiszen érkezett rá 13 általatok kreált befejezés (melyek közül a győztes Bandi a hegyről irománya lett), volt néhány mellékszál tőlem, és Csucsu1111 készített nekünk remek képeket egy, a valóságba is létező öreg, romos házról. Hosszú lett a lezárás, de ezért bontottam két részre. Íme, a 2/2, fogadjátok tőlem szeretettel:

4/1: A gyilkos sötét múltja:

Alattomosan, sunyin kúszott be a jeges tél a hétköznapokba. A hideg éjszakákkal együtt a reggelek is fagyosak voltak, és az egész környékre leereszkedett olyankor az a misztikus, fátyolszerű ködtakaró, aminek következtében alig lehetett pár méternél tovább ellátni. Hiába próbált a gyenge napsütés áttörni a sűrű, sötétszürke felhőfalon, legjobb esetben is csak halovány kis sugarakban sikerült neki. A tél sokak számára az elmúlás, a halál, és a búcsú időszaka.

John Wilson ügyet sem vetett a kásásan szitáló ónos esőre aznap reggel. Már nagyon korán talpon volt, és járt-kelt az otthonában: kávét főzött magának, majd vajas pirítóst evett eperdzsem lekvárral. Leült a gőzölgő kávéval az asztalához. Bekapcsolta a laptopját, és átböngészte a napi híreket – elégedetten vette tudomásul, hogy az öreg Bill Peterson-t még mindig nem keresi a kutya sem. Kényelmesen hátradőlt a puha székben, és kortyolt egyet a forró feketéből. Arra gondolt, talán ideje lenne még kimenni, és eltakarítani a havat a háza elöl, még mielőtt útra kelne. Bal kezébe vette a kávéscsészét, és óvatosan szürcsölgette a nemes főzetet, miközben jobb kezével az egeret fogta, és leállította a laptopot. Amint a képernyő elsötétült, meglátta saját arcképét visszatükröződni benne: öreg volt már, haja évekkel ezelőtt megőszült, arcán a ráncok száma folyamatosan növekedett, mint egy fán az évgyűrűk.

"Veled álmodtam" – szólalt meg a Fiú, majd az ablakon kibámulva, az odakint szakadó hóesést tanulmányozta. Már második napja folyamatosan esett, és az idő is nagyon hideg, és fagyos volt. Kövérke hópelyhek versenyeztek egymással a földet érésért, miközben a hűvös, téli szél ide-oda sodorta őket, mint a jeges óceán az uszadékokat. A messzeségben megbúvó fák már réges-régen lehullajtották leveleiket, és csupaszon álltak évek óta változatlan helyükön, miközben vékonyka ágaikkal a szürke égbolt felé meredtek, mintha csak az Napot szeretnék elérni, hogy egy kis melegséget hozzon számukra, ebben a dermesztő decemberi hónapban.
"Miről szólt az álom?" – kérdezte tőle a Lány halkan, a Fiú pedig leült mellé, és mesélni kezdett:

"Álmomban sűrű köd borult mindenre – mint valamiféle tejszerű fátyol. Az ég koromsötét volt, és csak néhány lámpa óvó fényében lehetett fél méternél távolabbra látni. Hamu szitált mindenfelé, és az utcákat holtak járták. Szemük élettelen volt – üveges. Nem beszéltek, egyetlen szó sem hagyta el a szájukat. Csak mentek-mentek, mint egy szörnyű rémálom lélektelen gépezetei, kik maguk sem tudják merre menetelnek, és mi lesz hosszú útjuk végső állomása. Talán megtérnek teremtőjükhöz, ki magasan tornyosuló kísértetkastélyának rideg szobájában vár rájuk már hosszú idők óta. Talán hozzá, talán magához a Halálhoz menetelnek. Senki sem tudja, és senkit sem érdekel. Hiszen nincsen, kit érdekelne. Kívülálló nem lép ebbe a közegbe, csupán egy-egy ilyen álom alkalmával nyer bepillantást. A holtak pedig tovább menetelnek borús úti céljuk felé. Lépteik egységesek – ütemesen masíroznak, mint egy homályból elősejlő szellem-hadsereg. Folyamatosan mennek, mígnem elnyeli őket a sejtelmes, mindent beborító sötétség..." - fejtette ki hosszasan.
"Én mit csináltam ebben az álomban?" – hangzott el a kérdés. A Fiú végigsimította a Lány arcát.
"Semmi különöset" – válaszolta. "Te csak ott voltál mellettem, és akár hiszed, akár nem, nekem ez okozta a legnagyobb örömet. Megnyugvással, és biztonságérzettel töltött el, hogy még egy ilyen rémisztő álomban is ott vagy mellettem." 
"Ez kedves" – mosolyodott el a Lány.

Ma este lesz Szenteste, tudjátok jól, úgyhogy ebből az alkalomból úgy gondoltam, így délelőtt szolgálok még néhány jól sikerült kis karácsonyi képpel, mialatt Ti az ünnepi ebéd előkészületein, avagy az ajándékok becsomagolásán fáradoztok éppen.

Erre a napra írt hosszabb olvasmányomat majd délután leshetitek meg, de addig is álljanak itt ezek a remek képek tőlem. Azt hiszem nektek is tetszeni fognak, és kicsit fokozzák majd az ünnepi hangulatot. Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Ugye hogy nem is kellett sokat várni a folytatásra? Az előző cikkek (Eltűnt expedíciók vol.1, és Eltűnt expedíciók vol.2) után már olvashatjátok is a 3. felvonást, ami szintén nagyon jól sikerült. A terep ezúttal is halálosan veszélyes - a Föld legmagasabb hegyéről lesz ezúttal szó. A terep veszélyes, az időjárás meg zord. De odakint még mindig nagyon hideg van, és jó, ha 0 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, ergo helyénvaló ez a fagyos téma. Innen Vertigo folytatja:

Örömmel láttam, hogy sokaknak tetszett a múltkori, Vertigo által megírt Eltűnt expedíciók cikk, és mégjobban örülök annak, hogy máris olvashatjuk a folytatást, itt a blog keretein belül. Véleményem szerint remek kis olvasmányok ezek a cikkek, érdekes történeteket tudhatunk meg belőlük, és szerintem mindenképpen lehetne még folytatni ezt a megkezdett sorozatot. A mai téma is fagyos, mint odakint az időjárás (nem tudom meddig marad meg, de reggel még nagyon szépen havazott), és legalább olyan érdekes, mint az előző volt - innen pedig át is adnám a szót:

Eltűnt expedíciók vol. 2

- A cikk megkezdése előtt had köszönjem meg az Agyiszint szerkesztőségének, különösképpen Britpoppernek , hogy méltónak találta írásomat a megjelenésre.
A visszajelzések alapján pedig úgy látom Nektek olvasóknak is bejön a téma, elkészítettem a folytatást!
(Mivel kint még mindig havat látok, én is ennél a télies témánál maradtam)
üdv: Vertigo -

Léggömbbel az Északi- sarkra – Solomon August Andrée (1897. július 11-én látták utoljára)

Az előző cikkemben a Déli-sark volt a helyszín, most úgy döntöttem a Földgolyó túloldalán történtekről írok pár mondatot.

Kevesen tudják például, hogy az előzőekben már megemlített Scottal szemben győztes Amundsen is itt veszítette életét, amikor 1928-ban egy Ubert Nobile nevű férfi segítségére sietett, akinek léghajója lezuhant a jégmezőn.  Amundsen június 18-án indult el a norvégiai Tromsból, hogy megmentse Nobilét (aki amúgy nagy riválisa volt). Soha senki nem látta többé.

Nos, emberek, ha kinéztek az ablakon láthatjátok már, hogy bizony megérkezett az igazi Tél. Mikor ezt a posztot írom, itt még - néhány felolvadt résztől eltekintve - majdnem mindent hó takar. Na persze nem az a bokáig érő, ropogós hó, inkább csak amolyan nagyobb foltokban hever mindenfelé, szerte az utcában - de mégiscsak hó. Bevallottam már egy-két korábbi posztban is, hogy nem igazán rajongok a melegebb, nyárias időjárásért - sokkal jobban szeretem a hideget, az esőt, és jelen évszakban a havat, természetesen. Almás-fahéjas tea a jó meleg szobában, azzal aki mindennél többet jelent nekem, miközben odakinn szállingózik a hó - nekem ez az ideális tél.

Apróbb olvasmány (inkább cikk) következik most, amit nem én írtam, hanem az egyik olvasónk, Vertigo - véletlenül átsuhantunk a levele fölött, legalábbis én nem vettem észre eleinte. Elnézést érte. A napokban viszont átnézegettem a régebbi leveleket, és akkor akadt meg a szemem rajta. Letöltöttem, elolvastam, és szerény véleményem szerint olyannyira nagyon jól sikerült, hogy azt hiszem nyugodt szívvel tehetem közzé itt, a blogon (elnézést kérek, de a képeket nem tudom beszúrni, mert a laptopom híján még vízjelezni sem tudok) - délutáni olvasmánynak ebben a hideg téli időben szerintem pont tökéletes:

Előre szólok: hosszabb poszt következik - a második felében újból olyan képeket kerestem direkt, amiket felesleges lett volna lekicsinyítenem, és vízjeleznem, annyira szépek. Szóval készülj fel Kedves Olvasó, hogy nem egy-két mondatot osztok most meg Veled - egy kicsit hosszabban értekezem erről-arról. Ezt jobbnak láttam közölni már az elején. Akkor hát vágjunk is bele:

Tudod, valami probléma van a tévémmel: nem akar bekapcsolni. Hiába nyomkodom a távirányítót, nem csinál semmit. Hiába próbálkozom, kérlelem, becézgetem, csak nem akar reagálni. Gondolkodtam mitévő is legyek. Jöttem-mentem a szobában egész délelőtt - tanakodtam. Megnéztem hát végül a mágikus Kézikönyvet is, amiben azt írják hogy valószínűleg azért nem hajlandó bekapcsolni szegény, mert a médiából csak a kibebaszott szenny ömlik orrba-szájba - okos kis szerkezet hát az én tévém, annyi bizonyos. Megkímél engem a sok ártalomtól amit a különféle műsorok zúdítanak a gyanútlan nézőkre. "Vakulj, paraszt!" - ez a jól bejáratott szlogenjük általában. Tudod, összeszámolni sem tudom, mennyi idióta, gány, színvonaltalan műsor megy jelenleg is a különféle hazai csatornákon. Nem tudom, hogy van-e Köztetek egyáltalán olyan, aki képes lenne egész álló nap a tévét bámulni, a sok igénytelen marhasággal együtt amit ott napról-napra leadnak – szerintem nincsen. Én inkább zenét hallgatok.

("Halod! Halod! Te...Te...Hule kocsog!")

Az biztos, kedves Pákó - ahogy egyszer mindenki más is meg fog halni. Ez az élet rendje. Csakhogy Lapite Oludayo (merthogy ez ám a teljes, valódi neve) valószínűleg nem kezdett el mélyebben filozofálni az élet utáni dolgokról, a halálról, a túlvilágról, Istenről, meg miegymásról. Neki ez jócskán meghaladta volna a képességeit, azt hiszem. Szánalmas az, hogy ezek a médiagecik (bocsánat, "celebek") rendre nem kevés pénzeket akasztanak egy-egy ilyen műsorban való részvételért, szereplésért, és hogy az drágalátos készítők szerint ezek a műsorok viccesek, poénosak, szórakoztatóak. Valóban így lenne? Nos, bevallom Nektek: egyetlen adást végigszenvedtem, pusztán a kíváncsiság kedvéért - nem illesztem be ide a teljes epizódot, mert hosszú és szörnyen agyzsibbasztó, aki akarja ezen a YouTube videón (részlet a műsorból) megnézheti, hogy miért is gondolom ezt. Az említett Fekete Pákó állítólag (hangsúlyozom: állítólag!) tanult magyar történelmet nem is olyan régen, mégsem tudta megmondani, ki volt Rákóczi fejedelem - az meg már tényleg csak mellékes, hogy a "Pákó, mit iszik a tehén?" kérdésre (amit még egy óvodás is könnyedén megválaszolna) a "Theejet!" választ kapta a jónép ettől az idiótától, aki nemcsak magyar-történelemből, de muzikális téren is hatalmasatt bukott, de már akkor, amikor nekiállt Magyarországon zenélni. Szánalmas? Az hát. Kell ez az átlagnézőnek? A jelek szerint a többségnek bejön, hiszen a nézettségi adatok jók (hétköznaponta másfél millióan nézik a műsort), úgyhogy: igen - tudod, még szerencse, hogy Mi meg nem átlagnézők vagyunk...! Én meg inkább zenét hallgatok.

Újabb emós egyéniség következik most - azonban csak a poszt legelején lesznek a jól megszokott pózolós képek. Utána egy kicsit eltérő dolog fog következni: végignézzük az emós srác egy évét - kezdjük tavasszal, és befejezzük télen.

A fiúk igazán várják már a Mikulás bácsit - ennek örömére alkalomhoz illő sapkában fotószkodtak egy gyorsat az egyik helyi mosdóban.