Sziasztok!
Ugyebár hétfőn lesz Halloween és bár ez az amcsi ünnep egyáltalán nem kötődik hozzánk, azért legalább annyi haszna van, hogy ilyenkor át lehet adni magunkat a borzongásnak és a libabőrnek (és ehhez nem feltétlenül szükséges a Nóta TV-t bámulni két órán keresztül, kipeckelt szemekkel). Mivel T.E.-n az öreg házas sztori mellékszálaival tisztelegtem eme ünnep (najó, inkább eme ünnep sajátosságai) előtt, így Agyiszintre maradt egy teljesen új novella, méghozzá külsős cikkírónktól, Banditól (köszönjük szépen!). Két apróságot jegyeznék meg: az egyik az, hogy elég komolyan mozgolódunk a háttérben mind Bandival, mind Kulturral és már nem is tűnik már olyan távolinak, hogy nyomtatott formában is megjelenhessenek az irományaink. A másik pediglen az, hogy nekem Bandi barátunk soros novellájáról (amelyet még augusztusban küldött nekem, de amilyen rendetlen vagyok sikeresen elkavartam) a horror nagymesterének, Stephen King-nek a neve ugrott be. Ha végigolvassátok az irományt, akkor majd rájöttök miért írtam ezt. És amíg odakinn áttetsző lepelben kísértő szellemek, dühös vérfarkasok, bujkáló vámpírok, tántorgó élőhalottak és táncoló lidércek ünnepelnek, addig Ti is adjátok át magatokat egy kicsit a borzongásnak. Erre pedig remek alternatíva ezen nagyszerű iromány:
ÚTIKALAND
Olybá tűnt, hogy a hideg még a látóhatárt uraló hegyeket is képes volna szétrepeszteni, ha eléggé tartósnak bizonyul. Észak felől zúdultak lefelé a vad szélrohamok, mélyen a kanadai határ mögül, onnan, ahol a kínzó fagyok hétköznapinak számítottak a téli hónapokban. Errefelé azonban a kemény telek egyáltalán nem voltak megszokottak, a pár napos havazást gyakran követte szinte azonnali olvadás. Úgy tűnt, a természet most revansot vesz sokévnyi enyhe teleiért, és megmutatja az errefelé élőknek, hogy tud könyörtelen is lenni.
A behavazott úton, a jégbordákon araszoló gépkocsi vezetője utálkozva nézte a vad szélrohamok keblén kavargó hópelyheket. Az út fölé magasodó fenyőfákról, és az azok mögött tornyosuló sziklaszirtekről minden újabb széllökés jelentős mennyiségű havat sodort magával, mintha az, ami a felhőkből hull alá, nem lenne éppen elég.
A férfi pillantása az anyósülésen heverő, széthajtott térképre siklott. Még legalább tizenöt mérföld a következő város. Talán ez a tragacs kibírja addig. Habár ez idáig az autó nem mutatott semmiféle rendellenességet a működésében, láthatóan nem volt már mai darab, ezért aztán próbálta úgy vezetni a csúszós, jeges úton, hogy a motor és a futóművek ne erőlködjenek túlzottan, mert ha most lerobban, akkor nagy bajban lesz. Gyér volt a forgalom, utoljára talán negyedórája látott egy hótolót, nem sokkal azelőtt pedig egy megrakott teherautót, szóval aligha számíthat azonnali segítségre, ha bajba kerül.
- Látod Tony, csak a bolond indul útnak ilyen időben - morogta maga elé.
Persze, neki sem kellett volna feltétlenül elhagynia a motelt ma reggel, de sajnos muszáj volt elindulnia. Szinte üres volt a hely, ami január végén nem is csoda, tehát szívesen pihent volna még egy keveset, de az a dagadt moteltulajdonos, ha akaratán kívül is, de bekavart neki. Talán már előző este felismerte őt, amikor bejelentkezett? Nem, ez nem valószínű. De ma reggelre már minden jel szerint tisztában volt vele, ki vendégeskedik a tizenkilences szobában.
