Hetek óta erről beszéltek mindenhol. Szó volt róla a tévében, a rádióban, az újságokban és természetesen az utcán, az emberek között is. Nem telt el egy olyan nap sem, hogy valaki nem említette volna. Világvége? Nem – ezt sosem mondták ki így nyíltan. Persze, mikor szóba került egy-egy nagyobb társaságban, az ott lévők csakazértis így nevezték. A médiában ezzel szemben a "világméretű katasztrófa" kifejezést használták állandóan. Több hónapja vizsgálták már – a mérések, és a számítások félelmetesen precízek voltak. Percre pontosan meg tudták határozni, hogy mikor is fog bekövetkezni. Gyorsan jött el az utolsó nap – túl gyorsan. Titkon azért mindenki egy csodára várt – akik túl sok fantasztikus filmet láttak annak idején, azok egy égből leereszkedő, hatalmas űrhajóra vártak, ami majd az utolsó pillanatban elmenekíti az embereket. Megint mások isteni segítséget vártak, és naponta egyre többször imádkoztak az ég felé fordulva. Furcsamód azt senki sem remélte, hogy ez az egész nem fog bekövetkezni – túl sok volt az egyértelmű jel arra, hogy nem marad el. A Nap már közel két hónapja az óriási, szürkés-fekete felhők mögé rejtőzött, és csak éppen annyi fényt adott, amennyi elég volt ahhoz, hogy az emberek meg tudják különböztetni a délelőttöt az éjszakától. A bolygó az utolsó óráit élte.
Néha ő is elmosolyodott ezen az egész helyzeten – keserves mosoly volt ez, nem is értette igazán, hogy minek örül. Rég belenyugodott már, hogy a vég elkerülhetetlen, legbelül azonban kissé szánta magát, hogy meg kell élnie mindezt. Szánta magát, hogy ebbe a korba született, ezek az emberek közé, akikkel most majd együtt kell végignéznie a világ pusztulását. Volt olyan perc, amikor szinte már irigyelte a nagynénijét, aki tavaly hunyt el. Neki legalább már nem kell átélnie mindezt, ami most folyik odakinn – gondolta. Egyedül az utolsó napon nem mosolygott már. A tudósok szerint ez volt az a nap, amikor bekövetkezik a "katasztrófa". Számára azonban ez a nap is pontosan úgy indult, mint az összes többi, átlagos nap: felkelt, megreggelizett, majd kávét főzött magának. Mikor a telefonjáért nyúlt az asztalon, a keze véletlenül hozzáért a tévé távirányítójához – egy percre megtorpant, mintha hirtelen megfagyott volna. Átfutott az agyán, hogy bekapcsolja, tájékozódik, megnézi, miket mondanak most, az utolsó napon – már a negyedik napban járt, mikor még a híradót sem nézte meg, és úgy egyáltalán: kizárta a médiát az életéből. Látta ő eleget, hogy mekkora káosz uralkodik odakinn az utcákon, semmi szüksége nem volt rá, hogy még többet megtudjon a kinti állapotokról.
EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!
.jpg)
