Mivel már egy ideje hiánya van a játékoknak úgy döntöttem, hogy bemutatok egy újabb aranyos darabot, a Dale & Peakot-ot.

A cuki módon vérontós játék központi alakja egy Dale nevű farmer, aki egy ilyen játéknál megszokott módon ugrál, lövöldöz, és közben tojásokat gyűjt. Társa ebben a talán legdebilebb kinézetű csirke a játéktörténetben: Peakot, aki Dale feje körül röpköd, és bizonyos helyzetekben segíti őt. Az ellenfelek fogyatékos farkasok, a náluk is kreténebb rágcsálók, és pár mutáns döglégy.

A JÁTÉK A KÉPRE KATTINTVA INDUL!

A rajzolt világ kellőképp igényes, a figurák jól meg vannak animálva, az összkép szinte tökéletes, még akkor is ha a 4-5 szint környékén a játék kellőképp geci lesz. A WASD irányítás így 2D-ben megvallom elsőre kicsit fura, de hozzá lehet szokni. Szerencsére a játék egyrészt bizonyos pontokon magától elmenti a állást, másrészt kellőképpen hosszú is, és bár néhol tényleg nehéz, azért végig lehet vinni.

Jó szórakozást!

Ebben a posztomban az Amazonas-t és környékét fogom bemutatni. A posztsorozatom előző részét itt találod. 

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!

Figyelem: Erősen 18+-os lett, ezért csak az olvassa, aki nem gyenge idegzetű.

Beesett arcú, kórosan sovány fúcska állt félmeztelenre vetkőzve a dohányfüsttől bűzös, fülledt nappaliban. Ő volt Bagó, a 16 éves kertvárosi srác, akinek gúnynevét még 6.-ban ragasztották rá az osztálytársai, csak úgy heccből. Élénken emlékszik még arra az évre, hiszen több fontos dolog is történt akkor: először is abban az évben nyerték meg a spanyolok az EB-t, aminek Bagó hihetetlenül örült, hiszen végig Fernando Torresnek, és a többieknek drukkolt. Imádta a focit, járt külön edzésekre is iskola után, és a tv-ben sem hagyott volna ki a világért sem egy-egy rangadót. Másodszor is, abban az évben szívott bele először egy cigarettába, és majdnem elhányta magát ott helyben – akkor Robi, a barátja (és padtársa) kijelentette, hogy megtalálta a megfelelő gúnynevet barátja számára. Így született meg Bagó, aki aznap két csomag mentolos rágót is betömött a szájába, miközben hazafelé tartott a nyári napsütés tikkasztó melegében. Nagyon félt attól, hogy édesapja megérzi rajta a dohány szagát, és kérdőre vonja majd. Szegény Bagó, sohasem tudott jól hazudni, így félő volt, hogy elkotyogja tettét, aminek nemcsak ő, de az osztálytársai is kárát látták volna. Szelíd, nyugodt embernek tűnt a fater, és jobbára az is volt – kivéve mikor engedett a csábításnak, és az alkohol örömeiben találta meg pillanatnyi boldogságát. Akkor teljesen más emberré változott. Arca eltorzult, és amellett, hogy kiabált, még tört-zúzott is – aki pedig az útjába került, az örülhetett, ha egy gyenge pofonnal megúszta a borgőzös ámokfutást. Nos, a harmadik dolog pedig, ami abban az évben különösen fontosnak találtatik (és kiemelkedik a többi, kevésbé fontos esemény közül), az pediglen az volt, mikor előkerült az utca végén lakó öreg Laci bácsi unokájának holtteste. Szegény gyermeknek már hónapokkal azelőtt nyoma veszett, és bár a környéken mindenki reménykedett, hogy egyszer csak előkerül, sokáig sehol sem találták.

Előszó: Holnap lesz a Szavazás, amikor voksolhattok majd a kedvenc irományotokra, de addig is megírtam a harmadik, egyben utolsó mellékszálat a történethez, mely hosszú lett ugyan, de annak akit érdekel az öreg házas téma, azt hiszem nem okoz majd csalódást. Ezzel a ház múltját teljesen kiveséztem, a jövőjét pedig úgyis az általatok írt alkotások közül ismerhetjük majd meg. Prológus következik:

Eredeti sztori

Első mellékszál

Második mellékszál

4/1: A szörnyű baleset:

1892. december 16.-án kezdődik eme történet, mely remélhetőleg segít kicsit tisztábban látni, miért is tartják elátkozottnak a már sokat emlegetett öreg, szomszédos házat. Hideg, hűvös idő volt aznap, habár a hóesés reggelre már jócskán alábbhagyott a tegnapi állapotokhoz képest, mikor is szinte egész nap megállás nélkül szakadt. A Gróf büszkén lépett elő otthona melegéből, kitárva hagyta a bejárati ajtót és mezítláb álldogált a tornácon. Arcát csípte ugyan a reggeli fagyos szellő, de ez őt mit sem érdekelte – kihúzta magát, és körbeszemlélt a birtokán. A ház, amelyben feleségével, és szolgálóikkal laktak azon a télen is, cseppet sem volt nagy. Kifejezetten kicsi ház volt, a Gróf többi birtokához képest, ő mégis jobban szerette, mint a hatalmas szobákkal körülvett kastélyait. Saját maga építtette, méghozzá pontosan azért, hogy mikor belefáradt az emberekbe, abban a házban nyugodtan, kíváncsi szemek nélkül ki tudta pihenni magát – ott nem kellett a világ ügyes-bajos dolgaival foglalkoznia.

Bár elég messze még a tavasz, most mégis megfigyelhetünk egy egész raj erdei gigolót pár képen, természetes környezetükben. Párzási időszakban egymásra licitálva mutogatják erőtől duzzadó izmaikat, a nőstények figyelmének felkeltése érdekében.

Számomra a fantasy az a Heroes of Might and Magic sorozatnál kezdődött (hogy ma hányadik résznél tart, azt nem tudom), még gyerekkoromban. Aki ismeri, annak már nem kell bemutatnom, aki meg nem, az talán már hallott róla korábban: egyszerű rajzolt grafika, fülbemászó zenék, és akár órákra a monitor elé szögező pályák jellemezték/jellemzik a játékot, ahol a szülők intő szavára is csak annyi válasz érkezett tőlünk, hogy "Na, csak még ezt az egy bányát hadd fosszam már ki! Köszi!", vagy "Hagyjatok már, hát nem látjátok hogy éppen betámadták az egyik váramat?!" Sokak - méltán - nagy kedvence, a Diablo, nálam úgy ahogy van kimaradt. Ahogy a Baldur's Gate, vagy a Warcraft is. Ezek engem már egyáltalán nem tudtak lekötni. Jó ideig a fantasy felé sem néztem - kivéve a filmeket. Aztán jött a Fable - The Lost Chapters - ezzel én pedig akkor visszakalandoztam a kitalált mesék, és történetek határtalan mezejére.

Persze előtte még volt egy Gyűrűk Ura-trilógia a mozikban, ami kellett nekem ahhoz, hogy ismét érdekelni kezdjen a fantasy szó szerint varázslatos világa, azonban a Fable című videojáték volt az, aminek hatására újból hasonlót éreztem, mint anno a Heroes esetében. Páran biztosan hallottak már róla: hatalmas bejárható világ (na, nem akkora mint mondjuk a WoW-ban), folyamatosan fejleszthető/alakítható hős (nekem az külön nagyon tetszett, hogy a harcok során szerzett vágások, horzsolások a játék végéig megmaradtak), mellékküldetések tucatjai, eszméletlen klassz muzsika (néhány track a mai napig megvan belőle mp3-ban), remek szinkron (az eddig legutolsó, a 3. rész szinkrongárdája között találjuk például Ben Kingsley-t és John Cleese-t is), és egy baromi erős, csavarokkal teli, jól megkomponált sztorivonal ami egész végig le tudja kötni a játékost. Azóta már 2 folytatást is megélt a sorozat - ezekre ha van egy kis időm, egyik barátomnál rá-rápillantok néha Xboxon. Most azonban olyan fantasy képeket hoztam, amik szerintem nagyon jól sikerültek, és igazán megéri őket eredeti formájukban közzé tenni. Aki akarja, majd úgyis szépen lementegetheti magának a neki tetszőket. Varázslatos, kitalált világokat tárnak szemünk elé ezek a képek is, és biztos vagyok benne hogy egy vérbeli fantasy-rajongót sem hagynak majd hidegen:

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy sötét, mély kerek erdő közepén egy igazi kis egyéniség - házikója kívülről ijesztőnek hatott, belülről azonban olyan volt, mint valami ártalmatlan babaház. Az Egyéniség (igen, így, nagy E-vel) szeretett ott élni, azonban rendre kísértette egy olyan vágy, aminek nem tudott ellenállni: mindenáron találkozni szeretett volna kis kedvencével, Steiner Kristóffal. Szerelmes volt belé attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta a VIVA TV-ben, és ez a szerelem egyre csak erősödött, és erősödött kicsi szíve legmélyén - sajnos az erdő egy elátkozott erdő volt, ezért az Egyéniség nem tudott eljönni belőle egészen addig, amíg az átok meg nem törik. Így tengette jelentéktelen életét ott. Egyedül. Magányosan.

Bociszemüh itt még csak egy átlagos képen pózol - átlagos beállással, átlagos módon. A Folytatás után azonban megszemlélhetitek, hogy miként súlytotta őt a világfájdalom a teljes letargia állapotába - oda, ahonnan már nagyon nehéz visszatérni. Neki mégis sikerült. Persze, hiszen new-generation emó ez is.

Újabb emós egyéniség következik most - azonban csak a poszt legelején lesznek a jól megszokott pózolós képek. Utána egy kicsit eltérő dolog fog következni: végignézzük az emós srác egy évét - kezdjük tavasszal, és befejezzük télen.

Némi angol tudást igényel, akkor jobban átmegy a poén. Nem tudom ki látta, ki nem, hol volt hol nem volt, nekem még másfél év után is jó poén néha.  Jó szórakozást hozzá, ez igazi "agyiszint".

Ezek a képek a melbournei "Wooden Garden-ből" vannak, ahogy megláttam őket, tudtam, hogy itt az idő egy érdekesebb poszthoz. Néhány faragott szobor olyan, mintha maga a természet hozta volna létre, ilyen például az első is. Mind elég jó, érdemes belenézni. Még több kép a tovább után!

Az igazán true emo-k képesek az erdő közepén is félmeztelenül pózolni:

Történt egyszer, hogy élt egy bölcs karate mester a távol keleten. Egy nap úgy döntött, elhagyja a faluját és útnak indul egy messzi-messzi galaxisba hegységbe, ahol nyugodtan és békésen tud edzeni. A hegységről legendákat meséltek a helybéli emberek. Úgy vélték, hogy aki betéved az erdeibe azt mágikus erők veszik körbe és könnyebben tudja tökéletesíteni a technikáját. Sokan voltak viszont a faluban akik csak FAKE-t kiáltottak erre. Ők voltak azok, akik nem hittek az öregek meséinek. Ezért hősünk úgy határozott magával viszi kedvenc JVC kameráját, mely 40*-es optikai zoommal és 60 Gb tárhellyel van ellátva, továbbá digitális képstabilizátort is tartalmazott az automatikus kutyapöcse mellett. Azt mondta a hitetlen kutyáknak, hogy majd Ő biza felveszi kamerára a dolgot, és megmutatja nekik, hogy a technikája igenis tökéletessé kovácsolódott az erdőben. Így is tett. Óvatosan körültekintően edzett egész héten, majd mikor hazatért, betért kicsiny falujának egyetlen kolostorába és bemutatta a FullHD projektoron a többieknek a bizonyítékot: tudása elsöprő sikert aratott.