Semmit nem értek már.

Ugyan szemlélődöm de tényleg nem értek semmit. Nem tudom mi a helyes, mi a helytelen, úgy érzem kívülálló vagyok. Az a helyzet, hogy nem igazán értem a mai embereket. Nem értem, hogy hova tűntek az olyan dolgok mint a szerelem, az igaz barátság vagy éppen a megbocsátás. Kinézek az ablakon ma is, és azt látom, hogy egy pár az utcán tépi egymást. A nő sikítozik, a pasi meg lökdösi – viszály a panel-prolik közt. Ha kiborul valaki akkor hideget-meleget rázúdít a másik nyakára de azzal van a baj aki ezeket véresen komolyan is veszi. Idegességében sok mindent mond az ember de természetesen csakis azért, hogy az adott pillanatban megbántsa, fájdalmat okozzon a másiknak. Jómagam is beleestem ebbe a csapdába nemegyszer. De úgy tudtuk, hogy a szerelem mindenre gyógyír, nem? Hogy a szerelem mindent helyrehoz, összeragaszt mindent ami eltört. Csupán az a baj, hogy én nem érzem a szerelem jelenlétét sehol sem. Sem az utcán, sem a buszon, sem a pályaudvarokon, sem sehol. Látok párokat akik kéz a kézben fogva sétálnak de nem tudom biztosan szeretik-e egymást mert ebben a mostani világban már nem lehet semmi biztosat tudni. Talán titkon csalják is a másikat. Ki tudja? Rengeteg kérdés van bennem. Fogalmam sincs, hogy mi miért történik. És azt hiszem csak én érzek így, ilyen…furcsán.

Sziasztok!

Szeretnék elnézést kérni amiért pár napra eltűntem és egyáltalán nem jelentkeztem új posztokkal de volt egy kis magánéleti zűrzavar (erről majd kicsit bővebben később) aminek pontot kellett tenni a végére. Semmit sem értek pontosan és semmit sem fogadok el úgy, ahogy most van de nem is ez a lényeg. A remény hal meg utoljára, ezt szokták mondogatni és én is nagyon bízom benne, hogy egy nap majd minden rendbe jön és ugyanolyan boldogok leszünk mint régen. Sajnos ezen időszak alatt nemhogy a blogra de a postaládánkra sem volt időm figyelni ezért csak tegnap olvastam az alábbi levelet amelyet az egyik kolléga volt olyan kedves és megcsillagozott nekem nehogy véletlenül átfussak felette. A téma nem szorosan a párkapcsolat (bár ahhoz is köthető) hanem az egész emberiséget veszi górcső alá és elemzi ki nekünk a kedves olvasó mégpedig igen korrekt módon. Minden egyes leírt szavának igazat adok és nem is húznám tovább az időt, következzék maga a levél:

Kedves Agyiszintesek!

Nemrég találtam az oldalra, nagyon jó, kreatív, szórakoztató és még több rovat "elszomorító".
Britpopper cikkein elgondolkodva több dolog is átfutott az agyamon a párkapcsolatokról, így egy ehhez kapcsolódó írásom nekem is lenne. Konkrétan nem a kapcsolatokról szól, hanem a civilizáció fejlődése okozta világról. Én úgy gondolom, hogy valahogy ez is benne van, hogy miért tartunk ott, ahol tartunk. Nem feltétlenül várom, hogy kitegyétek az oldalra, csak visszajelzés(eke)t szeretnék, hogy más is így gondolja-e, ahogy én.
 

Ilyenek voltunk s ilyenné váltunk
 

Az 1800-as években, mikor egy csinos fiatal nő korabeli ruhában (hosszú szoknya, kalap, fűző) elejtett valamit az utcán, legyen ez egy zsebkendő, a férfiak odarohantak majd felvették azt. A hölgy megköszönte, majd továbbállt. Napjainkban azonban ha egy modern divatos ruhájú hölgy (miniszoknya, mély dekoltázs, magas sarkú) megy a járdán s ejt el valamit, akkor a kedves urak nemhogy nem veszik fel neki, hanem szemrebbenés nélkül próbálnak a szoknya alá lesni. Mégis mi változott?

Ahogy a világ az őskortól indult és fejlődése változott át mára globális problémákká, úgy a technika, a tudományok, a filozófiák, az eszmék és az emberek is változni kezdtek. A történelem során sok olyan pont érintette az emberiséget, amely gyökeresen felforgatta az egész addigi életet. A tűz felfedezése, a városok születése, Amerika felfedezése, az országok megalakulása, az új tudományok megjelenése vagy az új eszmék sikere, de még sorolhatnánk. A Föld népessége lépésről lépésre haladt előre (sokszor azonban hátra) a céljuk felé, a folyamatosan fejlődés, megújulás, változtatás irányába. A sok felfedezés hozott el abba a világba, ahol most élünk. Minden pontnak megvan a maga története, előnye és hátránya. Most a legutóbbi és máig tartó lépéssorozatról ejtsünk meg néhány szót: a technika változásáról, s ezzel párhuzamosan a társadalom változásáról.

Ahogy fejlődni kezdett a technika, úgy jelent meg a szórakoztatás, mint eddig létező, de iparágként új fogalom. Az egyszerű munkás a gépek megjelenésével kiszabadulhatott a szürke hétköznapjaiból és átélhette az filmek izgalmát, a partik mámorát. Az egyre több és több szabadidő pedig egyre újabb és újabb látványos kiegészítőket kívánt. Nem volt elég egy könyv a szabadban, egy piknik a folyóparton, egy színházest, de még egy közös családi program sem. Megnyitották a mozikat, koncerteket majd fesztiválokat rendeztek. Az otthonokba is bekerültek a tévék, a rádiók és rohamosan fejlődni kezdett a számítástechnika világa is. Ezek az eszközök maguk elé vonták a tömegeket, s ezzel párhuzamosan az emberi kapcsolatok szorossága is lazulni kezdett.

A tudomány, a technika fejlődésével az emberek is változni kezdtek. A fűzős előkelő hölgyek többé nem szorultak cselédlányokra, maguk választották a ruháikat, a világháborúk őket is rákényszerítették a munkára, így lett a gyengébbik nemből egyszerre karrierista, háziasszony és gyermeknevelő. Ellenben a férfiak szerepe nem alakult át, változatlanul „a család kenyérkeresője” címszó illik rájuk. A nők nem támaszkodtak többé a férfiakra, tüntettek, felvonultak és mára már talán kiérdemelték azt, hogy egyenrangúnak tekintsük a két nemet. Viszont egy merőben más kérdés, hogy a tisztelet megmaradt-e: ha egy kedves úr felveszi az elejtett papír zsebkendőt, nemhogy a többi férfi tanulna, hanem még ki is nevetik őt. A nők is megváltoztak, ma már a rövid szoknya a divat, nem a rejtegetnivaló, hanem pont ellenkezőleg. A nők nem a titokzatosságukkal veszik le a lábukról az urakat, hanem a nyilvánvaló látnivalókkal. Egyik nem sem maradt „tiszta”.

Hiába jelent meg a szórakoztatás, míg a munka újabb és újabb komoly presztízsű ifjakat kívánt. Ugyan eltűntek a nemesség és jobbágyság fogalmak, de megmaradt a hazugság és zsarnokság az élre törők körében. A múltban szinte képtelenség volt magasabb ranglétrára lépnie egy szegény embernek, mára már ez is lehetséges. S nem az elvártak szerint, hogy aki okos, gazdag is lesz. Aki beférkőzik főnöke bizalmába, az tud feljebb törni, jó időben jó helyen megjelenni, és ezzel elérni célját, mások számára hátrányos eszközökkel. Hazugsággal, zsarolással és kihasználással. A gépek megjelenésével a legtöbb fizikai munkát fel lehetett váltani, azonban a szellemi munkát még ma sem sikerült kiváltaniuk valamilyen eszközzel. Segédeszköz mint ilyen létezik, de egy számítógép nem tud átverni egy leendő ügyfelet, nem tud meggyőző lenni, nem tudja használni a marketing eszközeit, hisz számára nem a pénz a legfontosabb. Az emberi kapcsolatok a munkában még mindig fontosak, egy ember „szerencsére” még könnyebben bele tud férkőzni egy másik ember bizalmába. Tehát az új munkák komoly ifjakat követelnek, már nem izomzat, hanem agy segítségével.

Az új munkák, a technika fejlődése, a divat változása folyamatos lépést diktál mindenkitől. Aki lemarad, az kiesik és esélye sincs többé. Ámíthatjuk magunkat, hogy van rendőrség, bíróság, állam, kórház, de kérdezem én: mi diktálja őket? A pénz. Pénz nélkül az ember pedig elveszett. Hiába van igazunk, ha nem a legjobb ügyvéd áll előttünk. Hiába van súlyosabb betegségünk, mint a mellettünk fekvőnek, ha ő tud teletömött borítékot csúsztatni. Hiába van eszünk, szívünk, lelkünk, hogy az életben valamit is tehessünk magunkért, másokért, a világért, ha egyszer nincs kezdő tőkénk, ismeretségünk és hírnevünk.

Az a sok gyermekkori mese, miszerint a jó győz a rossz felett talán tényleg csak mese? Vagy az esetlen okos gyermek úgyis jobb helyzetben lesz felnőttkorában a nagydarab verekedősnél? Ámítás a gyermekkor, felnőttkorban döbbenünk rá, hogy valamit rosszul mondtak nekünk egyszer. Az emberiség is rádöbbenhetne, hogy míg gyerekek voltunk az őskorban boldogabbak voltunk, mint most felnőttként a mában.

Köszönöm a figyelmet.

Üdv, egy lelkes látogató

Hetek óta erről beszéltek mindenhol. Szó volt róla a tévében, a rádióban, az újságokban és természetesen az utcán, az emberek között is. Nem telt el egy olyan nap sem, hogy valaki nem említette volna. Világvége? Nem – ezt sosem mondták ki így nyíltan. Persze, mikor szóba került egy-egy nagyobb társaságban, az ott lévők csakazértis így nevezték. A médiában ezzel szemben a "világméretű katasztrófa" kifejezést használták állandóan. Több hónapja vizsgálták már – a mérések, és a számítások félelmetesen precízek voltak. Percre pontosan meg tudták határozni, hogy mikor is fog bekövetkezni. Gyorsan jött el az utolsó nap – túl gyorsan. Titkon azért mindenki egy csodára várt – akik túl sok fantasztikus filmet láttak annak idején, azok egy égből leereszkedő, hatalmas űrhajóra vártak, ami majd az utolsó pillanatban elmenekíti az embereket. Megint mások isteni segítséget vártak, és naponta egyre többször imádkoztak az ég felé fordulva. Furcsamód azt senki sem remélte, hogy ez az egész nem fog bekövetkezni – túl sok volt az egyértelmű jel arra, hogy nem marad el. A Nap már közel két hónapja az óriási, szürkés-fekete felhők mögé rejtőzött, és csak éppen annyi fényt adott, amennyi elég volt ahhoz, hogy az emberek meg tudják különböztetni a délelőttöt az éjszakától. A bolygó az utolsó óráit élte.

Néha ő is elmosolyodott ezen az egész helyzeten – keserves mosoly volt ez, nem is értette igazán, hogy minek örül. Rég belenyugodott már, hogy a vég elkerülhetetlen, legbelül azonban kissé szánta magát, hogy meg kell élnie mindezt. Szánta magát, hogy ebbe a korba született, ezek az emberek közé, akikkel most majd együtt kell végignéznie a világ pusztulását. Volt olyan perc, amikor szinte már irigyelte a nagynénijét, aki tavaly hunyt el. Neki legalább már nem kell átélnie mindezt, ami most folyik odakinn – gondolta. Egyedül az utolsó napon nem mosolygott már. A tudósok szerint ez volt az a nap, amikor bekövetkezik a "katasztrófa". Számára azonban ez a nap is pontosan úgy indult, mint az összes többi, átlagos nap: felkelt, megreggelizett, majd kávét főzött magának. Mikor a telefonjáért nyúlt az asztalon, a keze véletlenül hozzáért a tévé távirányítójához – egy percre megtorpant, mintha hirtelen megfagyott volna. Átfutott az agyán, hogy bekapcsolja, tájékozódik, megnézi, miket mondanak most, az utolsó napon – már a negyedik napban járt, mikor még a híradót sem nézte meg, és úgy egyáltalán: kizárta a médiát az életéből. Látta ő eleget, hogy mekkora káosz uralkodik odakinn az utcákon, semmi szüksége nem volt rá, hogy még többet megtudjon a kinti állapotokról.

"Évtizedek óta éles vita folyik a globális felmelegedésről és az ezzel összefüggő klímaváltozásról. Egy idő óta már ennek az ellenkezőjét is hallani lehet. Egy szentpétervári obszervatórium tudósai szerint már 2014-ben egy „kis jégkorszak” alakulhat ki a Földön. (www.nol.hu)"

Nem is olyan rég volt egy remek kis poszt, amelynek témája az volt, hogy milyen is lenne a Föld az emberek, az emberiség nélkül – egy kicsit tovább szeretném vinni most ezt az apokaliptikus jövőképet, azonban én a borzasztó hidegre és fagyra koncentrálnék. Talán mindenki emlékszik még a Holnapután című filmre, melyben láthattatok hasonlót – az viszont csak egy látványos, nagyköltségvetésű film volt, egy lehetséges utópia. Nézzük meg most, hogy milyen is lenne mindez a valóságban. Ha kinézel az ablakon persze nyomát sem látod méteres hullámoknak, vagy hóviharnak, azonban ha elég élénk a fantáziád, egy kicsit beleélheted magad a világméretű katasztrófát túlélt kisember szerepébe.