Elég régen írtam már itt a Gáspár családról, talán a legutolsó ilyen még azon zene-összehasonlítós cikkem volt amelyben Győzit állítottam pellengérre egy igazán értékes hazai formációval szemben (ha emlékezetem nem csal akkor azon másik formáció a méltán ismert és elismert, sajnos azóta már feloszlott Kistehén Tánczenekar volt). Gáspárék nemrég megint az újságok címlapjára kerültek, ugyanis drágalátos, világi kisjányukat, Evelinként kórházba kellett szállítani miután súlyos balesetet szenvedett gépjárművével miközben a szokásos fitneszedzésére tartott. Nem tudjuk biztosan de valószínűsíthető, hogy Győző a hír hallatán kétoldali agyfaszt kapott és veszettül rángatni kezdte a vaskaput ''Dicsak' a Buksi megmondta, hajjak' meg!'' szavakat kántálva majd mint őrült ki letépte láncát, úgy rohant felesége, Bea asszony elé aki hidegvérét megőrizve, higgadtan kevert le idióta urának egy hatalmas pofont majd feltette az ebédet főni. Evelinkének komolyabb baja nem esett, állítólag már haza is térhet a kórházból. A hazai online szennylapok koronázatlan királyának, a Velvetnek következik most néhány idevágó sora:

Nem fogyasztott alkoholt, állítólag egy szarvas ijesztette meg, ezért veszítette el az uralmát az autó fölött Gáspár Győző tizenhét éves lánya vasárnap, amikor fitneszedzésre tartott. A friss jogsis Gáspár Evelinnek a gerinccsigolyái sérültek meg az autóbalesetben, jelenleg a salgótarjáni kórház intenzív osztályán ápolják. A rendőrség szabálysértési eljárás keretében vizsgálja a történteket. Szülei azóta folyamatosan mellette vannak, leszámítva azt a néhány órát, amíg adócsalás és magánokirat-hamisítás vádja miatt a bíróságon ültek. „A kislány kedden, csütörtökön és vasárnap jár fitneszre, és tegnap, ahogy elindult, nem messze a házunktól elé ugrott egy nagyobb darab szarvas. És hát kéthetes a jogosítványa, megijedt” – magyarázta a Velvetnek Gáspár Győző, hogyan szenvedett autóbalesetet tizenhét éves lánya vasárnap.

* Üdv kedves olvasók. Jelen cikkem előzőleg már némiképp felvezetett posztsorozatom újabb darabja, melynek előzményeit megtalálhatjátok ITT (valamint a két bevezetőt ITT és ITT)…

Az előzőekben nagyjából sikerült lefektetnünk az alapokat, hogy egy gyermek számára alapvetően fontosak az első benyomások és tapasztalások a családon kívüli világgal kapcsolatban. Természetesen, bár az alapvető személyiségjegyek kialakulásában tényleg nagyon lényeges az elsődleges, családon belüli szocializáció időszaka, illetve az első a külvilággal való találkozás, de a leglényegesebb változásokat mégsem a gyermekkor alatti benyomások, hanem az általános iskola közepére-végére kialakult, illetve az azt követő új környezet (szakiskola, gimnázium, stb.) által diktált, vagy elvárt szerepek idézik elő.

Felhozhatnék most ezer meg egy elcseszett rigmust a fiatalok felelőtlenségéről, tarthatnék itt valami sablonos hegyibeszédet a „bezzeg az én időmben” apropójából, de itt sem erről lesz szó. Egyrészt azért mert én is csak 22 vagyok, másrészt meg azért, mert a véleményem szerint nincsen olyan, hogy valaki alapból felelőtlen, épp ezért nem lehet univerzálisan felelőtlen fiatalokról beszélni. A felelőtlenség és a trehányság ugyanúgy kialakul, mint az igénytelenség, a lustaság, vagy a kelletlenség. Csak nevelés kérdése. Rühellem azokat a szülőket, akiknek az az egyetlen kifogása, hogy „ő egyszerűen ilyen, nem tudok mit tenni”. Dehogynem tud. Nem akar. Ez majdnem ugyanakkora bűn egy gyerek / fiatal ellen, mint az, amit az előző posztomban említett Lili (Gábor „kedves” felesége), és az ő édes anyukája tesznek. Ők a gyerek lényegét (a kíváncsiságot) irtották ki a gyerekből, míg azok, akik e módon „ráhagyják” utódjukra annak dolgait azok a civilizáltságra való hajlamot ölik el.

* Üdv kedves olvasók. Ezen félig-meddig Ad hoc jellegű cikkem alapja egy váratlanul jött tapasztalás, amely szerencsésen illett egy már megkezdett témámhoz, melynek előző két elemét megtalálhatjátok ITT valamint ITT…

A poszt fentebb említett apropója egy baráti látogatás volt az egyik kedves ismerősöm (megjegyzem meglepetésemre [is] totálisan elbaszott) családjánál. Gábor pajtás egy tízessel beljebb van a dolgokban, mint én (értsd: 33 éves), ehhez mérten egy feleség illetve két (egy kettő és egy ötéves) gyerek „jár” hozzá, mint kiegészítő. Alapvetően azt mondanám, hogy a környezet adott (lenne) ahhoz, hogy rendesen, és tisztességes viszonyok között neveljék fel a csöppségeket, biztos anyagi háttér, zöldövezeti lakhatás, nyugalom, tanult (egyetemen végzett) szülők szerepelnek a listán, ezek mellett egy viszonylag állandó baráti (ismerősi) kör is jelen van még több gyerekkel, így elzárva sincsenek a társaságtól.

Elöljáróban annyit, hogy a legnagyobb gond nem a Gáborral van. Ő mondhatni normális, egy hibája van csak, az, hogy papucs és hogy hagyja magát a Lili által konkrétan kitaposni (ahogy az egy papucs esetében előfordul). Lili (ő az asszony) tanultsága ellenére egy igazi nyomorék degenerált kretén (ezért nem látogattam hozzájuk eddig egyszer sem, de az ház az új ház, azt avatni kell – ilyen a kertváros). Szóval a Lili egy kretén, de irányítani azt aztán tud. A lényeg persze nem ebben van, mert egy kapcsolatban mindig van egy domináns fél, ami éppúgy lehet a férfi, mint a nő, aki olyan, az olyan, aki nem, az nem. Ez tiszta…

Addig, amíg nem ismertem a kedves feleséget, az anyóst, meg a gyermeknevelés „hazai” környezetét, azt hittem, ez egy teljesen normális család, egy érzelemgazdag, és tisztes háttér, ergo jó táptalaj a gyerekeknek, mert a Gábor tényleg olyan normális apafigura (lenne), telve szeretettel, meg a késztetéssel, hogy tanítson a gyereknek valamit. Azt tudtam, hogy az asszony jelenleg otthonülő (HTB), és hogy foglalkozik a gyerkőcökkel napi 5-6 órát, de aztán volt szerencsém eltölteni velük egy hétvégét a házavató után, és az összes velük kapcsolatos gondolatom megváltozott. Miért? Mert (mint fentebb írtam) a Lili egy KRETÉN (a Gábor meg balfasz, mert hagyja).

Elgondolkodtam bizonyos dolgokon nemrég, és arra gondoltam, ezeket veletek is megosztom. Nem lesznek sem kardos-harczos cigányok, sem mély letargiában úszó emósok ebben a posztban, csupán néhány általam megfogalmazott gondolat/vélemény, és egy saját vers. Nem kötelező ám elolvasni, aki inkább valami poénos posztot vár, az lapozzon tovább.

Család: Olyan sztorim van, besírsz: jöttem hazafelé a metrón, és ha jól emlékszem a Keletinél (vagy a Blahán...passz) felszállt egy rajcsalád. Volt köztük kicsi is, nagy is – picsafarmerben díszelgő lulugyi, és feszülős bőrkabátban lazuló kamu-olasz gigolo is. Meg két gyerek. Az egyik – kislány – olyan 6-7 éves forma, a másik meg még csak a babakocsiból tekingetett kifelé, bociszemekkel bámulva a körülötte rohanó világra. Sajnos a rajság, az rajság, úgyhogy én lepődtem meg a legkevésbé a többi ember közül a metrón, mikor az egyik idióta előkapta drága mobilját, és előkereste benne az egyik kedvenc shukár zenéjét, amit aztán mondani sem kell: max. hangerőn bömböltetett a végállomásig. Nem először látok már ilyet (Lucy-val tudnánk ilyesmiről mesélni), de sosem értettem meg, hogy mi a frász a jó abban, hogy mindenki előtt megmutatják, hogy milyen ótvar szar ízlésük van zenei téren. Ja, persze: ha rajság van, akkor rajság van. Hiába ültem messze, akkor is hallottam az olyan szavakat a kis rajcsaládtól, mint a "Dikk'!", "De shukár vagyol!", és a – szó szerint idézem – "Megfogom itt a faszodat mindenki előtt!" Mire a másik: "Oké, fogd meg a faszomat itt mindenki előtt! Fogd meg a faszomat, baszd meg!" Mikor ezt kimondta, a kislány, aki velük volt, hangosan elkezdett nevetni. Biztosan viccesnek találta. Én nem annyira, mert csupán arra tudtam gondolni, hogy ha ezek a gyógyegerek így beszélnek a gyerek előtt, akkor biztosan fényes jövő elé vezetik majd. Végállomás jött, leszállt mindenki. Fél szemmel utánuk néztem, és láttam amint megindulnak az aluljáró irányába – a lulugyik úgy lépkedve, mint a modellek (mell előretolva, fenék illegetve), a gigolók meg széttárt karokkal, belazulva, fölényesen, mintha övék lenne az egész világ. Nem tettek ellenem semmit, nem szóltak be, nem vertek meg, nem is néztek rám, mégis olyan szintű ellenszenvet váltottak ki belőlem, hogy legszívesebben fölpofoztam volna mindet. De akkor már nem innen, a szobámból írnék. Akkor már egyáltalán nem írnék. Agyi és Sid meg a kis-költségvetésű temetésemet szervezné.

Szerelem/szeretet: Erről csak pár szót szeretnék szólni, mert rendre bővebben is kitérek rá, egy-egy aktuális posztomban. A szerelem mára már egy olyan elenyésző fogalommá vált, hogy számomra tényleg óriási tisztelettel bírnak azok, akik képesek rá. Aki világ életében az igazi szerelmet, a Nagy Ő-t keresi, kutatja, az végtelenül naiv. Aki bemeséli azt, hogy a párja az élete szerelme is egyben, holott a kapcsolatuk rossz, az csak később koppan (mondjuk amikor már a jegygyűrű az ujján feszül). Aki képes megtalálni a lelki társát, akivel néha pusztán pillantásokból is megértik egymást, az borzasztó nagy mázlista. Minden héten alakulnak párkapcsolatok, és ugyanígy minden héten történik legalább két szakítás is. Rohanunk. Rohan velünk a világ, és megpróbálunk lépést tartani vele. Ezért nem jut elég időnk egymásra, ezért nem jut elég időnk másokra. Tanulni kell, lecke van, meló van, stb. van – közben meg azt sem vesszük észre, hogy eltelt még egy év. Felgyorsult, modernizálódott már minden, de – és ezért nyugodtan tarthattok maradinak – én még mindig szívesebben sétálgatok a barátnőmmel egy csendes, szép kis parkban, mintsem beülök vele egy irtózatosan látványos, 3D-s mozifilmre. A szerelem nem abból áll, hogy mindig a legdrágább dolgokkal halmozzuk el egymást. Nem abból áll, hogy havonta egyszer nagy kegyesen elmegyünk kettecskén bevásárolni, és az üzletközpontokban hagyunk potom 15-20 ezreket. A szerelmet nem lehet pénzért megvenni. Gyakran hallom, hogy XY otthagyta YX-et, mert tönkrement a kapcsolat. Megcsalta, félrelépett, elhidegültek egymástól – kismillió opció lehetséges. Csakhogy egy szakításhoz mindig, minden esetben két (azaz 2) ember kell, ezt sose feledjük. Kihangsúlyoztam már nem egyszer, hogy milyen rohadt fontos az, hogy ha úgy érezzük, hogy megtaláltuk életünk párját, akkor két kézzel szorítsuk, és soha el ne engedjük. Higgyétek el nekem: soha az életben nem találtok majd jobbat nála, hiába kutattok elszántan. Tanuljunk meg szerelmesnek lenni, szeretni, ez lenne az egyik legfontosabb dolog. Csak ennyit akartam elmondani, remélem egyetért velem valaki. Írtam egy verset, holott nem szokásom. Ha érdekel titeket, a Folytatás után elolvashatjátok (a szerelmemnek írtam, de bárki letöltheti, és szabadon terjesztheti, ha gondolja).

Achtung! Befejeztem az öreg házas sztori lezárását, viszont rohadt hosszú lett, ezért két különálló részre kellett bontanom. Az elsőt most, a másodikat majd vasárnap olvashatjátok – és ezzel le is zárom az egész történetet, minden kérdésre megkapjátok a választ. Kérem, hogy most is csak az kezdjen bele az olvasásba, aki nem kizárólag a rajok/emók miatt jár ide, és szereti a hosszabb, olvasmányos posztokat is. Köszönöm!

Eredeti történet – avagy: Esti olvasmány - Az öreg ház rejtélye.

Első mellékszál – avagy: A ház, amely szörnyű titkokat rejteget.

Második mellékszál – avagy: A múlt sötét titkai.

Harmadik mellékszál – avagy: A kezdetek kezdetén...

Az öreg ház rejtélye (Bandi a hegyről befejezése)
 

4/1: Emlékek:

Egészen pontosan 10 év telt el azóta, hogy a legidősebb testvér is az öreg, romos ház áldozatává vált azon a borongós, tavaszi napon. A tragédia sokkolta az egész környéket, de szép lassan feledésbe merült, és csak akkor jutott eszébe valakinek, mikor az öreg romhalmazra pillantott. Forró nyarak, és jéghideg telek váltották egymást, a ház pedig minduntalan egyre és egyre csak lepusztultabb lett, sokszor már-már úgy tűnhetett, mintha menten össze akarna roskadni. Aki az utcán végigment előtte, és bepillantott a rozoga vaskapun túlra, mindig elgondolkodott azon, hogy vajon miféle szörnyűségek is történhettek odabenn, a hosszú-hosszú évek alatt. Bemenni – még kíváncsiságból sem – azonban nem mert senki. A környéken élők mindig is elátkozott háznak tartották, és ezt rendre meg is osztották a fiatalabbakkal, akik közül sokan csak akkor érezték meg ennek a kijelentésnek a súlyát, mikor híre kelt, hogy egy fiatal gyerek rémes halált halt odabenn. Csípős szelekkel, és hatalmas viharokkal köszöntött be az ősz – a ház már évek óta nem bírta az esőzéseket: a tető beázott, a padlás úszott a vízben. A gerendák jól megszívták magukat vele, és ha eddig nem is, most már tényleg életveszélyes volt felmenni oda.

Marcia és Millie Biggs egy a millióból: az orvosok igencsak meglepődtek, amikor a vegyes házasságból született ikrek már világrajöttükkor szembeötlő különbségeket mutattak mind színben, mind rasszjegyekben. Marciában a fehér gének dominálnak, aranybarna haja és kék szemei vannak, akárcsak anyjának, míg Millie inkább apjára ütött fekete, göndör hajával és kávébarna színkombinációjával. Nem kis meglepetést okoz a család, amikor együtt ruccannak ki valahova – különösen az apának nehéz elhitetni a gyanakvó idegenekkel, hogy mindkét leányzó az ő ágyékának gyümölcse.

Hát igen, ismét karácsony lett. Az év egyik legjelentősebb és ebből kifolyólag „kötelező” jellegű ünnepe szinte mindenki számára, egyben az a nap, amikor az egymásra gondolás is kötelező jellegű (legtöbbször ajándék formájában). Én személy szerint nem szeretem ezt.

Ennek megértéséhez elég elmenni egy nagyobb üzletbe, plázába, ahol a népek egymást tiporják el az akciósnál is akciósabb termékekért persze a karácsony szellemében. Mert ugye aranyvasárnap már tényleg extra-Extra-EXTRA akciós minden (ezüstvasárnap még csak extra-Extra akció van), így az öreganyánk térdkalácskrémét is olcsóbban meg lehet venni (hiszen a spórolás ilyenkor is fontos). Igaz egész évben nem törődünk senkivel, de a karácsony (meg a születésnap) az más. Mostanra sikerült addig fajulnunk, hogy a karácsony igazi pénznyelővé vált, amikor is általában „megvesszük mindenki egész éves szeretetét” pedig pont NEM erről kéne szólnia ennek a dolognak. Ez idő tájt mindenhol mindenki átéli a karácsony előtti pánikot, a kinek mit vegyünk kérdéskörön belül egyrészt az anyagiak miatt, másrészt pedig mert sokszor fingjuk sincs arról, hogy mit vegyenek azoknak, akikkel egy fedél alatt élnek, vagy legalábbis akikkel törekszenek egy fedél alá kerülni.

Tudom régi, de nem érdekel...

2008 június 29-én Thomas Beatie Oregon államban egészséges kislánynak adott életet. A kicsit császármetszéssel segítették a világra, csecsemő és szülőanyja-nevelőapja jól vannak, a szülés körülményeiről pedig több szó nem hangzott el. Gyorsan terjedt a hír a sajtóban, hogy megszületett az a gyermek, akinek az anyja és az apja egy és ugyanaz személy. Már ami a papírt illeti.

Minden idők egyik legjobb reklámja alig egy percen belül vezet rá bárkit arra, hogy érdemes nyelvet tanulni. Hogy miért is? A videóból kiderül. Nagyon minimális angol tudás szükséges.

Tényleg, nagyon szép....

Bevezetésnek elmesélem miért is született meg bennem eme poszt:
Néhány héttel ezelőtt hazafelé tartottam, már nem is tudom honnan, de egy kanyar után egy idős hölgy és bácsi sétált előttem. Ez ugye önmagában nem is volna fura, hiszen azért még vannak biztosan idős párok, akik kitartottak egymás mellett hosszú, hosszú éveken át, jóban, s rosszban. Ami igazán jó érzés volt számomra, hogy a korukhoz képest, az élethez képest, a sok szenvedés után, még képesek voltak kézen fogva sétálni egymás mellett. Ez volt, ami igazán megfogott, láttam már idős párokat átkarolva egymást, de a kézen fogás szerintem egy jóval szorosabb kapcsolatot jelent. Persze ez megint ritka, mint a fehér holló!

A haveri társaságomban beszélgettünk múltkorokban arról, vajon miért járnak oly sokan dizsibe ismerkedni, vajon miért isznak alkoholt már a tizenévesek (természetesen mindkét nem). Tulajdonképpen a válaszok egyértelműek voltak, egyikük sem kezdett el azért inni, mert látott egy üveg alkoholtartalmú folyadékot a szekrényben, egyikük sem gyújtott rá azért, mert talált egy doboz cigarettát a fiókban, s nem jár azért dizsibe, mert eközben szembe jön vele élete szerelme az utcán! Pláne nem élnek ezekkel aktívan, mert éppen olyanjuk volt.

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsi lány… éldegélt Alsónádapátimellékbüdösbügyök putri telepén. Kislány korában búcsúkor többször is elnyerte a "falu pujaricája" címet. Szeretett enni, enni, de főleg enni szeretett…

A család egy egység, személyek, kikkel együtt lakunk, kikhez tartozunk. Általában: papa-mama-gyerekek, csupa szív(ás) veletek!