Október 5-én volt pontosan 2 éve, hogy megkezdtem a pályafutásomat itt, az Agyiszint berkein belül. Eleinte szimpla rajos/emós posztokkal aztán kicsivel később váltottam a hosszabb, olvasmányosabb vonal irányába. Ennek apropóján most egy újabb fiktív sztorit olvashattok tőlem, amely stílus már nagyon-nagyon régen volt itt és egy kicsit talán visszaidézi a régi időket, amikor még népszerűek voltak a kitalált, fiktív olvasmányok. Azért nem Ellenállásra tettem ki mert oda mostanában a régebbi posztjaimat mentegetem át. Remélem, hogy itt is lesz majd aki végigolvassa, netán véleményezi. Megkérek mindenkit, hogy csak azok álljanak neki akik valóban nem ódzkodnak a hosszabb irományoktól és kedvelik az ilyen témájú posztokat. Köszönöm. – Brit

Julie McCarthy bosszúja

Hűvös, hideg reggel köszöntött a tájra október 2-án. Alice Letch a szokásosnál is korábban ébredt, dacára annak, hogy vasárnap volt amikor pedig teljesen evidens lett volna, hogy akár 10:00-ig, 11:00-ig is húzhassa a lóbőrt. Nagyon régen aludta már ki magát, úgy istenigazából. Többször is megpróbálta de valamiért sosem sikerült neki. Ezen emlékezetes napon tán éppen a hideg ébresztette, amely tolvaj módjára osont be szobájába a résnyire nyitott ablakon keresztül. Alice magára húzta a takarót, egészen az orráig. Sajnálta, hogy vasárnap van már és nem szombat. Ha szombat lenne akkor ráérne egész nap, semmit nem kellene tennie és senkivel sem kellene foglalkoznia. De ez a vasárnap, ez már-már olyan mintha rendes tanítási nap lenne csak éppen kicsivel több szabad órával. Alice szülei ugyanis roppant mód szigorúak voltak és előírás volt, hogy a lánynak a vasárnapi ebéd után azonnal a szobájába kellett mennie tanulni. Semmilyen kivétel nem lehetett. Tilos volt akkor a Skype vagy a Facebook – szeme előtt nem a barátok adatlapjai, vagy különféle blogok szerepelhettek hanem csak és kizárólag a tankönyvek. Irodalom, matematika, történelem, latin és még megannyi másik kötelezően bemagolandó tanulnivaló. Alice-t kirázta a hideg amikor erre gondolt. Nem volt egyáltalán rossz diák, szeretett iskolába járni, fontosnak érezte tudása bővítését, alapvető célja a főiskola volt. De – mint minden más diák – ő is roppant mód lusta volt bizonyos időközönként és olyankor felőle aztán háború is folyhatott volna odakinn az utcán, ő akkor sem kelt volna ki a jó meleg ágyból. Unalmas, szürke vasárnap. Igazi őszi nap, tele komor hangulattal és nyomasztó színvilággal. Alice megdörzsölte a szemét. A földszintről már hallatszódott édesanyja munkálkodása: jött-ment, tett-vett a konyhában – készítette a finom reggelit. Alice hatalmasat ásított, miközben kikászálódott az ágyból. Ablaka előtt három fekete varjú suhant el. Gyorsak voltak, mintha csak sötét árnyékok lettek volna egy tűzfalon. Terebélyes szárnyaikkal kecsesen szelték a levegőt. A közeli patak irányába tartottak. A közeli patak irányába, melynek egy kissé beljebb eső részén, a bicikliút mellett pár méterre a vízgyűjtőtől feküdt John Meighan holtteste. A fiatal srác (aki nem mellesleg a suli focicsapatának oszlopos tagja volt) természetellenes pozícióban terült el a párás füvön: hason feküdt, nyaka elcsavarodva szinte már teljes egészében az ég felé meredt. Eltörött. Mire megvirradt, már 3 órája halott volt. Testét nem sokkal 08:00 óra után egy közelben élő fiatalember, bizonyos Tom Smith találta meg aki a patakpartra járt le futni. De ne ugorjunk ennyire előre.

Achtung! Befejeztem az öreg házas sztori lezárását, viszont rohadt hosszú lett, ezért két különálló részre kellett bontanom. Az elsőt most, a másodikat majd vasárnap olvashatjátok – és ezzel le is zárom az egész történetet, minden kérdésre megkapjátok a választ. Kérem, hogy most is csak az kezdjen bele az olvasásba, aki nem kizárólag a rajok/emók miatt jár ide, és szereti a hosszabb, olvasmányos posztokat is. Köszönöm!

Eredeti történet – avagy: Esti olvasmány - Az öreg ház rejtélye.

Első mellékszál – avagy: A ház, amely szörnyű titkokat rejteget.

Második mellékszál – avagy: A múlt sötét titkai.

Harmadik mellékszál – avagy: A kezdetek kezdetén...

Az öreg ház rejtélye (Bandi a hegyről befejezése)
 

4/1: Emlékek:

Egészen pontosan 10 év telt el azóta, hogy a legidősebb testvér is az öreg, romos ház áldozatává vált azon a borongós, tavaszi napon. A tragédia sokkolta az egész környéket, de szép lassan feledésbe merült, és csak akkor jutott eszébe valakinek, mikor az öreg romhalmazra pillantott. Forró nyarak, és jéghideg telek váltották egymást, a ház pedig minduntalan egyre és egyre csak lepusztultabb lett, sokszor már-már úgy tűnhetett, mintha menten össze akarna roskadni. Aki az utcán végigment előtte, és bepillantott a rozoga vaskapun túlra, mindig elgondolkodott azon, hogy vajon miféle szörnyűségek is történhettek odabenn, a hosszú-hosszú évek alatt. Bemenni – még kíváncsiságból sem – azonban nem mert senki. A környéken élők mindig is elátkozott háznak tartották, és ezt rendre meg is osztották a fiatalabbakkal, akik közül sokan csak akkor érezték meg ennek a kijelentésnek a súlyát, mikor híre kelt, hogy egy fiatal gyerek rémes halált halt odabenn. Csípős szelekkel, és hatalmas viharokkal köszöntött be az ősz – a ház már évek óta nem bírta az esőzéseket: a tető beázott, a padlás úszott a vízben. A gerendák jól megszívták magukat vele, és ha eddig nem is, most már tényleg életveszélyes volt felmenni oda.

Előre szólok: hosszabb poszt következik - a második felében újból olyan képeket kerestem direkt, amiket felesleges lett volna lekicsinyítenem, és vízjeleznem, annyira szépek. Szóval készülj fel Kedves Olvasó, hogy nem egy-két mondatot osztok most meg Veled - egy kicsit hosszabban értekezem erről-arról. Ezt jobbnak láttam közölni már az elején. Akkor hát vágjunk is bele:

Tudod, valami probléma van a tévémmel: nem akar bekapcsolni. Hiába nyomkodom a távirányítót, nem csinál semmit. Hiába próbálkozom, kérlelem, becézgetem, csak nem akar reagálni. Gondolkodtam mitévő is legyek. Jöttem-mentem a szobában egész délelőtt - tanakodtam. Megnéztem hát végül a mágikus Kézikönyvet is, amiben azt írják hogy valószínűleg azért nem hajlandó bekapcsolni szegény, mert a médiából csak a kibebaszott szenny ömlik orrba-szájba - okos kis szerkezet hát az én tévém, annyi bizonyos. Megkímél engem a sok ártalomtól amit a különféle műsorok zúdítanak a gyanútlan nézőkre. "Vakulj, paraszt!" - ez a jól bejáratott szlogenjük általában. Tudod, összeszámolni sem tudom, mennyi idióta, gány, színvonaltalan műsor megy jelenleg is a különféle hazai csatornákon. Nem tudom, hogy van-e Köztetek egyáltalán olyan, aki képes lenne egész álló nap a tévét bámulni, a sok igénytelen marhasággal együtt amit ott napról-napra leadnak – szerintem nincsen. Én inkább zenét hallgatok.

("Halod! Halod! Te...Te...Hule kocsog!")

Az biztos, kedves Pákó - ahogy egyszer mindenki más is meg fog halni. Ez az élet rendje. Csakhogy Lapite Oludayo (merthogy ez ám a teljes, valódi neve) valószínűleg nem kezdett el mélyebben filozofálni az élet utáni dolgokról, a halálról, a túlvilágról, Istenről, meg miegymásról. Neki ez jócskán meghaladta volna a képességeit, azt hiszem. Szánalmas az, hogy ezek a médiagecik (bocsánat, "celebek") rendre nem kevés pénzeket akasztanak egy-egy ilyen műsorban való részvételért, szereplésért, és hogy az drágalátos készítők szerint ezek a műsorok viccesek, poénosak, szórakoztatóak. Valóban így lenne? Nos, bevallom Nektek: egyetlen adást végigszenvedtem, pusztán a kíváncsiság kedvéért - nem illesztem be ide a teljes epizódot, mert hosszú és szörnyen agyzsibbasztó, aki akarja ezen a YouTube videón (részlet a műsorból) megnézheti, hogy miért is gondolom ezt. Az említett Fekete Pákó állítólag (hangsúlyozom: állítólag!) tanult magyar történelmet nem is olyan régen, mégsem tudta megmondani, ki volt Rákóczi fejedelem - az meg már tényleg csak mellékes, hogy a "Pákó, mit iszik a tehén?" kérdésre (amit még egy óvodás is könnyedén megválaszolna) a "Theejet!" választ kapta a jónép ettől az idiótától, aki nemcsak magyar-történelemből, de muzikális téren is hatalmasatt bukott, de már akkor, amikor nekiállt Magyarországon zenélni. Szánalmas? Az hát. Kell ez az átlagnézőnek? A jelek szerint a többségnek bejön, hiszen a nézettségi adatok jók (hétköznaponta másfél millióan nézik a műsort), úgyhogy: igen - tudod, még szerencse, hogy Mi meg nem átlagnézők vagyunk...! Én meg inkább zenét hallgatok.

Ősz: Azt mondják, hogy az ősz álmatag szépsége az elmúlás időszaka, a nyári kalendáriumokban pedig a betakarítás, és a búcsúk évszaka. Ha kinéztek az ablakon, láthatjátok, hogy szépen lassan a fák mind-mind lehullajtják a leveleiket, a járdák pedig megtelnek velük – ázott, színes (sárga, barna, lángvörös…) levelek borítanak lassan mindent, odafenn pedig a nap sötét, szürke felhők mögé rejtőzik. Az ősz ezerszínű világa és csendes harmóniája megragadja lelkünket és képzeletünket. Rövidülnek a nappalok, és ködösödnek a reggelek – számomra ez az egyik leggyönyörűbb évszak mind közül. Én imádom. Engedjetek meg nekem egy rövid, viszont annál szebb kis verset, így, nyitásképp:

Zelk Zoltán: Október

Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.

Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.

Nos, nem, ez még véletlenül sem egy búcsúposzt lesz. Mindössze csak arról van szó, hogy a napokban visszanézegettem a régebbi posztjaimat – egészen a legelsőtől -, és megakadt a szemem egy dátumon: 2009. október 5. – ez a legeslegelső itt publikált posztom dátuma, azaz már több mint egy éve blogolok az Agyiszint berkein belül. Bevallom, igazából fel sem tűnt, hogy már ilyen régóta csinálom – valahogy sosem figyeltem, hogy „na, akkor most már X ideje csinálom ezt…”. Egyszerűen csak hamar elrepült az idő – ennyi. Pár szóban gyorsan összefoglalnám, hogy mit is nyújtott nekem a kedvenc blogom az elmúlt egy évben:

Hetek óta erről beszéltek mindenhol. Szó volt róla a tévében, a rádióban, az újságokban és természetesen az utcán, az emberek között is. Nem telt el egy olyan nap sem, hogy valaki nem említette volna. Világvége? Nem – ezt sosem mondták ki így nyíltan. Persze, mikor szóba került egy-egy nagyobb társaságban, az ott lévők csakazértis így nevezték. A médiában ezzel szemben a "világméretű katasztrófa" kifejezést használták állandóan. Több hónapja vizsgálták már – a mérések, és a számítások félelmetesen precízek voltak. Percre pontosan meg tudták határozni, hogy mikor is fog bekövetkezni. Gyorsan jött el az utolsó nap – túl gyorsan. Titkon azért mindenki egy csodára várt – akik túl sok fantasztikus filmet láttak annak idején, azok egy égből leereszkedő, hatalmas űrhajóra vártak, ami majd az utolsó pillanatban elmenekíti az embereket. Megint mások isteni segítséget vártak, és naponta egyre többször imádkoztak az ég felé fordulva. Furcsamód azt senki sem remélte, hogy ez az egész nem fog bekövetkezni – túl sok volt az egyértelmű jel arra, hogy nem marad el. A Nap már közel két hónapja az óriási, szürkés-fekete felhők mögé rejtőzött, és csak éppen annyi fényt adott, amennyi elég volt ahhoz, hogy az emberek meg tudják különböztetni a délelőttöt az éjszakától. A bolygó az utolsó óráit élte.

Néha ő is elmosolyodott ezen az egész helyzeten – keserves mosoly volt ez, nem is értette igazán, hogy minek örül. Rég belenyugodott már, hogy a vég elkerülhetetlen, legbelül azonban kissé szánta magát, hogy meg kell élnie mindezt. Szánta magát, hogy ebbe a korba született, ezek az emberek közé, akikkel most majd együtt kell végignéznie a világ pusztulását. Volt olyan perc, amikor szinte már irigyelte a nagynénijét, aki tavaly hunyt el. Neki legalább már nem kell átélnie mindezt, ami most folyik odakinn – gondolta. Egyedül az utolsó napon nem mosolygott már. A tudósok szerint ez volt az a nap, amikor bekövetkezik a "katasztrófa". Számára azonban ez a nap is pontosan úgy indult, mint az összes többi, átlagos nap: felkelt, megreggelizett, majd kávét főzött magának. Mikor a telefonjáért nyúlt az asztalon, a keze véletlenül hozzáért a tévé távirányítójához – egy percre megtorpant, mintha hirtelen megfagyott volna. Átfutott az agyán, hogy bekapcsolja, tájékozódik, megnézi, miket mondanak most, az utolsó napon – már a negyedik napban járt, mikor még a híradót sem nézte meg, és úgy egyáltalán: kizárta a médiát az életéből. Látta ő eleget, hogy mekkora káosz uralkodik odakinn az utcákon, semmi szüksége nem volt rá, hogy még többet megtudjon a kinti állapotokról.

Újabb emós egyéniség következik most - azonban csak a poszt legelején lesznek a jól megszokott pózolós képek. Utána egy kicsit eltérő dolog fog következni: végignézzük az emós srác egy évét - kezdjük tavasszal, és befejezzük télen.

Nem, a fiatalember még véletlenül sem a fát vizeli le éppen, és nem is a fel-le futkosó hangyákat számolja bőszen eme nagyszerű fotón - egyszerűen csak egy ilyen szomorkás, őszi kép is kell az adatlapra. Bárcsak gereblyézne inkább...

Kevés az időd, nincs ötleted? Ügyetlen a kezed, rövidlátó a szemed, és nem vág az eszed? Nem tudod használni a romashoppot? Szürkék és unalmasak a fotóid? Itt a megoldás, Bikafa bácsi megmondja a frankót! Használj sablont! Egyszerű, gyors, és mindjárt meglátod, hogy mennyire ízléses! Az Agyiszint répagyökér olvasói ájultan csuklanak össze a monitor előtt, amikor meglátják a profilodban a sablonozott fotód! Ne habozz, (nem vagy te sör!) nézzd meg a mintákat, és vágj bele!

Elsőnek egy romantikus kép! Szerelmünknek "válentájn" napra ideális! Pillangók, csokinyakiról rugón lógó szivecskék (WTF??), kúszónövény, szerelem és remény! Itt minden van, a siker garantált!

Ugyan úgy ahogy eljön a vadászszezon is, úgy jő el a Rajvadászat ideje.

Ősz van és hullanak a falevelek és betelítik a járdát, mint télen a hó. Az egy dolog, hogy ősz van, de sok helyen eljött a lomtalanítás ideje. Ahogy a falevelek ellepik a járdát, úgy lepik el a cigányok az utcákat. Minden kis szeméthalmot megjelölnek. Ami az embereknek kuka, az nekik bizony érték. Farkastörvények uralkodnak mindenhol. Amint elfordul a Józsi, telefonál: "Hé ferikém itt egy jóu kis tévé, kéne egy furgon a kettes uccába", Gazsi odarohan felkapja a tévét és elfut. A furgon viszont gyorsabb mint Gazsi, és 5 raj száll ki belőle akik később megdolgozzák a tolvajt. Szirénázás, jönnek a mentők. Hangzavar mindenhol. A lakosoknak a faszuk is kivan. Ekkor jön el a vadászat ideje. Elővesszük a mesterlövészpuskánkat, betöltjük és HOPP nem csak a falevelek fognak hullani.