"Ember embernek farkasa"

(második rész)

Szemerkélni kezdett a hideg, ónos eső. Aprócska, kövér kis cseppekben hullott alá, amelyek egyenesen a latyakos talajon értek földet, hol a havon, hol a havat beterítő vörös vérfoltokon. Holttestek feküdtek kitekert pozíciókban a felrobbantott vonat fadeszkái, és fémdarabjai mellett, miközben a teljesen kiégett vagonokból még mindig koromfekete füst gomolygott az ég felé. Ha jártak is a közelben az erdőben élő állatok, akkor egészen biztos, hogy a kezdődő fegyverropogás hangjaira azonnal tova szaladtak. Csak egy-egy fekete holló suhant el odafenn, és a magasból kémlelt lefelé, micsoda pusztítást végeztek az amerikai katonák, akik lesből támadtak az orosz katonákat szállító vonatra. Anton barátja, Vlagyimir egy vastag fa mögé rejtőzött, mikor szembesült azzal, hogy ez a kényszermegállójuk a halál-falu, és senkinek sincs retúrjegye. Érezte, hogy bármelyik pillanatban átütheti egy erősebb lövedék a fa kérgét, és akkor a hátába fúródik, de idejében felmérte a helyzetét, és nem talált ideálisabb búvóhelyet az ellenség kíméletlen lövészei elől. Kapkodva, és idegesen tekingetett körbe-körbe, de amerre nézett, mindenhol csak halált látott. Apák, és fiúk estek el, de olyan hirtelen, hogy szinte felfogni sem volt idejük, hogy mi történik. Grigorij, a gyermekkori osztálytársuk az egyik kiégett vagon oldalának dőlve ült a földön, feje lefelé bicsaklott, és testén 3-4 lövésnyom díszelgett. Halott volt. Vlagyimirnek elakadt a lélegzete, amint meglátta a halott férfit. Úgy érezte, hamarosan neki is itt az idő, hamarosan neki is vége van. De harc nélkül nem fogja megadni magát, ez teljesen bizonyos. Felpattintotta a pisztolytáskáját, és előhúzta belőle a Makarov-ot. Nem is ellenőrizte, hogy töltve van-e, mert úgy emlékezett, hogy még a parancsnokságon megtöltötte – bízott benne, hogy az esze nem hagyja cserben. Kihajolt a menedéket nyújtó fa takarásából, néhány másodpercig célpontot keresett, majd hirtelen talált is: két amerikai éppen az erdő mélye felé menekülő négy orosz katonára lövöldözött, és mikor kettő elterült a földön a hátukba kapott lövedékek miatt, Vlagyimir tüzelt. Három lövést adott le az amerikaiak irányába, ebből az egyik pont vállon találta a hozzá közelebb esőt. Megtántorodott, és elvágódott a csúszós talajon. Kezét azonnal a vállához kapta, és vadul káromkodni kezdett. A másik, aki mellette állt, már nem is foglalkozott tovább a menekülőkkel (hiszen úgysem jutnak messzire), inkább azonnal a lövések hangjainak irányába fordult, és M16A4 fél-automata fegyverével jól megsorozta a kiszámított szakaszt. Záporoztak a lövedékek, Vlagyimir azonnal visszahajolt a fa mögé, és még jól össze is húzta magát. Élesen koppant néhány lövés a környezetben elterülő fém-darabokon, és jókora faszilánkok is repkedtek össze-vissza. Bassza meg… – sziszegte. Az amerikai újratöltött, de Vlagyimir nem mert újfent kihajolni a védelmet nyújtó fa mögül. Ekkor jutott eszébe, hogy mindössze csak 5 tölténye maradt.

"Ember tervez, Isten végez"

  (első rész)

A vonat egyre jobbal lelassított, majd kis idő múlva végleg megállt. A rajta fagyoskodó orosz katonák értetlenkedve néztek egymásra, hiszen az öreg tábornok úr megmondta nemrég, hogy egy majdnem 2 és fél órás út előtt állnak – ehhez képest a vonat maximum háromnegyed órát ha haladt. Anton is előbújt a többiek mögül, és megpróbált kifelé kémlelni a vagon fadeszkái között. Egy hatalmas erdő vette őket körül, toronymagas örökzöldekkel, és ember lakta épületeknek még hosszú mérföldekig semmi nyomát nem lehetett felfedezni. A vagonban vizes, korhadó fa illata keveredett a katonák izzadság szagával, és – ugyan ennek szaga/illata nem volt – a feszültség is egyre nagyobb méreteket öltött. Miért álltunk meg? Miért pont itt? – hangzottak a kérdések, de válasz nem érkezett rájuk. Hirtelen motoszkálást lehetett felfedezni a vagon ajtajánál – valaki sietve igyekezett levenni a lakatot a zárról, majd legalább ilyen gyorsasággal fel is tépte az ajtót: marcona, szakállas, igencsak pufók hadnagy állt ott, aki rekedtes hangján, csak ennyit kiáltott: Lefelé! A vagon belsejében lévőknek még reagálni sem volt idejük, mikor egy hatalmas robbanás rázta meg az egész térséget. Valahonnét a vonat elejéből érkezett, és még a hó borította fekete föld is beleremegett. Azt mondtam lefelé, mit nem értenek?! – kiabált a marcona hadnagy, miközben fél szemmel a háta mögött elterülő erdős területet kémlelte. Mi ez, uram? – tette fel a kérdést az egyik bátrabb baka, de a válasz csak ennyi volt rá: Csapda! Mire Anton is kikászálódott végre vagonból, gyorsan vetett egy pillantást a vonat elülső része felé, ahol jól láthatóan a robbanás igen nagy pusztítást végzett: a legelső, fő szerelvény teljesen kiégve az oldalán feküdt, a mögötte lévő vagonokból pedig ugyanúgy igyekeztek kifelé a katonák, mint Anton és társai.

A 66-os az USA és egyben a világ leghíresebb országútja. Olyan nevekkel illetik, mint „Az országutak anyja” és „Az Egyesült Államok főútja”. Az USA-ban szokás, hogy minden országút egy híres ember nevét viseli. A 66-os Will Rogers, humorista után nevezték el. Az út történelmileg és közlekedésileg is nagyon fontos (volt). Manapság már csak a megszállottak és a turisták keresik fel a közel 4.000 kilométer hosszú országút egy szakaszát, vagy akár teljes hosszúságában.

Katt a képre, és nézd meg teljes méretben, vízjel nélkül!

"Évtizedek óta éles vita folyik a globális felmelegedésről és az ezzel összefüggő klímaváltozásról. Egy idő óta már ennek az ellenkezőjét is hallani lehet. Egy szentpétervári obszervatórium tudósai szerint már 2014-ben egy „kis jégkorszak” alakulhat ki a Földön. (www.nol.hu)"

Nem is olyan rég volt egy remek kis poszt, amelynek témája az volt, hogy milyen is lenne a Föld az emberek, az emberiség nélkül – egy kicsit tovább szeretném vinni most ezt az apokaliptikus jövőképet, azonban én a borzasztó hidegre és fagyra koncentrálnék. Talán mindenki emlékszik még a Holnapután című filmre, melyben láthattatok hasonlót – az viszont csak egy látványos, nagyköltségvetésű film volt, egy lehetséges utópia. Nézzük meg most, hogy milyen is lenne mindez a valóságban. Ha kinézel az ablakon persze nyomát sem látod méteres hullámoknak, vagy hóviharnak, azonban ha elég élénk a fantáziád, egy kicsit beleélheted magad a világméretű katasztrófát túlélt kisember szerepébe.

Reflexből verte be az orrát a srác :)

Mielőtt bárki megkérdezné: Nem, ezeket így találjuk! Nem nyúlunk bele a képekbe, kivétel a felcímkézés!