Újabb emós egyéniség következik most - azonban csak a poszt legelején lesznek a jól megszokott pózolós képek. Utána egy kicsit eltérő dolog fog következni: végignézzük az emós srác egy évét - kezdjük tavasszal, és befejezzük télen.

Standard kép - bár a tükör kissé mocskos.

Standard kép - puli a sínen.

Standard kép - ezer másik hasonlót láttunk már.

Most azonban következzék akkor az a bizonyos egy év. Kapásból kezdhetjük is a tavasznál, a szerelem évszakánál - szegény, épphogy kijött a barlangjából, máris szembe kellett néznie az egyik ősi ellenségével: a napfénnyel (a másik a konditerem).

Vígan táncikált a szabadban, és szagolgatta a frissen nyíló virágokat.

Miután nyugalmas kis kirándulást tett a közeli erdőben, ivott a patakból, beszélgetett a madarakkal, stb. visszahúzódott a nyílvánosság, és az emberek furcsa, méregető tekintete elől és az időközben begyűjtögetett bogyókat majszolva készült fel a nyárra.

Jesszus, a nyár nagyon hirtelen jött ám! Egyszerre azon kapta magát, hogy iszonyatosan tűz le rá a Nap - rengeteg vizet ivott, és állandóan izzadt. Fekete szerelését azonban még a legmelegebb, tikkasztó hőségben sem cserélte le.

Haja már teljesen lelapult a sok izzadságtól - hajfestéke megolvadt, és az arcán kenődött szét. Olyan volt, mint aki belefejelt egy vödör fekete festékbe - már épp azon gondolkodott, hogy szerez magának egy hamis igazolást, miszerint afrikai és beáll mulatós zenét készíteni, mikor megjött az ősz:

Az ősz mindig mély letargiába taszította - az elmúlást, és a halált juttatta eszébe...na meg a sulit. Semmi kedve nem volt bemenni a sok "nem egyéniség" közé - inkább búskomoran üldögélt kertjében, a világ végéről fantáziált, és örömmel szippantotta magába az eső áztatta avar illatát.

Gyorsan peregtek a napok - egyszer csak beköszöntött a tél:

Ez volt a kedvenc évszaka. Újra meglátogatta a közeli kis erdőt, ahol még tavasszal járt utoljára - ismét bogyókat gyűjtögetett. Ezúttal azonban jó forró teát főzött belőlük és azt szürcsölgette, miközben barlangja legmélyéről a szállingózó hópelyheket figyelte nagy érdeklődéssel.

Sokszor járt ki ekkor az emberek közé is - figyelte, hogyan élnek.

Volt egy kedvenc, szívének kedves helye, egy folyó melletti kis terület, ahová telente mindig lejárt. Ott figyelte a folyót, amint az jégdarabokat és egyéb dolgokat sodort lefelé - ez számára egyfajta megtisztulásként szolgált: egy-egy sodródó dologba beleképzelte az év folyamán vele megesett rossz élményét, és úgy érezte könnyebb lett a lelke, miután a folyó elsodorta azt. Minden évben ezt csinálta - majd visszahúzódott a barlangjába, lefeküdt aludni, és izgatottan várta a következő tavaszt.