Első Filmajánló: Kultfilm: Harcosok Klubja (1999)

Második Filmajánló: Kultfilm: Die Hard 1. – Drágán add az életed! (1988)

Mai téma: TAXISOFŐR (1976)

Te hogyan hívnád fel magadra a figyelmet, ha teljesen oda meg vissza lennél egy bájos színésznőtől? Egy John Hinckley nevű fickó ugyanis 1981-ben rálőtt Ronald Reagan amerikai elnökre, mégpedig azért, hogy így imponáljon Jodie Fosternek. Hogy hogyan jön ez ide? Nos úgy, hogy Jodie Foster szerepelt e cikkben tárgyalt filmben, és Hinckleyt ekkor ragadta meg az akkor még gyerek Jodie személyisége. A többit meg már tudjuk.

A TÖRTÉNET

A Vietnámot megjárt katona, Travis Bickle (Robert De Niro) kóros álmatlanságban szenved, ezért éjszakai sofőrként vállal munkát a new yorki taxi társaságnál. Vállalja a legmocskosabb környékeket is, Brooklynt és Harlemet, szabadidejében pedig pornómozikban lazít. Munkája közben ismerkedik meg Betsyvel (Cybill Shepherd), aki a következő elnökjelölt kampányában dolgozik, egy randi erejéig össze is jönnek, végül azonban a kapcsolatuk hamar tönkremegy, elsősorban Travis jelleme miatt, valamint amiatt a baklövés miatt is, mert a férfi a második randevújukon elviszi a nőt egy pornómoziba. Később a sofőr összeismerkedik Irissel, az alig több mint tizenkét éves prostituálttal (Jodie Foster). A férfi megpróbálja rábeszélni, hogy hagyja ott a stricijét, mivel – emlékei szerint – már találkoztak egyszer pár pillanatra, és akkor nagyon úgy tűnt, hogy Iris meg akar szökni munkaadója elől. Szerinte a lánynak a szülei mellett a helye, nem az utcán. Travis munka közben arról fantáziál – ezekről jórészt az általa elmondott monológokból értesülünk - hogy egy nap jön majd egy óriási, minden elsöprő eső, ami kimossa a város szennyét, az alkoholistákat, a drogosokat, a melegeket, a prostikat, és minden mocskot is, ami csak felgyűlt az évek alatt. Idővel azonban már úgy gondolja, ha másképp nem megy, akkor majd maga veszi kézbe a dolgokat. Merényletet próbál elkövetni az elnökjelölt ellen, akinek Betsy dolgozik, de ez nem jár sikerrel, megöli viszont Irisnek, a gyerek prostituáltnak a stricijét, majd pedig minden útjába kerülő alakot, aki megpróbálja megállítani abban a tettében, hogy a lányt végre kimentse a fertőből, és hazavihesse a szüleihez.

A dán születésű John Kenn foglalkozása szerint gyermekműsorokat ír és rendez. Saját blogján meg is említi, hogy roppant elfoglalt és sajnos nem igen jut szabadideje kedvenc hobbijára, ami a rajzolás. Ám ha valami véletlen folytán mégis akad pár szabad órája, akkor előszeretettel rajzolgat ilyen kissé beteg, szörnyeket és gyerekeket ábrázoló képeket. Külön érdekesség, hogy hobbijához nem hagyományos papírt, hanem közönséges post-it note-okat használ. Igencsak terjedelmes galériával rendelkezik a pasas már most, ezért kénytelen voltam ketté szedni a posztot. A képeinek hangulata olykor nyomasztó, olykor félelmetes de mindenképpen baljós. Egy kicsit olyan érzése támadhat az embernek, mintha a Silent Hill világát mesekönyvbe ontanák. Bízom benne, hogy sokaknak elnyeri majd a tetszését ez a két részre bontott poszt, és okoz az olvasóban néhány forgolódós, hideglelős órát az éjjel. Jöjjön tehát a második rész, 24 darab – durván elvont – képpel:

Előző rész: Lidérces órák – John Kenn rajzai (2/1)

A dán születésű John Kenn foglalkozása szerint gyermekműsorokat ír és rendez. Saját blogján meg is említi, hogy roppant elfoglalt és sajnos nem igen jut szabadideje kedvenc hobbijára, ami a rajzolás. Ám ha valami véletlen folytán mégis akad pár szabad órája, akkor előszeretettel rajzolgat ilyen kissé beteg, szörnyeket és gyerekeket ábrázoló képeket. Külön érdekesség, hogy hobbijához nem hagyományos papírt, hanem közönséges post-it note-okat használ. Igencsak terjedelmes galériával rendelkezik a pasas már most, ezért kénytelen voltam ketté szedni a posztot. A képeinek hangulata olykor nyomasztó, olykor félelmetes de mindenképpen baljós. Egy kicsit olyan érzése támadhat az embernek, mintha a Silent Hill világát mesekönyvbe ontanák. Bízom benne, hogy sokaknak elnyeri majd a tetszését ez a két részre bontott poszt, és okoz az olvasóban néhány forgolódós, hideglelős órát az éjjel. Jöjjön tehát az első rész, 24 darab – durván elvont – képpel:

Kissé megrekedt a Filmajánlók sora itt a blogon, ami elsősorban annak köszönhető, hogy nem igazán volt időm a virtuális térben tevékenykedni és őszintén szólva, akad jobb dolgom is mint napról napra előállni újabb posztokkal. Szegény Bandi a hegyről olvasónk már kábé másfél hónapja várja, hogy mikor szórom már ki a következő Filmajánlót az oldalra – jelentem, ezt most tettem meg. Ezentúl szerdánként lesz Filmajánló a blogon és ez mindaddig folytatódni is fog, ameddig Bandi küldi nekem az anyagot hozzá mailben. Következzék most egy újabb Kultfilm, amelyet szerintem senki olyannak nem kell bemutatnom aki kicsit is kedveli az akciófilmeket. Át is adnám a szót tehát:

Első Filmajánló: Kultfilm: Harcosok Klubja (1999)

Mai téma: DIE HARD 1. – DRÁGÁN ADD AZ ÉLETED! (1988)

A film – és tulajdonképpen az egész sorozat - az akció mozik klasszikus etalonja, az első rész pedig korának egyik legjobb filmje volt. A nyolcvanas évekre az akciófilm, mint műfaj, már eléggé ellaposodott (ahogy a kétezres évekre is újfent), és sok olyan B kategóriás alkotás látott napvilágot, ahol semmit nem számított a történetvezetés és a szereplők jelleme, kizárólag a csihi-puhin volt a hangsúly, a Die Hard azonban tagadhatatlanul életet lehelt a műfajba. Nézzünk meg tehát most egy mozit abból az időből, amikor a rosszfiúk karakterét még nem igazán árnyalták (egyszerűen szemetek voltak és kész), valamint amikor Bruce Willisnek még volt haja.

ELŐZMÉNYEK

Bruce Willis, aki immár elválaszthatatlanul összenőtt John McLane hadnagy karakterével, 1955-ben született Németországban, egy ott állomásozó amerikai katonatiszt első gyermekeként. (Később még három testvére követette). Willis – már odahaza az USA-ban – a középiskola drámatagozatába járt, később dolgozott kamionsofőrként, kidobófiúként, majd bárpincérként is. Később aztán, mint annyian mások, ő is szerencsét próbált Hollywoodban. Először filmsorozatok kisebb mellékszerepeiben tűnt fel, valamint egy Levi’s reklámban; az áttörést a Simlis és a Szende című sorozat főszerepe hozta meg számára. Amíg Willis a szárnyait próbálgatta, addig a 20th Century Fox 1985-ben leforgatta a „kislányszabadítós” Kommandó című akciófilmet Arnold Schwarzeneggerel a főszerepben. Mivel a film anyagilag sikeres lett, így természetesen felmerült a folytatás lehetősége. A film forgatókönyve pedig egy 1979-ben megjelent regény, a Nothing last forever alapján íródott meg. Sokan nem tudják, de a Die Hard filmterve eredetileg Kommandó 2 címen futott, ám a sztori lényegében ugyanaz. John Matrix (Arnold karakterének neve a Kommandóban) a lányával együtt meglátogatja a tőle már évek óta külön élő feleségét Los Angelesben, a Nakatomi toronyházban rendezett év végi partin, de jönnek a rosszfiúk, és csúnyán beleköpnek a karácsonyi puncsos tálba. Hatszázmillió dollár értékű pénzt és értékpapírt kívánnak ellopni az épületből, túszokkal véve körbe magukat (akik között ott van a főhős családja is), az odakint tébláboló rendőrség pedig tehetetlen. Csak egy legény van talpon a vidéken, a mindenkitől elszeparált veterán ex-kommandós, aki mezítláb veszi fel a harcot a rosszfiúkkal. Nos, a történet így kerek, de nem valós, Schwarzenegger ugyanis nem vállalta a szerepet, innentől pedig változtatni kellett az alapokon. A veterán kommandós eltűnt, és jött helyette egy rendőrtiszt, a szerepre pedig Richard Gere-t, (Micsoda nő!, A sakál, Vörös sarok, A hűtlen) kérték fel, ám őt sem érdekelte a dolog. Ekkor döntött úgy a stúdió vezetősége, hogy legyen a főszereplő egy jobbára még ismeretlen arc, mondjuk egy televíziós sorozat szereplője. Több tucat színész közül pedig éppen Bruce kellett nekik. Mivel azonban ő még korántsem volt sztár, ezért a film először csak videón jelent meg (persze a sikert látva később bevitték a mozikba is), még ha Schwarzenegger, vagy Richard Gere játssza a főszerepet, akkor elkészülte után már egyenesen a vetítőtermekbe megy.

Éppen azon tűnődtem, hogy milyen poszttal is kezdjek bele a 2012-es évbe. Már háromnegyed részt megírtam egy újabb fiktív olvasmányból, amikor észrevettem, hogy még itt kallódnak a gépemen Pálma Scene hetekkel ezelőtt lementett képei. Mivel most még a legtöbb szerkesztőnk a szilveszter éjszaka hatásait piheni éppen kifele, úgy gondoltam összedobok hirtelenjében egy kisebb posztot az imént említett, feltűnően színes egyéniségről. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy 2012-ben is lesz részünk megannyi identitászavaros, feltűnési viszketegségben szenvedő média zombiban és pa-pa-pa-party arcban. Hogy mindenáron megéljük a maják által jósolt december 21-én bekövetkezendő világvégét, érdemes a tévét a csukott ablakon át kibaszni az utcára, hátha Isten valamiféle jelnek veszi és küld végre egy kis tartós hótakarót. De nem kell Nostredamusnak lennie senkinek ahhoz, hogy tudjuk: idén is el leszünk látva valóságshowkkal, futószalagon érkező Barátok közt epizódokkal, hülye és még hülyébb politikusokkal, nameg borzasztóan silány, műanyag, rágógumi popzenével. Amíg ezek megérkeznek, addig mi sem tétlenkedünk. Továbbra is pellengérre állítjuk a hazai társadalom legszínesebb, legbuzibb és legshukárabb tagjait. Ez most nem egy újévi köszöntő volt (mert azzal már elkéstem), csak úgy megemlítettem, hogy mire lehet számítani idén, 2012-ben. Most speciel Pálma Scene-re:

Frizura belőve. Megörökíteni szükségszerű.

A poszt címe abból adódott, hogy ha egy akkora egyéniség mint Pálma (akinek még az ellenőrök is Csókolom!-mal köszönnek) észreveszi magát egy ilyen blogon, akkor számára könnyen leszakadhat az ég. Felveri az egész famíliát, és riasztja az összes Facebook ismerősét, hogy minél előbb tegyenek valamit annak érdekében, hogy lekerüljön a poszt, lekerüljenek a képek. Namármost! Aki a privátnak szánt képeit nem akarja minden jöttmenttel megosztani, az fél perc alatt (najó, igazi egyéniségeknek akiknek az IQ szintjük megegyezik a lábméretükkel ez simán felkúszhat 5-10 percre is) beállíthatja, hogy csupán az ismerősei, avagy az ismerősei + azok ismerősei láthassák a fotóit. Nem ám ország-világ. Ejnye, már. De hát magyarázhatom én ezt Pálmának, ha még a Pitagorasz tétel is nehezére esik. Olyan színes képek következnek a Folytatás után, hogy csak hajszálon múlott, hogy nem kerültek fel a karácsonyfára dísznek (ja, amúgy én 330 Forintért vettem műfenyőt, faszom sem akart megint élőfenyőt felcipelni a negyedikre, meg még nyáron is a tűleveleket szedegetni a padlóról...). De kiöregedett, örök vesztes fasznyűvők is kattintsanak mert a végén olyan bónuszképet kapnak, hogy arra garantáltan megmozdul majd valami a kisgatyájukban! ;)

Üdv, mindenkinek!

Tegnap kikerült a blogra a Top10 Film 2011-es lista (aki még nem olvasta, az >ITT< megteheti), ma pedig a zenei vonal erősödik fel. Tulajdonképpen ezen kategória az, amelyhez én is jobban konyítok és amely közelebb is áll a szívemhez ergo nem két mondatos poszt lesz eme mai sem. Hideg élelmet vagy egy zacskó csipszet készítsetek be tehát. Azt hiszem elmondhatom, hogy jó évet zárhatunk. Biztosan mindenkinek megvannak a legszebb emlékei, élményei 2011-ről amelyeket sosem felejt majd el. Én tavaly említettem, hogy akkor a legnagyobb változást azzal eszközöltem, hogy a hifimet áthelyeztem az egyik szobából a másikba. Nos, idén ez a hifi ment fel a padlásra, ment serényen, mert zárlatos lett a kicsike. Ennyit róla. Mint filmekből, úgy zenei albumokból is kaptunk szerencsére pár emlékezeteset idén. Kezdeném azzal, hogy a listámat igyekeztem a lehető legrövidebbre fogni, így néhány album ki is maradt a szórásból (ezek közül pár bőven középszerűre sikeredett tehát nem is olyan nagy kár értük). Igyekeztem továbbá a számomra legtöbbet jelentő, legtöbbet adó, leghallgatottabb lemezeket beválogatni a posztba és így visszanézve már teljes joggal kijelenthetem: ez sikerült is. Letöltési linkeket idén azonban nem tettem közzé mert nem állok valami jól szabadidőt tekintve és különben is, akinek megtetszik egy album az itt leírtak, avagy a videoklip alapján (mert lesz ám az is), az a mai torrent orientált világban már seperc alatt letöltheti és a magáévá teheti a lemez hanganyagát. Akkor hát kezdjünk is hozzá:

10. Emika – Emika:

Na, ez egy tipikusan olyan elektronikus, dubstep/triphop/techno album amit nem fogsz betenni amikor vendégek érkeznek hozzád, azonban ha kettesben vagy a pároddal akkor keresve sem találhatnál jobb aláfestőzenét egy kis összebújáshoz. Rossz az aki rosszra gondol, ez nem háttérzene szexhez (bár...). Összebújás alatt én most amolyan ''egymást bámuljuk közvetlen közelről, kinn meg csepereg az eső és mindjárt haza kell mennie valamelyikünknek de inkább maradnánk ha megtehetnénk és most megsimogatom az arcát...'' dologra gondoltam. Megmondom őszintén, hogy én Emikáról még csak nem is hallottam pár hónappal ezelőtt. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen ez az énekesnő első albuma és bemutatkozó lemeze egyben. Ha jól tudom a cseh felmenőkkel is rendelkező Emika (valódi neve Ema Olly) Angliában született, de jelenleg Berlinben él. Zenéjére erősen hatott a kelet-európai underground zenei szubkultúra és ha emlékeinkben felelevenítjük mondjuk David Bowie Berlin trilógiáját (erre inkább csak az idősebbek képesek, fiatalabbak figyeljenek tovább) akkor emlékezhetünk, hogy a súlyos ütemek és a komor hangulat sokkal inkább előtérbe kerül német barátainknál mint mondjuk a hazai, avagy a brit színtéren. Ez az album éjsötét. A 3 Hours az első dal a lemezen. Lassan indul és később sem eszeveszett tempóra, azonban ez a dal a lemez egészét tekintve még pörgősnek is mondható. Emika széttorzítva énekel, és a téma sem vidám (erőszak és fájdalom). Hangja akadozik, olykor olyan érzése van az embernek mintha Emika egy gödör mélyéről, vagy egy alagút túloldaláról szólna hozzá. Minderre olyan súlyos basszust sikerült pakolni, hogy ha ember feljebb tekeri a hangerőt, hogy hallhassa a szöveget, akkor a legközelebbi beat letépi a fejét. A Professional Loving egy csodálatosan szép szám amit biztosan mindenki értékel aki volt valaha is szerelmes (netán jelenleg is az), nem hiányoznak az instrumentális (tehát vokál nélküli) darabok sem (Be My Guest) és természetesen mindegyik dal éppen annyira fülbemászó, hogy még másnap a buszon ülve is folyamatosan a fülünkben duruzsoljon Emika csilingelő hangja. A Double Edge-hez még a Radiohead frontembere, Thom Yorke is hozzászagolt (nem is csoda, szerintem is a legjobb szám az albumról). A záródarab (Credit Theme) pedig maga a tömör gyönyör, persze csak ha az ember kedveli a zongora hangját mert az egész dal erre a hangszerre épült és mást nem is igazán hallunk alatta. Biztos vagyok benne, hogy Emikáról hallunk még a közeljövőben mert ezzel a bemutatkozással nagyon odatette magát és ezután már nincs is más feladata, csupán nem alább adni ennél a most felállított minőségnél és lehetőleg még egy ilyen, avagy ami még jobb lenne: erre az albumra köröket verő lemezt összehoznia. Őszintén szólva én belőle simán kinézek egy-két mesterművet is.

Sziasztok!

Ígértem, hogy lesz egy különálló kategória is az év végi Top10-es listák között és ehhez JimmyHoppkins olvasónk és T.E. szerkesztőnk segítségét kértem aki nem volt rest összedobni egy Top8-as listát az idén megjelent játéktermésből. Én rohadtul el vagyok maradva ilyen téren, még csak idén szereztem be egy PS3-mat de erre is csak egy-két kölcsönbe kapott játékom van, úgyhogy kb. fogalmam sincs, hogy mi volt idén a nagy durranás, meg a legnagyobb sikereket elért cím. De hallottam pletykákat, miszerint a Skyrim minden jelentősebb szaklap hasábjain elérte az Év játéka címet. Nyilatkozni erről nem tudok, mert nem próbálta. Azonban itt van nekünk Jimmy, aki nyomon követte a játékvilág történéseit 2011-ben is és előállt ezzel a Top8-as listával, véleményekkel és videókkal kiegészítve amikből az NFS-es részt ő maga vette fel a 24 Órás Kockulás videomaraton alkalmából. Álljon itt akkor most az ő posztja, innentől át is adnám a szót:

1. A legnagyobb számban eladott játék 2011-ben: Call Of Duty Modern Warfare 3

16 nap alatt 1 milliárd dollár . Igen jól olvassátok, tényleg ennyi bevételt hozott eme produktum. Én is néztem egy nagyot, amikor a játékeladási statisztikáknál ezt megláttam. Biztos ugyanígy figyelhetett a drága Bobby Kotick bácsi is, aki mint az Activision nevű kiadó főnöke, ebből a pénzből sokat bezsebelhet. A játék grafikájára, játékmenetére, valamint hangulatáról nem szeretnék nyilatkozni, viszont úgy gondolom, hogy kiharcolta a helyét ahhoz, hogy benne legyen a TOP 5 listámban, ha mással nem, hát az eladásával, hiszen az első legnagyobb játékeladási rekordot a GTA IV érte el 500 millió dollárral az első héten 2008-ban, amit kicsit centizve, de aztán erősen belehúzva győzött le a Modern Warfare 2 a maga ( a Modern Warfare 3-hoz képest) csekély 750 milliójával 2 hét alatt (az első héten 505 millió dollárt hozott).

Szóval Kotick bácsi, nem tetszene nekünk is adni abból a kis pénzből? Ígérjük, hogy csak a weboldal felújítására szánnánk és szexi titkárnők felvételére :)

EZ MÁR VALAMI, TOVÁBB OLVASOM!